IRODALOM ÉS MŰVÉSZET.

Mákvirágok kertje. Krúdy Gyula annyira ismeretes már mindenki előtt, a ki olvasni szokott, tehetségének erői és határai annyira nyilvánvalón vannak mindenki szeme előtt, hogy alig lehet róla újat mondani. Új könyve, a Mákvirágok kertje sem módosítja semmiben a képet, a melyet róla alkottunk. Egy hosszabb elbeszélés van benne, melyet az év elején mi közöltünk és néhány novella. Valamennyi abban a körben játszik, a mely Krúdynak specialitása: zajos múltú, levitézlett urak, a kik egy félreeső felvidéki kastélyban vonulnak meg, egy igen nagy úr pártfogása alá s ott folytatják bohó, furcsa kis életüket, meleg, borongó emlékek alig elmúlt időkből, hangulatok furcsa emberekről, omladozó kúriákról, az egész széthulló, már csak emlékeiben élő régi magyar világról. Krúdy nem él a jelenben, a mi most van és történik, azt ő alig látja, a dolgok csak akkor lesznek számára valósággá, mikor már elmúltak, akkor aztán a hangulaton keresztül megelevenednek lelkében, szint, zamatot kapnak, visszhangokat vernek fel és sajátságos belső muzsikával zengenek. Ilymódon egész külön, minden mástól eltérő világot teremt magának a költő, egy árnyvilágot, a mely úgy viszonylik a mi reális világunkhoz, mint a hold fényétől bevilágított tájék a napfényes tájékhoz; minden olyan benne, mint máskor, de színben, vonalban és legfőképpen hangulatban teljesen el van változva. S ha meggyőz az író ennek az ő világának a létezéséről, nem az elmondott dolgok valószínűségével győz meg, hanem hangjának bensőségével és hangulatának mindenre, ránk is kiáradó melegségével. Ragadóssá tudja tenni a maga hangulatait, hogy azok átáradjanak mi reánk, ebben áll hatásának titka. Különösen a rövid novellában, a mi nála mindig inkább lírai kép, mint tulajdonképpeni történet, ellenállhatatlan erővel tudja megzendíteni lelkünk húrjait. Új könyvében van egy-két novella, a mely legislegjobb dolgai közül való, ezekben határozott, biztos, érett művészet nyilvánul.

(Vasárnapi Újság, 1913/51. /december 21./ 1019. p.)