Tudomány – Irodalom

Szindbád ifjúsága

– Krudy Gyula novelláskönyve –

Krudy Gyula elbeszéléseiben az író nemes és bölcs tartózkodása szinte önálló művészi értékként jelenik meg és csak halk beszédet, szordínós szavakat tűr meg maga körül. Igazán nem akarom felzavarni Szindbád kedves csöndjét: de egy hangos mondat engedtessék meg nekem, csak egy enyhe gongütés, és utána hadd térjen vissza a csend: meg kell mondani, sajnos, még ma is, meg kell mondani, hogy Krudy Gyula az igazi nagy költők rendjébe tartozik és a kiválasztott költőt illető minden tisztelethez van jussa.

A nagy orosz regényírók óta az elbeszélő irodalom érdeklődése teljes határozottsággal a helyezetlen emberek fele fordult. Turgenyev ott a legnagyobb, Dosztojevszky csak ott van otthon, ahol olyan emberek éreznek, gondolkodnak, cselekszenek, vagy senyvednek cselekvő képtelenekké, akiket gondolkodásuk előresietése, vagy felajzott idegrendszerük elszakított a szent fehér birodalomtól. Mikszáth, saját bevallása szerint, későn kezdte az oroszokat olvasni, akkor, amikor már nem tanulhatott tőlük. De volt annyira írólélek és volt annyira művész, hogy ne találja meg egészen helyét Tisza Kálmán mellett, a szabadelvű pártban és így, egész ösztönösen és egész biztosan, felfedezte azoknak a helyezetlenségét, azoknak az élettel szemben való idegenségét, akik közül leszármazott Budapestre. Akkor még az ő pátriájának családjaiból tellett ki a helyezetlenek rendje. Az ösztönükkel kelethez, értelmükkel nyugathoz kapcsolt ezrek, a magyar élet és az európai létezés között tétovázók még nem születtek meg. A felsővidéki dzsentri népesíti be a Mikszáth-könyveket. Mindig vidáman és mindig élesszeműen írja le ezeknek a vidám és találékony embereknek bizarr életét, különös diákéveiket, különös házasodásait, különös államférfiaskodásukat. Mindük mellől elfogyott a vagyon, a hatalom, a levegő, de olyan jól megalapozták annak idején pozíciójukat, hogy ezek a pozíciók, kicsiny, elvesző szigetek, megmaradtak és tulajdonosaik most rajtuk élnek tovább, a megváltozott élet közepette. A világ többé nem az ő világuk, csak egy talpalatnyi hely maradt alattuk, de ők nem veszik tudomásul a változást, belegubóznak emlékeikbe és emlékeket elevenítő fantáziájukba; be tudják hunyni szemüket a kietlen kilátások elől és pókhálószálakat eregetnek egymáshoz. Fényes nap süt le rájuk: de ők azért áloméletüket élik. Kölcsönvett ruhájuk zsebeit értéktelen kötelezvényekkel tömik meg és kölcsönvett négyesfogatokon látogatják egymást. Ahol pedig álmuk beleütközik a rideg valóságba, ott mindig van egy adomájuk, sőt néha egy ötletük, amellyel bebizonyítják, hogy nekik van igazuk.

A Mikszáth által felfedezett és megmunkált földbe mélyesztette ásóját Krudy Gyula is, de neki sikerült eljutnia a fenékig, az igazán értékes fekvésekig. A felszínen megmaradt a tavasz, a derű; csak megtompultak kissé a színek és hosszabbra és hosszabbra nyúltak az árnyékok. Mikszáthnál minden regény és novella új és új hősök közé rakódik le: a Krudy-novellák legtöbbje Szindbád fátyolos szemében tükröződik, ha nem is tevődik róla említés. Mikszáthnál ott van, ott kurizál, mókázik az egész rend, mind az ezer család; Krudy takarékos, majdnem fösvény alakjai felvonultatásánál. Ezért azonban még az elmélyedésre nem hajlandó olvasót is kárpótolja az író másik fösvénysége: nincsen az egész Szindbád ifjúságában egyetlen fölösleges adoma, senki nem tréfál a tréfa kedvéért.

Krudy Gyula novella-ciklusa mozaikdarabokból rakja össze az elmúlt ifjúság képét. Minden alak, minden esemény, minden táj nagyvonalú, de a sok apró, színes üveglemez egymásba csillan, a gyengéd fényességek összeszövődnek és finom, irizáló lepellel vonják be a monumentális képeket. Nem tudnék egykönnyen még egy olyan írót említeni, akinél annyira nincsen különbség nagy és kicsiny, jelentékeny és jelentéktelen között. Egy nő odaadja magát, elvégzi életét, – az öreg potyka felüti fejét a vízből, ott, ahol meghasadt a Poprád jégkérge: a potyka bukfence éppen oly fontos, mint a nő kivirágzása és elmúlása. Az élet lesz és fogy el itt és ott, vagy inkább nem is lesz és nem fogy el, mert megvan mindig, előre és hátrafelé, egy nagy halvány kép, de a pillantás mindig csak egyes részleteit látja, sohasem az egészet.

A novellák eseményei éppen olyan ornamentálisak, mint a vidék körülöttük: nincsen bennük sem szándék, sem cselekvés. A harmadik emelet egyik ablakából lehull a virágárusleány, a megfagyott, fehér lepke és nesztelenül fest pirosra néhány marék havat. A nyári éjjel utolsó órájában halkan félrehajlik a csipkefüggöny, a szobában meg sűrű a homály és a kövérkés színésznő meglepődés nélkül szólítja meg ablakon át jött vendégét: maga az, Szindbád. Hevülésre, csodálkozásra, tevésre, nem tevésre egyformán nincs ok.

Persze, sok mindenen túl kell lenni, nagyon el kell fáradni és bele kell szokni a fáradtságba, amíg az élet így képszerűen vonul el valakinek a szeme előtt és így képszerűen bukkan fel a múltból. És most jön Krudy művészetének nagy csodatétele: nesztelen lépésekkel vonul fel az emlékek hosszú processziója, némelyik bohókás fintorokra torzítja arcát, némelyik keresztbefonja karját a mellén és összeszorítja ajkát, csöndben vonulnak, egy jajszó sem hallatszik, senki sem zokog, nem bukdácsolnak csüggedt sóhajtások – és mégis, aki és ami emberszámba jöhet ebből a gyülekezetből, mind átlépte már régen, vagy csak tegnap, azt a küszöböt, ahol megáll a remény és nem megy tovább. A züllött író és a züllött színész épp oly előkelőek, mint Szindbád, a hajós, akit ők ketten nevelnek az útra, mert a Kárpát alján él, vagyis élt huszonöt év előtt egy arisztokrácia, amelynek a szomorúság volt aranypecsétes kutyabőre.

Egy ország, amelyet nem áztat örökké ólmos eső, hanem ahol sok a napos, nyájas őszi délután; emberek, akiknek magukon kívül más terhet nem kell hordaniuk, – a fák nem hullatják sűrűbben leveleiket, mint máshol és az emberek nem ülnek ritkábban a kocsmaasztalnál, mint másfelé, és mégis a szomorúság völgyében vagyunk, a szomorúság, de nem a siralom mezőin. Csöndes mosolygás lebeg azoknak az ajkán, akikkel az idetévedt vándor találkozik. Az itt lakók elveszítették az életet, mielőtt megkapták volna; elmentek mellette és nem nyúltak feléje. Most csak néznek, kívánkozás nélkül és megvetés nélkül.

(Világ, 1912/18. /január 21./ 38. p.)