Könyvekről
[…]
A vörös postakocsi. Ennek az architektónikus szépségű és megható regénynek és nagy
hatásának oka, az, hogy oly magyar prózában íródott meg, mely zenei harmóniától
és belső muzsikától cseng. A hatásnak fő oka ez, bár alakjai, akik az első
mondattól az utolsóig benne élnek és véreznek, tudatosan elgondoltak, sőt az
átélt eseményeknek fejlesztése, a hatásoknak eseményről-eseményre való fokozása
tisztán oly művészi eszközökkel történt, amilyenekkel nálunk csak éppen Krudy Gyula dolgozik. Mégis a lírai szépségek hatnak ebben a regényben, azok a különös beszélgetések, azok a mély,
emberi vágyódások és a betegesen túlfinomult romantika, mely hű fotográfiája
annak a Pestnek, hol szívfájások és gyilkos keserűségek, apró örömök és
cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások kergetik egymást. Szűk, kicsinyes
világ erős, mámoros szépsége áll itt a végsőkig fokozottan. Krudy
újra felelevenítette elmosódott élményeit, újra fellobog vágyakozása azután a lélekharmónia után, mely csak a szerelemnek múltán
jön meg, mint az az Anyeginban írva van. Ahogyan Krudy elbeszéli a Horváth kisasszony drámai szende – ki a Monna Vannában tűnt fel először –
és Rezeda szerkesztő úr történetét, minden cél nélkül a mindennapi élet apró
szenzációin és banalitásain keresztül, azon módon jut el a lélek legcsodásabb
jelenségeihez, mely csak egy eltűnő gesztus, egy-egy pillanat, egy rég látott
arc fakó megrögzítése. A múlt világa azonban nagyobb és
hatalmasabb, mint a Horváth kisasszony és Rezeda úr szerelme, aminek története
elhúzódik a regényen szinte novellaszerűen, hogy helyet adjon azoknak a
történeti alakoknak, kikben tulajdonképpen semmi történeti sincs, csupán
portrék, a pillanatok pedig finom, álomszerű melódiák, melyek megbonthatatlan
harmóniájukkal közelebb viszik az olvasót a drámához, vagyis a regény
befejezéséhez: amikor Rezeda úr papot hivat és előkeresi holmijai
közül a türkiz gyűrűt, hogy elküldje azt a színésznőnek. A regényírók
klasszikusai között nevelkedett Krudy Gyula, a
klasszikus mesterek gondolatai formálták meg fejében ennek a regénynek a
típusát, melynek belső forrongásában és meglátásában ott van a művészi alkotás
egyetlen célja: a szó legnemesebb értelmében vett irodalmi regény. Lépten nyomon látni, hogy Krudy
teljesen megőrizte a múltat, a tegnap és a ma közötti különbséget és minden jel
arra mutat, hogy meg fogja őrizni akkor is, ha majd az írásainak maradandósága
nem attól fog függni, hogy van-e benne finomság, szépség, hanem attól, hogy
van-e irányító eszméje vagy útmutatása. Krudy ma már
oly tökéletességgel tudja a múltat az olvasó lelke előtt megjeleníteni, hogy
annak befogadóképessége ugyanazokat a képeket formálja meg, amelyek ő benne
éltek. Ez a kiváltképpen írói és a maga páratlan tisztaságában ritka tehetség Krudyban oly nagy mértékben van
meg, amilyent csakis a legnagyobbaknál tapasztalhatunk. Ez az erő Krudy képzeletének hatalmában és látásában gyökeredzik.
Bizonyos távolságról nézve, azt a sok különös életet, illatot, színt,
hangulatot, azt a finom muzsikát, mely a regényt végigkíséri és azokat a
jelentéktelen, de mégis örök emberiességekre emlékeztető eseményeket, azokat a
finom dialógusokat és azokat a ritka szép pillanatokat szerettük meg a regényben, mely a sohanemfelejtés
titka és a gyengéd szerelmi vallomások megborzongása. Mikor a madame barna
szemében alattomos könny jelenik meg, mint amikor valamely szép, érzelmes dal
után elábrándozik az ember. Dal volt ... egy gazdag, hangulatokból, bolyongásokból és gyönyörű,
reménytelen éjszakákból szövődött dal, mert minden oly szép benne és minden oly
fájdalmas, hogy utána lassú halódással elcsuklik a végtelennek látszó sírás.
[…]
(Világ,
1913/195. /augusztus 17./ 37. p.)