Könyvekről

 

[…]

A vörös postakocsi. Ennek az architektónikus szépségű és megható regénynek és nagy hatásának oka, az, hogy oly magyar prózában íródott meg, mely zenei harmóniától és belső muzsikától cseng. A hatásnak fő oka ez, bár alakjai, akik az első mondattól az utolsóig benne élnek és véreznek, tudatosan elgondoltak, sőt az átélt eseményeknek fejlesztése, a hatásoknak eseményről-eseményre való fokozása tisztán oly művészi eszközökkel történt, amilyenekkel nálunk csak éppen Krudy Gyula dolgozik. Mégis a lírai szépségek hatnak ebben a regényben, azok a különös beszélgetések, azok a mély, emberi vágyódások és a betegesen túlfinomult romantika, mely hű fotográfiája annak a Pestnek, hol szívfájások és gyilkos keserűségek, apró örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások kergetik egymást. Szűk, kicsinyes világ erős, mámoros szépsége áll itt a végsőkig fokozottan. Krudy újra felelevenítette elmosódott élményeit, újra fellobog vágyakozása azután a lélekharmónia után, mely csak a szerelemnek múltán jön meg, mint az az Anyeginban írva van. Ahogyan Krudy elbeszéli a Horváth kisasszony drámai szende – ki a Monna Vannában tűnt fel először – és Rezeda szerkesztő úr történetét, minden cél nélkül a mindennapi élet apró szenzációin és banalitásain keresztül, azon módon jut el a lélek legcsodásabb jelenségeihez, mely csak egy eltűnő gesztus, egy-egy pillanat, egy rég látott arc fakó megrögzítése. A múlt világa azonban nagyobb és hatalmasabb, mint a Horváth kisasszony és Rezeda úr szerelme, aminek története elhúzódik a regényen szinte novellaszerűen, hogy helyet adjon azoknak a történeti alakoknak, kikben tulajdonképpen semmi történeti sincs, csupán portrék, a pillanatok pedig finom, álomszerű melódiák, melyek megbonthatatlan harmóniájukkal közelebb viszik az olvasót a drámához, vagyis a regény befejezéséhez: amikor Rezeda úr papot hivat és előkeresi holmijai közül a türkiz gyűrűt, hogy elküldje azt a színésznőnek. A regényírók klasszikusai között nevelkedett Krudy Gyula, a klasszikus mesterek gondolatai formálták meg fejében ennek a regénynek a típusát, melynek belső forrongásában és meglátásában ott van a művészi alkotás egyetlen célja: a szó legnemesebb értelmében vett irodalmi regény. Lépten nyomon látni, hogy Krudy teljesen megőrizte a múltat, a tegnap és a ma közötti különbséget és minden jel arra mutat, hogy meg fogja őrizni akkor is, ha majd az írásainak maradandósága nem attól fog függni, hogy van-e benne finomság, szépség, hanem attól, hogy van-e irányító eszméje vagy útmutatása. Krudy ma már oly tökéletességgel tudja a múltat az olvasó lelke előtt megjeleníteni, hogy annak befogadóképessége ugyanazokat a képeket formálja meg, amelyek ő benne éltek. Ez a kiváltképpen írói és a maga páratlan tisztaságában ritka tehetség Krudyban oly nagy mértékben van meg, amilyent csakis a legnagyobbaknál tapasztalhatunk. Ez az erő Krudy képzeletének hatalmában és látásában gyökeredzik. Bizonyos távolságról nézve, azt a sok különös életet, illatot, színt, hangulatot, azt a finom muzsikát, mely a regényt végigkíséri és azokat a jelentéktelen, de mégis örök emberiességekre emlékeztető eseményeket, azokat a finom dialógusokat és azokat a ritka szép pillanatokat szerettük meg a regényben, mely a sohanemfelejtés titka és a gyengéd szerelmi vallomások megborzongása. Mikor a madame barna szemében alattomos könny jelenik meg, mint amikor valamely szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember. Dal volt ... egy gazdag, hangulatokból, bolyongásokból és gyönyörű, reménytelen éjszakákból szövődött dal, mert minden oly szép benne és minden oly fájdalmas, hogy utána lassú halódással elcsuklik a végtelennek látszó sírás.

[…]

 

(Világ, 1913/195. /augusztus 17./ 37. p.)