Színház – Művészet

Zoltánka

A Magyar Színház bemutatója

Zoltánkára, a kis Petőfi Zoltánkára mi már csak az apja rajzaiból emlékezünk, abból a rajzból, amit maga Petőfi Sándor vetett papírra és a csecsemő puha vonalait, pisze orrocskáját, furcsa kis koponyáját rögzíti meg. A tollrajz beleedződött a tudatunkba. Nem ok nélkül. Mert úgy érezzük, hogy ez a csecsemő sohase nőtt meg. Az apja mellett mindig csecsemő maradt. Későbbi pályafutása, a színészkedése, a pesti lumpolása és a korai halála már nem is úgy hat reánk, mint valóság, de mint az apja legendakörébe tartozó legenda. Petőfi Zoltán jellemzően dekadens jelenség. A kora is szomorú; felemás és vajúdó; már nem hitt a forradalomban és még nem hitt az új igazságokban, amelyek a modern tudáson alapulnak. Milyen volt e kis köhögő poétácska élete? A debreczeni dámáknak udvarolt szegényke, malaclopó köpenyben járt, a vándorló ripacsokkal vinkót ivott útszéli csárdákban, a józsefvárosi vendéglőkben pesti írókkal spiccerezett. Meg se tudott nyikkanni. Oly mázsasúllyal feküdt a lelkére, a beteg mellére, az exaltált agyára az apja emléke. Minden gesztusa utánzás. Nem azért járt a csárdákba, mert szeretett ott tanyázni, de mert olvasta apjától „A csárda romjai”-t. Tragikomikus alak, aki belehal a dicsőség vágyába és az apja dicsőségébe. Még a környezete is hozzá finomodott. Az apja rohanó ezredeket látott. Ő kényelmes biedermeier-karosszékben ült, akkor már bécsi divat járta nálunk, a dámák púderezték magukat és zenélőórák muzsikálták a Klapka-indulót. Ebben a korban folyt le tragédiája és folyik le a színdarab cselekménye is.

Krúdy Gyula a hősét tragikus alaknak látja, de a megható gyengédségen keresztül is érezni, hogy a tragédiája amilyen szívfacsaró, olyan bájos, amilyen sötét, hellyel-közzel épp oly komikus is. Egy irodalmi reichstadti herceg. A darabjának egy jelenetére emlékeztetjük az olvasót, amelyben Zoltánka úr apjának egy ifjúkori szerelméről hall és a másik jelenetben pontról-pontra lekopizálja, ahogy az életét, az egész költészetét is lemásolta. Krúdy Gyula, ez a méla és nemes magyar, akiben a magyar dekadencia, a mi nobilis csüggedtségünk ölt testet, nem találhatott méltóbb és nekivalóbb sujet-t; egy pusztuló, ernyedt hőst rajzolt, aki semmit se tesz, akivel minden csak történik. Hogy ez a drámaiság rovására van, az bizonyos.

De Krúdy Gyula egyáltalán nem mesterkedik, a koncepciója nem a jelenetek összerakásában van, hanem a lírában. Olyan szuggesztív a lírája, hogy minden kifogásunk a tollunkban marad. A hősét behozza a színpadra. Már az első öt percben köhög (megtudjuk, hogy tüdővészes), beszél az apjáról (megtudjuk, hogy imádja és később az áldozata lesz), csüggedten maga elé mered (megtudjuk, hogy még küzdeni is gyenge). Nem is változik az egész drámában. A drámaíró az első pillanatban kijátssza az összes motívumait s lemond arról, hogy új és ravasz meglepetésekkel csiklandozzon. Később a motívumokat csak színezi. Tompa, édes, különös színekkel, halvány színes-ceruzákkal. Embereket vesz észre. Milyen megható, hogy Petőfi Sándorral alig-alig törődnek a többi alakok, igazán csak a fia beszél, álmodik, fantáziál róla, aki nem emlékszik reá. Petőfiné alakja legjobban sikerült. Irodalmi hisztériája űzi; nem jó és nem rossz; csak nő, szeszélyes, beszámíthatatlan, aki az egyik pillanatban mártír, a másik pillanatban gyilkos. Jellemző figura Petőfiné apja, az öreg, dohogó, vidéki magyar. Dicséri a kormányt, szapulja Jókait, akit a szókimondásáért becsuktak. Ilyenek voltak a „nagy idők” magyar urai. Remek figurák a színészek is – a korgó bendőjükkel és a Shakespeare-jükkel, – Zoltánka kenyerespajtásai. Friss hangulatok kergetőznek a színpadon. Elfeledhetetlen az a jelenet, amikor a „feleségek felesége” a pesti bálon táncol, otthon a fia befüttyenti a ripacsokat, megvendégeli őket és az apjáról beszél. Érezzük, hogy az apja vele van. Eszünkbe jutnak ezek a szavak: „én feljövök onnan az éji világból az éj közepén”. Künn a régi Pest (majdnem Pesth) és a szobába felhangzik a bakter basszusa.

Krúdy Gyula ilyen helyeken teljesen önmagát adta. Az elbeszélései, a regényei, az élete babonás hangulatai suhantak el szemünk előtt. A premiér közönsége megérezte ezt. Tapsában melegség és szeretet volt. Törzs, Papp János, Aczél Ilona, Verő Márta és Márkus László, a rendező, úgy vigyáztak a filigrán szavakra, hogy minden árnyalatot kihoztak és végül egységes, meleg impresszióval meggazdagodva keltünk fel a zsőllyénkből.

Ma este egy igazi és nagy költő járt a színpadon.

(Világ, 1913/271. /november 16./ 18. p.)