Könyvekről

Puder

Krúdy Gyula könyve

A régi romantikus magyar világ, a régi vidéki öltözők, a régi vidéki primadonnák kedves biedermeier szavát írja Krúdy Gyula új könyve címlapjára, amelybe kisebb elbeszéléseit, lírai feljegyzéseit gyűjti össze. Sokkal jobban ismeri a közönség a karakteres és mély-tónusú írót, semhogy nekünk kellene jellemezni őt és új színeket kellene keresnünk a festékes ládánkból, írói portréja színezésére. Annak idején megteremtetett egy romantikát, mely csak ezen a földön és csak belőle születhetett meg. Puha fuvolahangon sír a lyrája, néha édesen, néha szomorúan, néha kísértetiesen, mint a vidéki városok akácai fölött a szél, mint temetőkben a parasztgyermek sípja, mint holdas éjeken a régi kastélyok ajtaja. A múlt írója. Krúdy Gyula azonban senkitől sem áll távolabb, mint azoktól, akik adomákat hígítottak fel irodalommá s hosszadalmas, kedélyes és kedélyeskedő históriákat tálaltak a közönség elé. Ő e hígítókkal szemben sűrít, igazi költő, aki pár sorba, pár könyvlapra fogja össze az életet, egy hangulatban jelenít meg drámákat és embereket. Misztikuma pedig magyar. Annak a misztikumnak ad kifejezést, prózában, modern novellában, amelyet az öreg Arany János pendített meg néhány balladájában, a „Tengerihántás”-ban. a „Hídavatás”-ban s a „Vörös Rébék”-ben.

Krúdy Gyula pár szavából meg lehet állapítani, hogy azt egy mai ember írta. Csak egy mondatát kell elolvasnunk s tudjuk, hogy magyar ember írta. Egyetlen szakasza elég annak a megállapítására, hogy azt Krúdy Gyula írta. Írásművészetének páratlanul egyéni volta minden szóval szűkíti a kategóriákat s végre mindig rálelünk az íróra. Vannak dolgok, amelyeket csak ő vehet észre. Fiatalkorának, nevelkedésének, vérének ezer és ezer momentuma él benne eleven kincsül, amely vissza-visszatér írásaiban, régi komplexumok, amelyek ma is foglalkoztatják, amelyeket sohasem tud elfelejteni s amelyek szerencsésen determinálják írói egyéniségét és a mondanivalóját. Egy helyütt ezt olvassuk: „Nagybátyám, akivel fiatal koromban sétapálcákat gyűjtöttünk” ... Micsoda messze-messze emlék lehet ez, micsoda különös keveredése az asszociációknak hozhatta az eszébe az írónak és micsoda szeszélyes véletlen tehette előtte jellemzővé éppen ezt a momentumot, hogy most megemlíti és fontosnak tartja. Ez a személyes véletlen azonban: az író egyénisége. Minden gesztusa, minden írásjele hozzájárul ahhoz, hogy ez egyéniség csak teljesebb (és gazdagabb) legyen. Mi évek óta – vagy tíz éve – figyeljük e kivételes tehetségű író munkásságát. Egy csapáson haladt, előre és fölfelé. Sujet-i nem változtak. Azon a területen jár, amelyet egykor meghódított. A területet most kolonizálja: egyre gazdagabb és érdekesebb, amit ír: egyre több helyre tűzi ki az egyéniségét jelentő diadalmas zászlót.

 

(Világ, 1914/132. /június 7./ 41. p.)