Könyvekről
Puder
Krúdy Gyula könyve
A régi romantikus magyar világ, a régi vidéki
öltözők, a régi vidéki primadonnák kedves biedermeier szavát írja Krúdy
Gyula új könyve címlapjára, amelybe kisebb elbeszéléseit, lírai feljegyzéseit
gyűjti össze. Sokkal jobban ismeri a közönség a karakteres és mély-tónusú írót,
semhogy nekünk kellene jellemezni őt és új színeket
kellene keresnünk a festékes ládánkból, írói portréja színezésére. Annak idején
megteremtetett egy romantikát, mely csak ezen a földön és csak belőle
születhetett meg. Puha fuvolahangon sír a lyrája,
néha édesen, néha szomorúan, néha kísértetiesen, mint a vidéki városok akácai
fölött a szél, mint temetőkben a parasztgyermek sípja, mint holdas éjeken a
régi kastélyok ajtaja. A múlt írója. Krúdy Gyula azonban senkitől sem áll
távolabb, mint azoktól, akik adomákat hígítottak fel irodalommá s hosszadalmas,
kedélyes és kedélyeskedő históriákat tálaltak a közönség elé. Ő e hígítókkal
szemben sűrít, igazi költő, aki pár sorba, pár könyvlapra fogja össze az
életet, egy hangulatban jelenít meg drámákat és embereket. Misztikuma
pedig magyar. Annak a misztikumnak ad kifejezést, prózában, modern novellában,
amelyet az öreg Arany János pendített meg
néhány balladájában, a „Tengerihántás”-ban. a „Hídavatás”-ban s a „Vörös
Rébék”-ben.
Krúdy Gyula pár szavából meg lehet állapítani,
hogy azt egy mai ember írta. Csak egy mondatát kell
elolvasnunk s tudjuk, hogy magyar ember írta. Egyetlen szakasza elég annak a
megállapítására, hogy azt Krúdy Gyula írta. Írásművészetének páratlanul egyéni
volta minden szóval szűkíti a kategóriákat s végre
mindig rálelünk az íróra. Vannak dolgok, amelyeket csak ő vehet észre.
Fiatalkorának, nevelkedésének, vérének ezer és ezer momentuma él benne eleven
kincsül, amely vissza-visszatér írásaiban, régi komplexumok, amelyek ma is
foglalkoztatják, amelyeket sohasem tud elfelejteni s
amelyek szerencsésen determinálják írói egyéniségét és a mondanivalóját. Egy
helyütt ezt olvassuk: „Nagybátyám, akivel fiatal koromban sétapálcákat
gyűjtöttünk” ... Micsoda messze-messze emlék lehet ez,
micsoda különös keveredése az asszociációknak hozhatta az eszébe az írónak és
micsoda szeszélyes véletlen tehette előtte jellemzővé éppen ezt a momentumot,
hogy most megemlíti és fontosnak tartja. Ez a
személyes véletlen azonban: az író egyénisége. Minden gesztusa, minden írásjele
hozzájárul ahhoz, hogy ez egyéniség csak teljesebb (és gazdagabb) legyen. Mi
évek óta – vagy tíz éve – figyeljük e kivételes tehetségű író munkásságát. Egy
csapáson haladt, előre és fölfelé. Sujet-i nem
változtak. Azon a területen jár, amelyet egykor meghódított. A területet most
kolonizálja: egyre gazdagabb és érdekesebb, amit ír: egyre több helyre tűzi ki
az egyéniségét jelentő diadalmas zászlót.
(Világ,
1914/132. /június 7./ 41. p.)