Forradalmár — a maga hangján

Krúdy Gyula, a publicista

Könnyű a dolga annak, aki úgy kívánja Krúdy Gyula írói és emberi portréjának haladó, sőt forradalmi vonásait bizo­nyítani, hogy mondatokat, sőt akár bekezdéseket idéz, amelyek ékesen mutatják: a „nyíri pajkos” várva-várta az eljövendő forradalmakat, s amikor eljöttek, örömmel üdvözölte azokat. S azt sem nehéz önmagukért beszélő ci­tátumokkal dokumentálni — különösen most, hogy a „Magvető”-nél megjelent publicisz­tikai írásainak egy bő válo­gatása és függelékként, az aláírt és alá nem írt, részben mostanában kinyomozott Krúdy-cikkek teljes bibliográfiá­ja is — hogy milyen rosszul érezte magát a huszas évek­ben, s hogy milyen bátran ta­pintott rá a Horthy és Bethlen nevével „fémjelzett” korszak „igazán középkori” lényegére.

Könnyű és hatásos is lenne az ilyen „citalógia”, ám felü­letes. Kiragadott bekezdések­kel nem lehet igazán megkö­zelíteni Krúdyt. És nemcsak azért, mert negyvenéves pub­licisztikai pályájának meg­állapításai — még a forrpontok körül is — sokszor ellent­mondásosak, hanem mert ugyanakkor ezek az ellent­mondások gyakran csak lát­szólagosak S mindezeken fe­lül, Krúdynak, az újságírónak legrövidebb alkalmi jegyzeté­ben is van valami a szépíró­ból, a „Vörös postakocsi”, a „Krúdy Kálmán csínytevé­sei”, a „Szindbád”-regények szerzőjének romantizálásba rejlő leleplező kedvéből és nosztalgikus iróniájából.

Sok példa van rá a publi­cisztika történetében, hogy egy látszólag forradalmasabb hangú, drámai jelzőktől hem­zsegő írás valójában kevésbé forradalmi tartalmú, mint egy ugyanarról a témáról — ugyanabban az időpontban — írt puritánabb cikk. Itt sokkal hitelesebben kivetíti Krúdy rokonszenvtől áthatott viszo­nyát a Tanácsköztársasághoz a „Szegény gyerekek a Szige­ten” című — tulajdonképpen az ismert „gordonkahangon” elzengett — írása, mint — pél­dául — „A gyalogúton” című, amelyben Krúdy egy pillanat­ra elhiszi magáról, hogy ő is proletár-forradalmár. „Kivég­zésre megérett, régi Magyarszág-ról, „zsebmetsző, sajtszagú, ocsmány Pest”-ről és arról is ír e cikkében, hogy azokat, akik akár csak passzí­van is elfogadták a régi vilá­got, nemigen érdemes kiráncigálni a partra, „ahol az ázott szegények, a nincstelenek, az ékszeres láda és a pénz-zsák nélküliek melegednek a kár­öröm halk pásztortüzeinél?” Kell-e mondanunk, hogy a forradalom marxista közírói, a proletáriátussal tényleg azo­nosulók még oldottabb írása­ikban sem beszéltek káröröm­ről és gondosabban differenciál­tak, mint a nagy szociális ér­zékenységű, sokat megért Krúdy, aki a proletárdiktatú­ra fogalmába egy sokat sértett író keserveit is belevetítette. Ezért hát önmagához hűbb­nek, a maga módján és a ma­ga hangján mindig is a reak­ciót elutasító Krúdy-műhöz jobban kapcsolódónak érezzük a „szolidabb” szigeti riportot. És bár nemcsak nagyon érde­kesnek találjuk az ugyancsak a Tanácsköztársaság alatt írt, nagy fehérvári riportot, de tudjuk azt is, hogy Krúdy ha­láláig nagyon szerette ezt az írást, mégis: egyes kitételeiből azt érezzük, hogy olyasmit is beleírt, aminek teljes értelmé­ről nem volt meggyőződve. (A „proletárököl” például csak üres kép ebben az írás­ban). S ezért, véleményünk szerint, maradandóbb például az a „Bújdosás az élet örömei elől” című, rövid publiciszti­kai írás, amely az 1931-es nagy gazdasági válságról szól. Eb­ből az írásból nehezen lehet idézni „politikus” mondatokat, — maga a „gazdasági válság” kifejezés sincs leírva benne. Ám, ez a lírai képekből álló, fel-felcsukló írás így is moz­gósító erejű publicisztika. És milyen izgalmas a „Reggel” 1931-es és 32-es évfolyamaiból most kiásott — alá nem írt, de félreérthetetlenül Krúdy szignetjét hordozó „Alföldi leve­lek” sorozata is. Nemigen ele­mez itt, nem igen halmoz érvet érvre. Egy emlékkel, egy szavakká rögzített hangu­lattal kezdi. Hogy aztán végülis egy-két világos — bár tá­volról sem tudományos szabatosságú — mondatban meg­mondja, miért is jutott eszébe ez vagy az a szomorú élmény? Mert „a belpolitikai érdeklő­dés ösztönei elsorvadtak a magyar társadalomban”. Mert „az egész rendszer arra van alapítva, hogy a társadalom túlnyomó többsége megbízha­tatlan”. Mert „az a képviselő, akit nem a nép választott, rit­kán képviseli a népet”...

Beszélni lehetne arról, mi­ben rokon Krúdy publiciszti­kája Ady Endre jakobinus programú közírásával? Meg arról is, hogy hol, s miben tér el attól? Vitatkozni lehetne — kellene is — azon, vajon túl summásan foglalkoztak-e Tóth Lajos és Udvarhelyi Dé­nes, amikor a kötet érdekes utószavában azt állítják, hogy Krúdy azért lehetett ködlovag, csak azért nézhet­te hunyt szempillák mögül a világot, merülhetett el álmok­ban és ábrándokban, mert publicisztikáinak reális darab­jaiban megteremtette magá­nak a reális ellensúlyt, az em­beri jussot, hogy álmodó le­hessen? A beható vitát meg­előzve, hadd kérdezzük meg: ha tehát Krúdy nem írt volna újságcikkeket, akkor jogtala­nul teremtette volna meg szépirodalmi életművét? (Nem lett volna emberi jussa ahhoz, hogy — mondjuk — csak a „Hét bagoly”-t írja meg?) Vagy esetleg úgy értendő a fentiekben tömörített, de többször is kifejtett gondolat: kár, hogy Krúdy publicisztikát is írt, különben nem en­gedhette meg volna magának, hogy regényeiben és elbeszé­léseiben álmokba merüljön, hogy hunyt szempillásan írja azokat? Igazán nem veszik észre az utószó írói — akik egyben a kötet gondos, lelkiis­meretes szerkesztői is — hogy álom és valóság éppenúgy nem választható szét Krúdy szép­prózájában, mint maga ez a széppróza, az „álomlíra” és az „álom-taktika” bizonyos je­gyeit és sajátosságait ugyan­csak alkalmazó Krúdy-publicisztikától?

Kevesebb is, több is, mint „reális ellensúly” a négy évti­zedet átfogó újságírás Krúdy Gyula életművében. Kevesebb, mert szépirodalmi műveinek — sajátos — realizmusát ma­guk ezek a művek hordozzák, nem kell támaszkodniok raj­tuk kívül eső jelenségekre. De ugyakkor több is. Mert ahogy az újságírás (az, amit írt és az is, amit mint újságíró megélt) Krúdy több fontos művének „forrásvidéké”-t jelenti, — ne felejtsük el, hogy éppen a leghíresebb regényét, a „Vö­rös postakocsi”-t inspirálták leginkább újságírói élményei! — a huszas években és a har­mincas évek legelején írt szép, bátor, harcos humanista cikkekre gyakran egy régi re­gényének valamelyik alakja, motívuma inspirálta. Ponto­sabban: a kor ösztönözte, egy újonnan felfedezett összefüg­gés, de nem tudta volna azt a maga és olvasói számára meg­felelően kifejezni, ha nincs mögötte gazdag szépírói múlt­ja, keser-édes regényírói nim­busza. Nem szükségszerű, hogy mindkét műfajban tevékeny­kedett, de a két műfaj nála és benne egymást gazdagította. És bár publicisztikájának esz­közeiből — és gondolataiból is — sok minden kihullt már az idő rostáján, Krúdy Gyula, az újságíró nem egy vonatko­zásban ma is aktuális. Ma elemző riportokat és gazda­gon, mély logikával érvelő publicisztikai írásokat igényel a korszellem. De az ilyen új­ságcikkeknek sem válna ép­penséggel hátrányává az igazi lírai ihletés, s az írnitudás bűvölete.

ANTAL GÁBOR

 

(Napjaink /Miskolc/, 1963/2. /február 1./ 3. p.)