Forradalmár — a maga hangján
Krúdy Gyula, a publicista
Könnyű a dolga annak, aki úgy kívánja Krúdy Gyula írói és
emberi portréjának haladó, sőt forradalmi vonásait bizonyítani, hogy
mondatokat, sőt akár bekezdéseket idéz, amelyek ékesen mutatják: a „nyíri
pajkos” várva-várta az eljövendő forradalmakat, s amikor eljöttek, örömmel
üdvözölte azokat. S azt sem nehéz önmagukért beszélő citátumokkal dokumentálni
— különösen most, hogy a „Magvető”-nél megjelent
publicisztikai írásainak egy bő válogatása és függelékként, az aláírt és alá
nem írt, részben mostanában kinyomozott Krúdy-cikkek teljes bibliográfiája is
— hogy milyen rosszul érezte magát a huszas években,
s hogy milyen bátran tapintott rá a Horthy és Bethlen nevével „fémjelzett”
korszak „igazán középkori” lényegére.
Könnyű és hatásos is lenne az ilyen „citalógia”,
ám felületes. Kiragadott bekezdésekkel nem lehet igazán
megközelíteni Krúdyt. És nemcsak azért, mert negyvenéves publicisztikai
pályájának megállapításai — még a forrpontok körül is — sokszor ellentmondásosak,
hanem mert ugyanakkor ezek az ellentmondások gyakran csak látszólagosak S
mindezeken felül, Krúdynak, az újságírónak legrövidebb alkalmi jegyzetében is
van valami a szépíróból, a „Vörös postakocsi”, a „Krúdy Kálmán csínytevései”,
a „Szindbád”-regények szerzőjének romantizálásba
rejlő leleplező kedvéből és nosztalgikus iróniájából.
Sok példa van rá a publicisztika történetében, hogy egy
látszólag forradalmasabb hangú, drámai jelzőktől hemzsegő írás valójában
kevésbé forradalmi tartalmú, mint egy ugyanarról a témáról — ugyanabban az
időpontban — írt puritánabb cikk. Itt sokkal hitelesebben kivetíti Krúdy
rokonszenvtől áthatott viszonyát a Tanácsköztársasághoz a „Szegény gyerekek a
Szigeten” című — tulajdonképpen az ismert „gordonkahangon” elzengett — írása,
mint — például — „A gyalogúton” című, amelyben Krúdy
egy pillanatra elhiszi magáról, hogy ő is proletár-forradalmár. „Kivégzésre
megérett, régi Magyarszág”-ról,
„zsebmetsző, sajtszagú, ocsmány Pest”-ről és arról is
ír e cikkében, hogy azokat, akik akár csak passzívan is elfogadták a régi világot,
nemigen érdemes kiráncigálni a partra, „ahol az ázott szegények, a
nincstelenek, az ékszeres láda és a pénz-zsák nélküliek melegednek a káröröm
halk pásztortüzeinél?” Kell-e mondanunk, hogy a forradalom marxista közírói, a
proletáriátussal tényleg azonosulók még oldottabb írásaikban sem beszéltek
kárörömről és gondosabban differenciáltak, mint a nagy szociális érzékenységű,
sokat megért Krúdy, aki a proletárdiktatúra fogalmába egy sokat
sértett író keserveit is belevetítette. Ezért hát önmagához hűbbnek, a maga
módján és a maga hangján mindig is a reakciót elutasító Krúdy-műhöz
jobban kapcsolódónak érezzük a „szolidabb” szigeti riportot. És bár nemcsak
nagyon érdekesnek találjuk az ugyancsak a Tanácsköztársaság alatt írt, nagy
fehérvári riportot, de tudjuk azt is, hogy Krúdy haláláig nagyon szerette ezt
az írást, mégis: egyes kitételeiből azt érezzük, hogy olyasmit is beleírt,
aminek teljes értelméről nem volt meggyőződve. (A „proletárököl” például csak
üres kép ebben az írásban). S ezért, véleményünk szerint, maradandóbb például
az a „Bújdosás az élet örömei elől” című, rövid
publicisztikai írás, amely az 1931-es nagy gazdasági válságról szól. Ebből az
írásból nehezen lehet idézni „politikus” mondatokat, — maga a „gazdasági
válság” kifejezés sincs leírva benne. Ám, ez a lírai képekből álló,
fel-felcsukló írás így is mozgósító erejű publicisztika. És milyen izgalmas a
„Reggel” 1931-es és 32-es évfolyamaiból most kiásott — alá nem írt, de
félreérthetetlenül Krúdy szignetjét hordozó „Alföldi
levelek” sorozata is. Nemigen elemez itt, nem igen halmoz érvet érvre. Egy
emlékkel, egy szavakká rögzített hangulattal kezdi. Hogy aztán végülis egy-két világos — bár távolról sem tudományos szabatosságú — mondatban megmondja, miért is jutott eszébe
ez vagy az a szomorú élmény? Mert „a belpolitikai érdeklődés ösztönei
elsorvadtak a magyar társadalomban”. Mert „az egész rendszer arra van alapítva,
hogy a társadalom túlnyomó többsége megbízhatatlan”. Mert „az a képviselő,
akit nem a nép választott, ritkán képviseli a népet”...
Beszélni lehetne arról, miben rokon Krúdy publicisztikája
Ady Endre jakobinus programú közírásával? Meg arról is, hogy hol, s miben tér
el attól? Vitatkozni lehetne — kellene is — azon, vajon túl summásan
foglalkoztak-e Tóth Lajos és Udvarhelyi Dénes, amikor a kötet érdekes
utószavában azt állítják, hogy Krúdy azért lehetett ködlovag, csak azért nézhette
hunyt szempillák mögül a világot, merülhetett el álmokban és ábrándokban, mert
publicisztikáinak reális darabjaiban megteremtette magának a reális
ellensúlyt, az emberi jussot, hogy álmodó lehessen? A beható vitát megelőzve,
hadd kérdezzük meg: ha tehát Krúdy nem írt volna újságcikkeket, akkor jogtalanul
teremtette volna meg szépirodalmi életművét? (Nem lett volna emberi
jussa ahhoz, hogy — mondjuk — csak a „Hét bagoly”-t írja meg?) Vagy esetleg úgy értendő a fentiekben
tömörített, de többször is kifejtett gondolat: kár, hogy Krúdy publicisztikát
is írt, különben nem engedhette meg volna magának, hogy regényeiben és elbeszéléseiben
álmokba merüljön, hogy hunyt szempillásan írja azokat? Igazán nem veszik észre
az utószó írói — akik egyben a kötet gondos, lelkiismeretes szerkesztői is —
hogy álom és valóság éppenúgy nem választható szét
Krúdy szépprózájában, mint maga ez a széppróza, az „álomlíra” és az
„álom-taktika” bizonyos jegyeit és sajátosságait ugyancsak alkalmazó
Krúdy-publicisztikától?
Kevesebb is, több is, mint „reális ellensúly” a négy évtizedet
átfogó újságírás Krúdy Gyula életművében. Kevesebb, mert szépirodalmi műveinek —
sajátos — realizmusát maguk ezek a művek hordozzák, nem kell támaszkodniok rajtuk kívül eső jelenségekre. De ugyakkor több is. Mert ahogy az
újságírás (az, amit írt és az is, amit mint újságíró megélt) Krúdy több fontos
művének „forrásvidéké”-t jelenti, — ne felejtsük el,
hogy éppen a leghíresebb regényét, a „Vörös postakocsi”-t
inspirálták leginkább újságírói élményei! — a huszas
években és a harmincas évek legelején írt szép, bátor, harcos humanista
cikkekre gyakran egy régi regényének valamelyik alakja, motívuma inspirálta.
Pontosabban: a kor ösztönözte, egy újonnan felfedezett összefüggés, de nem
tudta volna azt a maga és olvasói számára megfelelően kifejezni, ha nincs
mögötte gazdag szépírói múltja, keser-édes
regényírói nimbusza. Nem szükségszerű, hogy
mindkét műfajban tevékenykedett, de a két műfaj nála és benne egymást
gazdagította. És bár publicisztikájának eszközeiből — és gondolataiból is —
sok minden kihullt már az idő rostáján, Krúdy Gyula, az újságíró nem egy
vonatkozásban ma is aktuális. Ma elemző riportokat és gazdagon, mély
logikával érvelő publicisztikai írásokat igényel a korszellem. De az ilyen újságcikkeknek
sem válna éppenséggel hátrányává az igazi lírai ihletés, s az írnitudás bűvölete.
ANTAL
GÁBOR
(Napjaink /Miskolc/, 1963/2. /február 1./ 3. p.)