„A vörös postakocsi”

Krúdy-bemutató a Vígszínházban

„Szívfájások és gyilkos keserűségek; apró örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások, erdei séták, színésznők, igazi és álkurtizánok...” Ezt ígérte, hogy többek között ezek is benne lesznek abban a folytatásos regényben, amelyet Kiss Józsefnek, „A Hét” szerkesztőjének ajánlott fel Krúdy Gyula 1912 végén. A regény „A vörös postakocsi” lett, az első igazán nagy Krúdy-siker. És bár azóta felfedeztük már, hogy – egyenetlenségeivel és önismétléséivel együtt is – az egész Krúdy-életmű a jelent félmúlttá varázsoló, a valóságot és álmot költőien egybeolvasztó, sajátos realizmus remeke, „A vörös postakocsi” továbbra is a csúcsok csúcsa. Ez a „prózaizált és krúdysított, de mégis annyira belső versű Byron-hősköltemény” – ahogy Ady jellemezte, márványba illő tömörséggel, Alvinczy Eduárd, Rezeda Kázmér, Horváth Klára, Fátyol Szilvia és a többiek történetét – társadalmon kívüli alakokat felvonultatva mondja ki (az ítéletet nosztalgiával enyhítve, mégis félreérthetetlenül) egy társadalmi rend közelgő bukását.

A színdarab, amelyet Krúdy annak idején Ambrus Zoltánnak benyújtott (és amelyet az nem fogadott el), cselekményében más, mint az azonos című regény. De nemcsak Alvinczy (de genere Huba) és nemcsak Rezeda „szerkesztő” alakja rokonítja a színpadi alkotást a regénnyel, hanem hangulata, életszemlélete is. Bizonyos értelemben „Krúdy-antológia” ez a most először előadott színdarab. Krúdy Gyula 1917-ig írt legszebb novellái, legjobb mondatai vannak benne, s benne van – légkörében, belső mondanivalójában – a század eleji Pest és a század eleji Magyarország. Hogy az idősödő, gazdag (ám végül is tönkrement) Alvinczy és az ifjú, kalandos Rezeda párbajában – Esztelláért, a „falusi kisasszonyért” végül is ki miképpen győz, az mellékes ebben a darabban. A fő a szöveg, az utánozhatatlan Krúdy-stílus.

A színpadon azonban – s ez egyaránt áll régi és új ízlésre épülő művekre – nem elégséges a legművészibb, legérdekesebb szöveg sem. Krúdy színműve így – feszes szerkesztés, belső dinamizmus híján is – nagy érték, a darabot be kellett mutatni. Többet várunk azonban akár „A vörös postakocsi”, akár más Krúdy-mű filmre vitelétől. A modern film meg tudja oldani a kedélyes anekdota és szürrealista vízió „egymásravágásá”-ból született hangvétel látványszerű megjelenítését. A színpadon csak beszélnek a vörös postakocsiról, amelynek indulása, érkezése, suhanása és elveszése a végtelenben, a film eszközeivel csodálatosan érzékelhető lehetne.

Kapás Dezső rendezőnek az a nehéz feladat jutott, hogy a színműhöz való hűség (és a színpadi lehetőségek) közegében éreztesse azt, ami több, mint ez a darab. Szinte Gábor díszlettervező segítségével elért telitalálat – például – az, hogy egy szerencsétlen flótás (a villanásnyi szerepet Ferenc László alakítja, jól) virágkoszorúra akasztja fel magát a füredi Anna-bálon. Telitalálat az egész Anna-bál kép, s kitűnő ötlet, ahogyan Steinné, a megértő lelkületű kerítőnő a Kemenes Fanni tervezte madár-ruhákban végigrepül a színpadon ... A melodramatikus részeket a rendezés megpróbálta tompítani.

 

 

Darvas Iván Alvinczy Eduárdja krúdys „álomlovag”. A Krúdy alapvető mondanivalóját legbelülről értő és értető színész nem azt az őszülő gentlemant játssza el, aki végül is elnyeri Esztella szívét, és nem is a Kellér Andor kitűnő könyvéből ismert, valódi „de genere Hubá”-t, Szemere Miklóst. Darvas postakocsi nélkül is vörös postakocsin hajtat ismeretlen célok felé... Tahi Tóth László egyik fő kedvencünk a mai fiatal színészek között, de semmiesetre sem Rezeda Kázmér ő – sem a színdarabé, sem a regényé. Halász Judit nagy tehetségét s buzgalmát dicséri, hogy alkata ellenére el tudta hitetni Esztellát. Bulla Elma Steinnéje nagyon érdekes, okosan felépített alakítás és a színészi „kisplasztika” becses alkotása mind Pethes Sándor öreg titoknokja, mind Bilicsi Tivadar nagyevője. Schubert Éva Montmorency kisasszonya groteszk remeklés. Kérdés azonban, hogy nem „lóg-e ki” ez az alakítás egy, a színmű szövegét tisztelő előadásból? (Ez a dilemma is megismételteti velünk: várjuk a Krúdy-filmet. Abba ugyanis „belefér” a szélsőséges groteszk és a naturalista életkép is. Filmen újjá lehet költeni azt a stílust, amelyben nem egyszer mintha Mikszáth és Franz Kafka fognának kezet egymással...)

Antal Gábor

 

(Ország-Világ, 1968/48. /november 27./ 24. p.)