Erkélyek és álmok

Beszélgetés dr. Krúdy Máriával

Hogy a Váci utcának a Vörösmarty tér és a Felszabadulás tér közé eső része egészen más utca (és világ), mint az a Váci utca, amely a Felszabadulás tér és a Tolbuhin körút közé esik, azt minden pesti tudhatja. De azt elmondani, hogy milyen – például a rövidnél is rövidebb, mégis más utcácskákkal össze nem hasonlítható légkörű Pintér utca, ahhoz bizony már „krúdystá”-nak kell lenni.

A Pintér utcára s zegzugos régi belvárosi háztetőkre néz dr. Krúdy Mária tanárnő – Krúdy Gyula leánya – őszi leveleket hullató, virág és repkény borította erkélye. A negyedik emeleti lakásban – ahová egy olyan nem krúdys szállítóeszköz hozott fel, mint a lift, s nem pedig postakocsi, vagy batár – egy régi pesti házról beszélgetünk, a Majakovszkij és Nyár utca sarkán levő „Pekáry-ház”-ról.

– Amikor apám – 18 éves korában – Nyíregyházáról feljött, ebben a házban talált szállást egy öreg tudósnál, nagyapámnál. Mármint anyai nagyapámnál. Ugyanis az öreg leányát – egy tanítónőt, aki azonban ifjúságában „Satanella” néven írónő is volt – vette el feleségül az ifjú írójelölt. És a Pekáry-házban, a „sárkányfejes erkélyen” – amellyel szemben ott állt a Bécs városához címzett, szívének kedves sörház – hajnalig ült együtt Krúdy Gyula és „Satanella” Ágai Adolffal, Csergő Hugóval, Déri Gyulával, a fiatal Mikes Lajossal, s vitatkoztak az irodalom, a hírlapírás, az élet titkairól.

 

 

A Pekáry-ház s a Teréz-templom környéke a múlt század végén Pest egyik központi helyének számított. Krúdy – kiérezzük ezt „Boldogult úrfikoromból” című művéből is – hosszú évekig nem hagyta el (a legkurtább budai „utazás” kedvéért sem) ezt a „táj”-at. És a legkorábbi ifjúságából orosz és francia írók szeretetét magával hozó „úrfi” itt német és angol költőkkel, írókkal ismerkedett.

– Anyámnak – aki különben késő öregségéig, haláláig megőrizte erélyét és érdeklődését – Goethe, Schiller, Heine voltak a kedvencei. Apám, akit a Szepességben hiába is akartak „német szóra” fogni, a Pekáry-házban szenvedélyes kutatója lett – például – Heine költészetének, de prózájának is. Krúdy, e „magyarul európai” nagy író, sokat tudna mondani a század eleji életérzésről – és ugyanakkor Magyarországról is – a nagyvilágnak is.

– A német nyelvterületen kezdik már felfedezni Krúdyt.

„A vörös postakocsi” német fordítása igen nagy sikert aratott Bécsben, és amikor – még tavasszal – részt vettem ott egy apámra emlékező irodalmi esten, örömmel tapasztalhattam, hogy mennyien tartják számon legkedvesebb olvasmányaik között a regényt. Wolfgang Gasser, a Burgtheater kiváló színésze – aki az esten „A vörös postakocsi”-ból és a „Szindbád”-ból mondott részleteket – nagyon szeretné, ha a különben németre már szintén lefordított színpadi „Postakocsi”-t minél hamarább bemutatná a Burgtheater. Az a gyanúm – de ezt zárójelben mondom –, hogy ő szeretne lenni Rezeda Kázmér.

 

 

Éppen e napokban kezdődnek meg a „Szindbád”-film felvételei. Huszárik Zoltán, a rendező és Tóth János, az operatőr igazi – nem csupán lelkes, hanem értő – „krúdysták”. Meggyőződtem róla, hogy tudják, mit jelent Krúdy, és hogy mit jelenthet az úgynevezett világ-közvélemény számára is. Izgalmas gondolat, hogy meg kellett születnie – és tökéletesednie kellett – egy olyan modern művészetnek, mint amilyen a filmé, hogy megszólaltassa a maga sajátos anyanyelvén Krúdy egyesek szerint tegnapi, elmúlt világát. Bizonyos vagyok benne, hogy majd éppen a filmművészet segítségével derül ki: Krúdy álomvilága modernebb, mint azt akár híveinek egy része is gondolja.

 

 

Krúdy Máriát sokan keresik fel – levelekkel, telefonon, személyesen – édesapja olvasói közül.

– A legjobban a diákokat szeretem, nem véletlen talán, hogy egy életen át pedagógus voltam. Legutóbb – például – a sátoraljaújhelyi Madách Gimnázium egyik osztálya hívott meg, hogy segítsek nekik tanácsaimmal. Ezek a fiúk és lányok ugyanis apám Nógrád megyei vonatkozásait kutatják. Érdekes – és eddig elhanyagolt – terület ez. Pedig Nógrádban van – például – Várpalota, édesanyja családjának, a Radics családnak fészke, amelyről apám sokat írt, amelyet szeretett. Nem sokat járt ott, de jól megismerte. Közhelyszerű már, de lélektanilag máig sem megfejtett, hogy bár Krúdy Gyula földrajzilag igen szűk körben élt – nagyon sokáig a belső Terézvárosban, aztán a Margitszigeten, végül Óbudán —, hogy alig utazott, hogy – különösen utolsó éveiben – kevés emberrel érintkezett, és. hogy egész életében rengeteg idejét foglalta le az írás, mégis mindent tudott Budapestről és az országról. Wolfgang Gasser, ez az érzékeny, intelligens színész mondotta – aki pedig csak kevesebbet ismerhetett meg eddig apám műveiből, mint szeretné —, hogy Krúdy mindent tudott kora Közép-Európájáról is ...

Egy pillanatra újra kimegyünk – a már kezdődő szürkületben – az erkélyre. A kapuk nélküli Pintér utcának, és a Váci utcai háztetőknek most olyan a hangulata, mintha valaki összegezte, egyesítette, párosította volna Franz Kafka látomásos leírásait és Mikszáth leíró, kort jellemző látomásait.

Antal Gábor

 

(Ország-Világ, 1969/39. /szeptember 24./ 15. p.)