A novellaelemzés új módszerei

Vita négy magyar novelláról

Négy XX. századi magyar novellát – Kosztolányi Dezső „Caligula”, Krúdy Gyula „Utolsó szivar az Arabs szür­kénél”, Móricz Zsigmond „Bar­bárok” és Nagy Lajos „Ja­nuár” című alkotásait – ele­mezte az a vitaülés, amelyet a Magyar Tudományos Akadé­mia verstani és stilisztikai munkabizottsága szervezett. A Szegeden, a József Attila Tudományegyetemen megrende­zett ülés anyaga most – az Akadémiai Kiadónál, Hankiss Elemér szerkesztésében – napvilágot látott. Pszichológu­sok, irodalomtörténészek, nyelvészek, kommunikációs szak­emberek vettek részt a 29 előadást tartalmazó rendezvé­nyen, amely a munkabizottság második nagyszabású meg­mozdulása volt. (Az első – 1968-ban – egy Babits- és egy Kassák-verssel foglalkozott.) Mondjuk meg rögtön, hogy ez az „interdiszciplináris” meg­közelítés igen érdekes eredmé­nyeket hozott, s nemcsak az említett novellákkal, sőt nem is csupán a modern magyar elbeszélések elemzésével, kap­csolatban.

Az egyik fontos tanulság a sok közül az, hogy bár nincs olyan rangos novella, amely­nek üzenete elhanyagolható volna, novellája válogatja, hogy milyen előzmények után, milyen módszerrel jutunk el a társadalmi háttér és mondani­való. összegezéséig. Vannak elbeszélések – ilyen például, a „Barbárok”című Móricz-novella is —, amikor eleve is­mernünk kell azokat a társa­dalmi viszonyokat, amelyek között a szereplők – mind a tiszántúli, „rideg” nyájú juhá­szok. mind a juhászokat eleve primitíveknek, civilizálatla­noknak tartó vizsgálóbíró – élnek, hogy valóban megért­sük ne csak az elbeszélés „sztoriját”, hanem menetét is. Hogy teljes gazdagságában fogadhassuk be az írás utolsó szavát, a címadó „Barbárok”-at, amit ugyan a vizs­gálóbíró mond ki a gyilkossá lett, veres juhászról és társairól, ám amit az író az úri ér­tetlenségre is vonatkoztat. A társadalmi ismeretek a novel­la lélektani motivációinak fel­derítéséhez segítenek. Krúdy elbeszélése, az „Utolsó szivar” esetében viszont a lélektani vonulatnak – az ezredes szerepcseréjének leendő áldoza­tával. a „kófic” hírlapíróval való feltartóztathatatlan azo­nosulásának – beható megkö­zelítése vezethet csak el annak megértéséhez: mi volt az író véleménye arról a kaszinóról, ahol az ezredes általában ét­kezni és élni szokott? Arról az ezredesi világról, amelynek egyik, látszólag flegmatikus és robusztus képviselőjében oly mély bűntudat rejtőzhetett.

Ugyancsak fontos tanulság – amelyre különösen a „Cali­gula” különböző szempontok, tanulságok alapján való elem­zése nyújtott módot – annak felismerése, hogy nem feltét­lenül tételes (és irracionális) filozófia az, ha egy modern irodalmi műben egzisztenciális jellegű kérdésfeltevésekkel ta­lálkozunk. Vitányi Iván ezt úgy fejezte ki, hogy amikor Az ember tragédiájától József Attila életművéig ilyesmivel találkozunk, akkor nem arról van szó, hogy a művészet egzisztencializmust fejez ki, inkább arról, hogy a lét és semmi – amelynek viszonya a tudományos filozófiában csak kiindulópont lehet – „a mű­vész számára a végső kérdés, az örök rejtély, az örök bor­zongás, az alkotás örök forrá­sa. Mert a művészet az ember szempontjából nézi, amire a filozófia a világ szempontjából figyel.”

Érdekes az a több előadás­ban is összehangzó megfigye­lés is, miszerint a „Január” című Nagy Lajos-írás a maga egyszerű struktúrájával a pub­licisztika felé közelít, és hogy az olvasóra tett hatását nem utolsósorban az intenzív világ­nézeti töltés, az értelemre való apellálás adja meg. (Ezért is van köze a „Január”-nak, de több más Nagy Lajos-novel­lának is Bálint György közírásához.)

Sorolhatnánk még a felfe­dezéseket és az érdekességeket a szegedi vita most könyvben kiadott anyagából. Kétségkívül vannak bizonyos „átfedések” ismétlődések is, és különösen a szemiotikai-jeltani és sti­lisztikai jellegű tanulmányok­ban olyan részletanalízisekkel is találkozhatunk, amelyeket már feleslegeseknek érzünk. (A „matematizálás” – egy bi­zonyos határon túl – elmossa a különbséget a sokat mondó költői szöveg és az egyszerű közlés, vagy akár az értelmet­len halandzsa között.) Ezzel együtt is jelentős volt a – re­méljük, folytatandó, más mű­vekre és műfajokra kiterjesz­tendő – vita. Az ilyen össze­hasonlító elemzések megter­mékenyíthetik a napi irodal­ma kritikát is. Hiszen e műfaj számára például a pszicholó­giai megközelítés még csak meghódítandó terület egyelő­re. Pedig korszerű lélektani tudás és érzék nélkül az olva­sókat sem lehet megfelelően orientálni.

a[ntal]. g[ábor].

 

(Magyar Nemzet, 1972/59. /március 10./ 4. p.)