Krúdy Gyula:

DUDORÁSZI

Mennyire örültünk és bámultunk, amikor Illyés Gyula Kosztolányi halála után több mint tíz kötetre való kis remekművet bányászott elő az egykori napilapokból, folyóiratokból. Pedig Kosztolányinak nem jelent meg nagyon sok könyve és többször volt életében hivatásos újságíró. Mennyivel fokozottabb hát az örömünk Krudyval kapcsolatban, aki egyrészt Jókaival vetekszik könyvei számát illetőleg, másrészt pedig sohasem volt hivatásos, fixfizetéses újságíró, akinek az a kötelessége, hogy napról napra tárcákat kanyarítson az (akkor még papírban bővelkedő) hírlapok hasábjaira. A méla „Dudorászi”, az ábrándos „Cornélia emléktárgyai”, a jellegzetes, kaján Krudy-humort árasztó „Utolsó lengyel kifüstölése” (amelyben a hordószerű, évenkint öt szót beszélő Gönczi-ikrek érte jönnek évtizedes „vendégükért”, Ponyatovszkiért) és a kötet többi pompás kis elbeszélése mind a húszas évek valamelyik napilapjában húzódott meg, míg a Krudy-tábor (mely talán sohasem volt olyan erős, mint éppen ma) igénye nem követelte meg, hogy egy szorgalmas és tudós férfiú kiássa és egy kötet napvilágára hozza azokat. Ebből a kötetből is az a tanulság, hogy — minden problematizmusa mellett! — nincs egy írása Krudynak, mely ne a legtisztább, legkiforrottabb stílusművészetet mutatná fel, melyben ne árasztaná tömény formában a magyar irodalom fejlődését és legnemesebb örökségét. A Révai Könyvtár, amely talán csak Morgan „Az üres szobá”-ján kívül különben is mindig a legfinomabb és legritkább irodalmi delikatesszek gyűjteménye — gazdagabbá tette irodalmunkat a „Dudorászi”-val.

— a[ntal]. g[ábor]. —

(Politika, 1948/30. /július 24./ 8. p.)