PODOLINI ÚT

 

Be sokszor jártam ezen a tá­jon, mielőtt még eljutottam volna ide, a Kárpátok alá. Jártam gyalog, lóháton, szepesi takácsok vászonnal megrakott ekhós szekerein, csilingelő szá­non, szuszogó kis hegyivasúton — és mindig Szindbád ka­lauzolásával. Legnagyobb gyö­nyörűsége a téli utaknak volt. Három lovacska vonta a med­vebőrrel letakart piros szánt, s a csengettyűk vidáman csörög­tek, ahogy szilajon vágtattunk a szepesi medence öles hóval borított fehér országútján, melyre sötét árnyékát lomhán vetette a lomnici csúcs. A sík­ság szegélyén csipkés bástya­falként emelkedtek a Kárpátok hósipkás hegyei; fekete árnyékolású fenyvesek és nyakig be­havazott apró városkák alatt kígyózott az országút; mellette a Poprád folyó futott állhata­tosan, mély partok között, acél­szürkén. A háromlovas szán órák hosszat követte a folyó kígyózását, soklábú fahidakon újra és újra átalszelte jégpán­cél alatt surranó vizét, így utaztunk pokrócok és bundák között egy középkori kisváros felé, mely a lengyel határszé­len ült, a vakító fehérségű Kárpát lábánál.

Vasúton leginkább éjszaka utaztunk ide, langyos tavaszi éjjelen. Az öblös kürtőjű gőzmozdony rekedt zihálással von­szolta felfelé a kocsisort, szen­dergő utasaival a zöld plüssdíványon. Telihold volt, hűvös, derengő fényben áztak a távol­ban ringatózó nagy hegyek, holdsugárral átitatott párák úsztak a Poprád fölött. A fo­lyócska hűségesen futott a sí­nek mellett, mint egy jó kutya. Hátát ezüstös halpénzekkel szórta tele a vékony felhők mögött bujdosó hold. Kis bak­terházak, pufók sisakú tor­nyok, barna bástyák, mohos Krisztus-keresztek szaladtak el mellettünk a sötétben, mikor a kalauz csöndesen jelentette a bóbiskoló Szindbádnak, hogy Podolin következik.

Akár télen, akár nyáron, akár fagyban, akár fényben érkeztünk, először egy piros hasú torony tűnt fel az utolsó kanyarodónál. A vörös derekú torony sisakján fekete varjak, csókák sétálgattak, Szindbád szent madarai. A templom kö­rül régi metszetekből kivá­gott, ódon polgárházak bújtak össze.

A kis szepesi várost közép­kori falak övezték, s távolabb­ról nagy hegyek kerítették kö­rül oltalmazón. Girbe-gurba utcáin keskeny, egyemeletes házak sorakoztak, csipkés ereszű tetőkkel, vaskosaras ab­lakokkal, kelevézes szélkatonák forogtak a hegyes gerinceken. A Poprád partján vén, vár­szerű kolostor sötétlett, a piac közepén az 1298-ból való temp­lom zömök román tornya olyan volt, akár egy veres sisakos generális.

Az eldugott hegyi városkát a XII. században alapították a határvédő lándzsás magyarok­hoz társult szepesi szászok, a tatárjárás után IV. Béla lánya, Kunigunda építette újjá rom­jaiból. Zsigmond 1412-ben ki­rályi városi rangra emelte, majd zálogba adta Lengyel­országnak. A zálogban töltött száz évek alatt, nem raktak le egyetlen téglát sem Podolinban, s amikor Mária Terézia egy szekér aranyon kiváltotta, egy középkori városkát kapott vissza. Ilyennek találta még a 14—15 éves Krúdy is, amikor a piarista algimnázium diákja lett az öreg kolostorban, ilyen­nek érezte a deresedő Szind­bád, amikor újra és újra el­ment megkeresni ifjúsága em­lékeit, s ilyennek láttuk mi, kiket a hajós vezetett a Kárpá­tok alá, a Rip van Winkleként alvó városkába:

— Már régen el fogjuk fe­lejteni az egész középkort, a szepesi városokban még min­dig található lesz ez a kor. Ők elmaradtak az időtől, és talán sohasem fogják utolérni a va­lóságos időt — magyarázta Szindbád elmerengve, miköz­ben futott velünk az álom­vonat, vagy a képzelet-szán Podolin felé.

— Soha be ne tedd a lábad abba a városkába, ha nem akarod elveszteni az álmot — óvtam magamat az erős kísér­téstől, amikor most a valóság­ban is elindultam a Kárpát hegyei felé. Persze, hogy nem volt erőm hallgatni önmagamra, s mindent kockáztatva, ne­kivágtam az útnak. S most csattogva rohan velem a die­sel-vonat a Poprád mellett, betonpilléreken feszülő vashidakon dübörög által, s újra és újra megvillantja a széles ka­vicságyában hempergő fo­lyócska ezüst tükrét A Sze­pesi Magura árnyéka borul barnán a tájra, mögüle időn­ként ki-kivillannak a Magas-Tátra csipkés cápafogai, a szörnyű sziklapiramisok. Hir­telen bukkan elénk a városka, de nyomban felismerem pohos sisakú középkori templomát, az előtte álló, reneszánsz párkányzatú, tömzsi harangtor­nyot. hátrább meg a várszerű kolostor kettős karcsú tornyát. A vonat végállomásra fut be, régimódi földszintes indóház homlokzatán szürkül a város­ka neve: Podolinec.

Mintha Óperenciákon túli mesevároskába érkeznék, olyan érzésekkel lépek a peron sárga kavicsmezejére. Átbotor­kálok az áporodott dohányfüstszagú várótermen, kilépek az állomás előtti kis térre, de máris úgy torpanok vissza, mint aki rossz helyen szállt le a vonatról. Kétemeletes, va­donatúj bérházak, modern la­kónegyede vesz körül nagy félkörívben, s jön egyre ve­lem, ahogy a kockaköves jár­dán befelé ballagok virágos előkertek során. A sok meleg­színű őszi szirom és lomb. s egy-két lonccal benőtt hervadó lugas enyhíteni tudja ugyan a nagy falfelületek egyhangúsá­gát, de az utcakép mégis fo­gadhatna Komlón éppúgy, mint Kazincbarcikán. A haj­dani városfal egy omlatag, csorba darabja csak akkor tűnik elő a hozzája ragasztott félszerek s régimódi földszintes házikók takarása mögül, ami­kor már majdhogy elmentem előtte, de az egyre táguló fő­utca tengelyében ülő vén vá­rosháza már hosszabb megál­lásra késztet. Sárga homlokzatán Lubomirski címerrel ékes, latin nyelvű emléktábla őrzi a vörösszakállú lengyel herceg hírét, ki hajdan ura s patró­nusa volt a városkának. A pirosbor-arcszínű Lubomirski szorongást keltő arcmása fo­gadta a podolini kolostor vas­tag falai közé került kisdiáko­kat, aranyos rámában a sötét bolthajtás alatt, falra föstött torz szentek fakó árnyai közt. Ez az a kis tér, itt a város­háza előtt, ahol Úrnapján nemcsak az öreg Isten, de a herceg úr tiszteletére is elpukkantotta a hajdú a mozsa­rát. (Igaz, hogy csak felényi puskaporral — tette hozzá zá­rójelek között az emlékező Szindbád.) És ez az a kis tér, itt a városháza előtt, ahol Budeusz mester, a nyugdíjas öreg tanító szétosztogatta a német szóra jövő magyar gyerekeket a cipszer asszonyságok között.

— Kinek kell magyar gye­rek, vegyetek magyar gyere­ket! — kiáltozta jó kedvűen Budeusz tanító úr, de a podo­lini asszonyokat nem nagyon kellett biztatni. Úgy szerették a hozzájuk került magyar gye­rekeket, mintha valósággal az édesanyjuk lettek volna. Vi­gyáztak rájuk, nevelték őket és keservesen megsiratták, amikor elmentek tőlük.

Itt, ez ódon tanácsház előtt talált nevelőszülőkre 1890 őszén a kis Krúdy Gyula is, s ide tért meg Szindbád ké­sőbbi útjai során, örvende­zett, hogy a vénséges vén há­zak bolthajtásos kapuján még mindig ugyanazok a kendős öregasszonyságok lépegetnek ki, mint ifjúsága idején, s erő­sen neheztelt, ha új épületet látott, sajnálta a régi házakat, melyeknek helyét az újak el­foglalták.

Mit szólna ma Szindbád, ha azokat a sokszínű modern házakat látná a réginek megmaradt apró indóház mellett, vagy a város túl­só felén az új nagy csavargyárat, melyben kétezer munkás dolgozik? Százötven gyár épül Szlovákiában az öt­éves terv során, valósággal vil­lámtempóban végrehajtott gaz­dasági forradalom zajlik le a Kárpátok alatt, s a fejlődés szele nem hagyja érintetlen az olyan kis középkori városká­kat sem, mint Podolin. Állunk a tanácsháza előtt, egy félreállított óriási hó­eke mellett, s előttünk a főutcán nehéz vontatók, teherautók, traktorok sora vo­nul, óriás fenyőszálakat von­szolnak a fűrésztelep felé, nyersanyagot szállítanak a csa­vargyárba, illatos hegyi széná­val megrakodva érkeznek a Poprádon túlról, hiszen a ter­melőszövetkezeti várossá vált Podolinnak ma az egyik fő hi­vatása, hogy a legkorszerűbb állattenyésztés központja le­gyen a legszebb havasi legelők tág előterében.

Sétálunk beljebb a főutcán. Ahol öblösen kiszélesedik, ott áll a lengyel ízlésű reneszánsz párkányzattal kicsipkézett ha­rangtorony, állványok fogják körül, most restaurálják ké­nyes műgonddal. Mögötte az Árpád-kori plébániatemplom vasszínű sisakján Krúdy ké­kesfekete csókái úgy álldogál­nak, mintha mi sem történt volna azóta.

A főutca két oldalán egy­emeletes, zárt házsor vonul, sima homlokzatú, dísztelen, szürke polgárházakkal. Ezek­ben szőtték a habkönnyedségű, hófehérségű, selyempuhaságú szepesi vásznakat a néhai po­dolini takácsok. A földszinten nagyívű, sötét kapuboltozatok, az emeleten 3—4 kicsi ablak, egyiken sincs persze vaskosár, sem zsenilia függöny. Mégis mögöttük álmodoztak hosszúlá­bú varróasztalka mellett a templomgyertya tisztaságú, szenteltvíz illatú polgárnők, míg férjük vászonnal megra­kott emeletes szekereken jár­ta a lengyel vásárokat. Itt áb­rándoztak az ölelésre termett, húsos, puha asszonyok, lábuk­nak kámfor illata volt, térdük­nek narancs íze. Havas mély téli éjszakákon ezt a gyengéd hajlású utcasort járta szerel­mi lázban Szindbád, hogy ki­lesse, mi történik bent, az éji mécses imbolygó világa mel­lett.

Jellegtelen, egyforma, rideg házak — mégis ezekben laktak a forrószívű, adakozó kedvű fűzőkészítőnők, az ábrándos kalaposnék, a házikenyér illatú kékfestőnék, s valamelyik hat­szögletű ablakközben üldögélt naphosszat Estella, az almaar­cú, körtekeblű aranymívesné. Érintetlen lelkű kisvárosi kis­asszonyok zongoráztak hossza­dalmasan az emeleti szobák­ban, fehér lábuk ecetvirágszín harisnyába rejtve nyugodott a pedálon.

Majd minden házban mély, sötét bolt, hangos falusi vá­sárlókkal tömve. A szegényes kirakaton át látjuk a benti to­longást a pult és a pénztár előtt, amelyben hajdan Jella asszony ült, a mályvaillatú, ér­zelmes szőke kereskedőné. Vagy talán Zirzilla, a galamb­lelkű, kékbajuszkájú trafikosné.

Vajon melyik lehet a sok egyforma közül az a ház, amelynek tágas emeleti szobá­jában egy fekete szemű és fe­kete hajú lányka karjai között tanulta a leckét a kisdiák, s akinek szelíd arca őszi ködből s szivarfüstből oly sokszor ki­bontakozott később Szindbád előtt? Ugyan merre volt az a tánciskola, ahol a félhomályos szála közepére állított kétszár­nyú létra alól Szindbád léleg­zetvisszafojtva figyelte a fel­lebbenő szoknyácskák alól elő­villanó térdecskék és combocskák hófehérségét? Mi célra szolgálhat ma az a bálterem, amelyben rózsaszín tüllel ko­szorúzott tükrök ragyogtak tündökölve a polonéz ütemeire szédülő podolini kisasszonykákra?

És ez lenne az a fogadó, amelyben Rákóczi Ferenc bújdosásában egy éjszakára meghált? Az egyetlen italboltban fakitermelő munkások énekel­getnek fehér sör mellett; derűs lelkű, meleg szívű erdei embe­rek, be kár, hogy egyetlen sza­vukat sem értjük. A kocsmaaj­tó fölül persze hiányzik a pléhből vert söröspoharas cégér, a vendégszobában nem állnak a sarokban a törzsvendégek ki­szívott tajtékpipái, szarvasagancsú evőeszköz helyett alu­mínium villát kapunk a szaftos szepesi virstlihez.

A főtér közepén a fedett kerekeskút helyén kedves kis park, piros padjain bevásárló útjuk fáradalmait pihenő kör­nyékbeliek: jól szabott, városi ruházatú falusi nők tréfálkoz­nak kék kezeslábasba bújt le­gényekkel, a rakodó teherautók ácsorgó sofőrjeivel. Sehol egy fácántollas bársonysapka, sehol egy macskabőr bundácska, se­hol egy rókamálas mente...

Hát a templom, amelyben Szindbád piros szoknyában ministrált, ünnepélyesen rázta a csengettyűt, s kadarkaszínű palástjában meghódította a szelíden szőke Kacskó Anna szívét? Itt az a templom, tor­nyában harangozott gyermek­korában a hajós, nevét még őrzi egyik-másik korhadt ge­rendája. A régi kolostor, mely­ben az algimnázium működött, általános iskola. Épp szünet van, az ajtókon temérdek gye­rek özönlik ki, meleg szláv zsi­vaj önti el hirtelenül a tágas templom-udvart. A kolostor zárt része — ahol a torzonborz Lubomirski képe ijesztgette a kisdiákokat, s a falakba, pádi­mentum alá megholt szerzete­sek temetkeztek — elöregedett apácák sziluma. Övék a két­tornyú barokk templom, lela­katolt ajtaján avas tömjénillat szivárog ki a fiatalokra. A ko­lostort kerítő várfal csendben omladozik, kiöblösödő mell­védjei alatt az iskola téli tüze­lőjét raktározták fel nagy ha­lomba.

A Poprád mellett megyünk kiféle a városkából.

— Nincs szebb folyó a Pop­rádnál — emlékezik ifjúkorá­ra az öregedő Szindbád —, ezüst vízében piros pénzű pisztrángok ficánkolnak.

A folyócska ott kanyarog most is a régi kolostor alatt csak éppen a pók módjára el­terpeszkedő fahíd helyett fo­gad vasívű betonhíd. A part­menti sovány földsávon zöld­séges kertek vonulnak, itt va­lahol gyomlálgatott csizmában és feltűrt reverendában Privánka tanár úr. A Poprád vi­ze széles kavics-zátonyok kö­zött keresgéli útját, csillog, habzik és tündököl, közepén combtőig érő gumicsizmában mozdulatlanul vár kapásra egy türelmes horgász.

A városkára omló hegyek felől kezd aláereszkedni az alkony, amikor a rekettyefűz­zel szegett folyócska mentén újra kiérek a vasúthoz. Az el­ső vágányon ott áll a késmárki vonat, akár be is lehet már szállni. Vagonjai pirosak, mintha egy sor vörös postakocsit toltak volna össze játékos kezek, hogy illő hangulatú legyen a távozás. Beülök egy nemdo­hányzó fülkébe, összehúzódom a legsarokban, s húnyt szem­mel várom, hogy lesz, ha elin­dulunk: mit viszek magammal, mit hagyok itt.

Talán órák, talán évek múl­nak, míg végre indul a vörös szerelvény, de aztán mindjárt sebes vágtába kezd, s pillana­tok alatt kiröpít a valóságból. Amikor újra felnyitom a sze­mem, Krúdy pohos tornya áll maradandóan az ég alján, s egy mesebeli városka kezd bele­veszni az esteli ködbe. Kapu­jában medvebőr süvegű, ala­bárdos katonák kérik ezentúl is a passzust, s elsötétedő ut­cái során Szindbád lesi lázban a fel-fellobbanó éji mécsesek titkait.

Antalffy Gyula

 

(Élet és Irodalom, 1962/50. /december 15./ 7. p.)