PODOLINI ÚT
Be sokszor jártam ezen a tájon, mielőtt még eljutottam volna
ide, a Kárpátok alá. Jártam gyalog, lóháton, szepesi takácsok vászonnal
megrakott ekhós szekerein, csilingelő szánon, szuszogó kis hegyivasúton
— és mindig Szindbád kalauzolásával. Legnagyobb gyönyörűsége a téli utaknak
volt. Három lovacska vonta a medvebőrrel letakart piros szánt, s a csengettyűk
vidáman csörögtek, ahogy szilajon vágtattunk a szepesi medence öles hóval
borított fehér országútján, melyre sötét árnyékát lomhán vetette a lomnici csúcs. A síkság szegélyén csipkés bástyafalként
emelkedtek a Kárpátok hósipkás hegyei; fekete
árnyékolású fenyvesek és nyakig behavazott apró városkák alatt kígyózott az
országút; mellette a Poprád folyó futott állhatatosan, mély partok között, acélszürkén. A háromlovas szán órák hosszat követte a
folyó kígyózását, soklábú fahidakon újra és újra átalszelte
jégpáncél alatt surranó vizét, így utaztunk pokrócok és bundák között egy
középkori kisváros felé, mely a lengyel határszélen ült, a vakító fehérségű Kárpát lábánál.
Vasúton leginkább
éjszaka utaztunk ide, langyos tavaszi éjjelen. Az öblös kürtőjű gőzmozdony
rekedt zihálással vonszolta felfelé a kocsisort, szendergő utasaival a zöld
plüssdíványon. Telihold volt, hűvös, derengő fényben áztak a távolban
ringatózó nagy hegyek, holdsugárral átitatott párák úsztak a Poprád fölött. A
folyócska hűségesen futott a sínek mellett, mint egy jó kutya. Hátát ezüstös
halpénzekkel szórta tele a vékony felhők mögött bujdosó hold. Kis bakterházak,
pufók sisakú tornyok, barna bástyák, mohos Krisztus-keresztek szaladtak el
mellettünk a sötétben, mikor a kalauz csöndesen jelentette a bóbiskoló
Szindbádnak, hogy Podolin következik.
Akár télen, akár
nyáron, akár fagyban, akár fényben érkeztünk, először egy piros hasú torony
tűnt fel az utolsó kanyarodónál. A vörös derekú torony sisakján fekete varjak,
csókák sétálgattak, Szindbád szent madarai. A templom körül régi metszetekből
kivágott, ódon polgárházak bújtak össze.
A kis szepesi várost
középkori falak övezték, s távolabbról nagy hegyek kerítették körül
oltalmazón. Girbe-gurba utcáin keskeny, egyemeletes
házak sorakoztak, csipkés ereszű tetőkkel, vaskosaras ablakokkal, kelevézes
szélkatonák forogtak a hegyes gerinceken. A Poprád partján vén, várszerű
kolostor sötétlett, a piac közepén az 1298-ból való templom zömök román tornya
olyan volt, akár egy veres sisakos generális.
Az eldugott hegyi városkát a
XII. században alapították a határvédő lándzsás magyarokhoz társult szepesi
szászok, a tatárjárás után IV. Béla lánya, Kunigunda építette újjá romjaiból. Zsigmond 1412-ben királyi városi rangra
emelte, majd zálogba adta Lengyelországnak. A zálogban töltött száz évek
alatt, nem raktak le egyetlen téglát sem Podolinban,
s amikor Mária Terézia egy szekér aranyon kiváltotta, egy középkori városkát
kapott vissza. Ilyennek találta még a 14—15 éves Krúdy is, amikor a piarista
algimnázium diákja lett az öreg kolostorban, ilyennek érezte a deresedő Szindbád,
amikor újra és újra elment megkeresni ifjúsága emlékeit, s ilyennek láttuk
mi, kiket a hajós vezetett a Kárpátok alá, a Rip van
Winkleként alvó városkába:
— Már régen el fogjuk
felejteni az egész középkort, a szepesi városokban még mindig található lesz
ez a kor. Ők elmaradtak az időtől, és talán sohasem fogják utolérni a valóságos
időt — magyarázta Szindbád elmerengve, miközben futott velünk az álomvonat,
vagy a képzelet-szán Podolin felé.
— Soha be ne tedd a
lábad abba a városkába, ha nem akarod elveszteni az álmot — óvtam magamat az
erős kísértéstől, amikor most a valóságban is elindultam a Kárpát hegyei felé. Persze, hogy nem volt erőm hallgatni
önmagamra, s mindent kockáztatva, nekivágtam az útnak. S most csattogva rohan
velem a diesel-vonat a Poprád mellett, betonpilléreken feszülő vashidakon
dübörög által, s újra és újra megvillantja a széles kavicságyában hempergő folyócska
ezüst tükrét A Szepesi Magura árnyéka borul barnán a
tájra, mögüle időnként ki-kivillannak a Magas-Tátra csipkés cápafogai, a
szörnyű sziklapiramisok. Hirtelen bukkan elénk a városka, de nyomban
felismerem pohos sisakú középkori templomát, az előtte álló, reneszánsz
párkányzatú, tömzsi harangtornyot. hátrább meg a várszerű kolostor kettős
karcsú tornyát. A vonat végállomásra fut be, régimódi földszintes indóház
homlokzatán szürkül a városka neve:
Podolinec.
Mintha Óperenciákon túli mesevároskába
érkeznék, olyan érzésekkel lépek a peron sárga kavicsmezejére. Átbotorkálok az
áporodott dohányfüstszagú várótermen, kilépek az
állomás előtti kis térre, de máris úgy torpanok vissza, mint aki rossz helyen
szállt le a vonatról. Kétemeletes, vadonatúj
bérházak, modern lakónegyede vesz körül nagy félkörívben, s jön egyre velem,
ahogy a kockaköves járdán befelé ballagok virágos előkertek során. A sok melegszínű őszi szirom és lomb. s
egy-két lonccal benőtt hervadó lugas enyhíteni tudja ugyan a nagy falfelületek
egyhangúságát, de az utcakép mégis fogadhatna Komlón éppúgy, mint
Kazincbarcikán. A hajdani városfal egy omlatag, csorba darabja csak akkor
tűnik elő a hozzája ragasztott félszerek s régimódi
földszintes házikók takarása mögül, amikor már majdhogy elmentem előtte, de az
egyre táguló főutca tengelyében ülő vén városháza már hosszabb megállásra
késztet. Sárga homlokzatán Lubomirski címerrel ékes,
latin nyelvű emléktábla őrzi a vörösszakállú lengyel
herceg hírét, ki hajdan ura s patrónusa volt a városkának. A pirosbor-arcszínű
Lubomirski szorongást keltő arcmása fogadta a podolini kolostor vastag falai közé került kisdiákokat,
aranyos rámában a sötét bolthajtás alatt, falra föstött
torz szentek fakó árnyai közt. Ez az a kis tér, itt a városháza előtt, ahol
Úrnapján nemcsak az öreg Isten, de a herceg úr tiszteletére is elpukkantotta a
hajdú a mozsarát. (Igaz, hogy csak felényi puskaporral — tette hozzá zárójelek
között az emlékező Szindbád.) És ez az a kis tér, itt a városháza előtt, ahol Budeusz mester, a nyugdíjas öreg tanító szétosztogatta a
német szóra jövő magyar gyerekeket a cipszer asszonyságok között.
— Kinek kell magyar
gyerek, vegyetek magyar gyereket! — kiáltozta jó kedvűen Budeusz
tanító úr, de a podolini asszonyokat nem nagyon
kellett biztatni. Úgy szerették a hozzájuk került magyar gyerekeket, mintha
valósággal az édesanyjuk lettek volna. Vigyáztak rájuk, nevelték őket és keservesen
megsiratták, amikor elmentek tőlük.
Itt, ez ódon tanácsház
előtt talált nevelőszülőkre 1890 őszén a kis Krúdy Gyula is, s ide tért meg
Szindbád későbbi útjai során, örvendezett, hogy a vénséges vén házak
bolthajtásos kapuján még mindig ugyanazok a kendős öregasszonyságok lépegetnek
ki, mint ifjúsága idején, s erősen neheztelt, ha új épületet látott, sajnálta
a régi házakat, melyeknek helyét az újak elfoglalták.
Mit szólna ma Szindbád, ha azokat a sokszínű modern házakat
látná a réginek megmaradt apró indóház mellett, vagy a város túlsó felén az új
nagy csavargyárat, melyben kétezer munkás dolgozik? Százötven gyár épül
Szlovákiában az ötéves terv során, valósággal villámtempóban végrehajtott gazdasági
forradalom zajlik le a Kárpátok alatt, s a fejlődés szele nem hagyja érintetlen
az olyan kis középkori városkákat sem, mint Podolin.
Állunk a tanácsháza előtt, egy félreállított óriási hóeke mellett, s előttünk
a főutcán nehéz vontatók, teherautók, traktorok sora vonul, óriás
fenyőszálakat vonszolnak a fűrésztelep felé, nyersanyagot szállítanak a csavargyárba,
illatos hegyi szénával megrakodva érkeznek a Poprádon túlról, hiszen a termelőszövetkezeti
várossá vált Podolinnak ma az egyik fő hivatása,
hogy a legkorszerűbb állattenyésztés központja legyen a legszebb havasi
legelők tág előterében.
Sétálunk beljebb a
főutcán. Ahol öblösen kiszélesedik, ott áll a lengyel ízlésű reneszánsz
párkányzattal kicsipkézett harangtorony, állványok fogják körül, most
restaurálják kényes műgonddal. Mögötte az Árpád-kori plébániatemplom vasszínű
sisakján Krúdy kékesfekete csókái úgy álldogálnak, mintha mi sem történt
volna azóta.
A főutca két oldalán egyemeletes, zárt házsor vonul,
sima homlokzatú, dísztelen, szürke polgárházakkal. Ezekben szőtték a habkönnyedségű,
hófehérségű, selyempuhaságú szepesi vásznakat a néhai
podolini takácsok. A földszinten nagyívű,
sötét kapuboltozatok, az emeleten 3—4 kicsi ablak, egyiken sincs persze
vaskosár, sem zsenilia függöny. Mégis mögöttük
álmodoztak hosszúlábú varróasztalka mellett a templomgyertya tisztaságú,
szenteltvíz illatú polgárnők, míg férjük vászonnal megrakott emeletes
szekereken járta a lengyel vásárokat. Itt ábrándoztak az ölelésre termett,
húsos, puha asszonyok, lábuknak kámfor illata volt, térdüknek narancs íze.
Havas mély téli éjszakákon ezt a gyengéd hajlású utcasort járta szerelmi
lázban Szindbád, hogy kilesse, mi történik bent, az éji mécses imbolygó világa
mellett.
Jellegtelen, egyforma,
rideg házak — mégis ezekben laktak a forrószívű, adakozó kedvű fűzőkészítőnők,
az ábrándos kalaposnék, a házikenyér illatú kékfestőnék, s valamelyik hatszögletű ablakközben üldögélt
naphosszat Estella, az almaarcú, körtekeblű aranymívesné.
Érintetlen lelkű kisvárosi kisasszonyok zongoráztak hosszadalmasan az emeleti
szobákban, fehér lábuk ecetvirágszín harisnyába
rejtve nyugodott a pedálon.
Majd minden házban
mély, sötét bolt, hangos falusi vásárlókkal tömve. A szegényes kirakaton át
látjuk a benti tolongást a pult és a pénztár előtt, amelyben hajdan Jella
asszony ült, a mályvaillatú, érzelmes szőke kereskedőné.
Vagy talán Zirzilla, a galamblelkű, kékbajuszkájú trafikosné.
Vajon melyik lehet a sok egyforma közül az a ház, amelynek
tágas emeleti szobájában egy fekete szemű és fekete hajú lányka karjai között
tanulta a leckét a kisdiák, s akinek szelíd arca őszi ködből
s szivarfüstből oly sokszor kibontakozott később Szindbád előtt? Ugyan merre
volt az a tánciskola, ahol a félhomályos szála közepére állított kétszárnyú
létra alól Szindbád lélegzetvisszafojtva figyelte a fellebbenő szoknyácskák
alól elővillanó térdecskék és combocskák hófehérségét? Mi célra szolgálhat ma
az a bálterem, amelyben rózsaszín tüllel koszorúzott tükrök ragyogtak
tündökölve a polonéz ütemeire szédülő podolini kisasszonykákra?
És ez lenne az
a fogadó, amelyben Rákóczi Ferenc bújdosásában egy
éjszakára meghált? Az egyetlen italboltban fakitermelő munkások énekelgetnek
fehér sör mellett; derűs lelkű, meleg szívű erdei emberek,
be kár, hogy egyetlen szavukat sem értjük. A kocsmaajtó fölül persze hiányzik
a pléhből vert söröspoharas cégér, a vendégszobában nem állnak a sarokban a
törzsvendégek kiszívott tajtékpipái, szarvasagancsú
evőeszköz helyett alumínium villát kapunk a szaftos szepesi virstlihez.
A főtér közepén a fedett
kerekeskút helyén kedves kis park, piros padjain
bevásárló útjuk fáradalmait pihenő környékbeliek: jól szabott, városi ruházatú
falusi nők tréfálkoznak kék kezeslábasba bújt legényekkel, a rakodó
teherautók ácsorgó sofőrjeivel. Sehol egy fácántollas bársonysapka, sehol egy
macskabőr bundácska, sehol egy rókamálas mente...
Hát a templom, amelyben Szindbád piros szoknyában ministrált,
ünnepélyesen rázta a csengettyűt, s kadarkaszínű palástjában meghódította a
szelíden szőke Kacskó Anna szívét? Itt az a templom,
tornyában harangozott gyermekkorában a hajós, nevét még őrzi egyik-másik
korhadt gerendája. A régi kolostor, melyben az algimnázium működött,
általános iskola. Épp szünet van, az ajtókon temérdek gyerek özönlik ki, meleg
szláv zsivaj önti el hirtelenül a tágas templom-udvart. A kolostor zárt része
— ahol a torzonborz Lubomirski képe ijesztgette a
kisdiákokat, s a falakba, pádimentum alá megholt szerzetesek temetkeztek —
elöregedett apácák sziluma. Övék a kéttornyú barokk
templom, lelakatolt ajtaján avas tömjénillat szivárog ki a fiatalokra. A kolostort
kerítő várfal csendben omladozik, kiöblösödő mellvédjei alatt az iskola téli
tüzelőjét raktározták fel nagy halomba.
A Poprád mellett
megyünk kiféle a városkából.
— Nincs szebb folyó a
Poprádnál — emlékezik ifjúkorára az öregedő Szindbád —, ezüst vízében piros
pénzű pisztrángok ficánkolnak.
A folyócska ott
kanyarog most is a régi kolostor alatt csak éppen a pók módjára elterpeszkedő
fahíd helyett fogad vasívű betonhíd. A partmenti
sovány földsávon zöldséges kertek vonulnak, itt valahol gyomlálgatott
csizmában és feltűrt reverendában Privánka tanár úr.
A Poprád vize széles kavics-zátonyok között keresgéli útját, csillog, habzik
és tündököl, közepén combtőig érő gumicsizmában mozdulatlanul vár kapásra egy
türelmes horgász.
A városkára omló hegyek felől kezd aláereszkedni az alkony, amikor a
rekettyefűzzel szegett folyócska mentén újra kiérek a vasúthoz.
Az első vágányon ott áll a késmárki vonat, akár
be is lehet már szállni. Vagonjai pirosak, mintha egy sor vörös postakocsit
toltak volna össze játékos kezek, hogy illő hangulatú legyen a távozás. Beülök
egy nemdohányzó fülkébe, összehúzódom a legsarokban,
s húnyt szemmel várom, hogy lesz, ha elindulunk:
mit viszek magammal, mit hagyok itt.
Talán órák, talán évek
múlnak, míg végre indul a vörös szerelvény, de aztán mindjárt sebes vágtába
kezd, s pillanatok alatt kiröpít a valóságból. Amikor újra felnyitom a szemem,
Krúdy pohos tornya áll maradandóan az ég alján, s egy mesebeli városka kezd
beleveszni az esteli ködbe. Kapujában medvebőr süvegű, alabárdos katonák
kérik ezentúl is a passzust, s elsötétedő utcái során
Szindbád lesi lázban a fel-fellobbanó éji mécsesek titkait.
(Élet és Irodalom, 1962/50.
/december 15./ 7. p.)