ANTALFFY GYULA
1
Be sokszor jártam képzeletben a Poprád mentén, mielőtt még
a valóságban is eljutottam volna a Kárpátok alá. Jártam gyalog, lóháton, szepesi
takácsok vászonnal megrakott ekhós szekerein, csilingelő szánon, szuszogó kis hegyivasúton – de mindig Szindbád kalauzolásával.
Legnagyobb gyönyörűsége a téli utaknak volt. Három lovacska vonta a medvebőrrel
letakart piros szánt, s az ezüst csengettyűk vidáman csörögtek, ahogy szilajon
vágtattunk a szepesi medence öles hóval borított fehér országútján, melyre
lilás árnyékát lomhán vetette a Lomnici csúcs. A
síkság szegélyén csipkés bástyafalként emelkedtek a Kárpátok hósipkás hegyei, fekete árnyékolású fenyvesek és nyakig
behavazott apró városkák alatt kígyózott az út, mellette a Poprád futott mély
partjai között acélszürkén. A háromlovas szán órák
hosszat követte a folyócska kígyózását, soklábú fa- hidakon újra és újra
átszelte jégpáncél alatt surranó vizét, így utaztunk pokrócok és bundák közt
egy középkori kisváros felé, mely a lengyel határszélen ült, a vakító fehérségű
Kárpát lábánál.
Vasúton leginkább éjszaka utaztunk ide, langyos tavaszi
éjjelen. Az öblös kürtőjű gőzmozdony rekedt zihálással vonszolta fölfelé a
kocsisort, szendergő utasaival a zöld plüssdíványon. Telihold volt, hűvös
derengő fényben áztak a távolban ringatózó nagy hegyek, holdsugárral átitatott
párák úsztak a Poprád fölött. A folyócska hűségesen futott a sínek mellett,
mint egy jó kutya. Hátát ezüstös halpénzekkel szórta tele a vékony felhők
mögött bujdosó hold. Kis bakterházak, pufók sisakú tornyok, barna bástyák,
mohos Krisztus-keresztek szaladtak el mellettünk a sötétben, mikor a kalauz
csöndesen jelentette a bóbiskoló Szindbádnak, hogy Podolin
következik.
Akár télen, akár nyáron, akár fagyban, akár fényben érkeztünk,
először egy piros hasú torony tűnt fel az utolsó kanyarodónál. Sisakján fekete
varjak, csókák sétálgattak, Szindbád szent madarai. A templom körül régi
metszetekből kivágott ódon polgárházak bújtak össze. A kis szepesi várost
középkori várfalak övezték, s távolabbról nagy hegyek kerítették körül oltalmazón.
Girbe-gurba utcáin keskeny, egyemeletes házak
sorakoztak, csipkés ereszű tetőkkel, vaskosaras ablakokkal, kelevézes
szélkatonák forogtak a hegyes gerinceken. A Poprád partján vén, várszerű kolostor
sötétlett, a piac közepén az 1298-ból való templom zömök román tornya olyan
volt, akár egy veres sisakos generális.
Az eldugott hegyi városkát a XII. században alapították a
határvédő lándzsás magyarokhoz társult szepesi szászok. A tatárjárás után IV.
Béla lánya, Kunigunda építette újjá romjaiból. Zsigmond 1412-ben királyi városi
rangra emelte, majd zálogba adta Lengyelországnak. A zálogban töltött száz évek
alatt nem raktak le egyetlen téglát sem Podolinban, s
amikor Mária Terézia egy szekér aranyon kiváltotta, egy középkori városkát
kapott vissza. Ilyennek találta még a 14-15 éves Krúdy is, amikor a piarista
algimnázium diákja lett az öreg kolostorban: ilyennek érezte a deresedő Szindbád,
amikor újra és újra elment megkeresni ifjúsága emlékeit; s ilyennek
láttuk mi, kiket a hajós vezetett a Kárpátok alá, a Rip
van Winkleként
alvó városkába:
– Már régen el fogjuk felejteni az egész
középkort, a szepesi városokban még mindig található lesz ez a kor. Ők
elmaradtak az időtől, és talán sohasem fogják utolérni a valóságos időt – magyarázta
Szindbád elmerengve, miközben futott Velünk az álom-vonat, vagy a képzelet-szán
Podolin felé.
Soha be ne tedd a lábad abba a városkába,
ha nem akarod elveszteni az álmot – óvtam magamat az erős kísértéstől, amikor a
minap a valóságban is elindultam a Kárpát hegyei
felé. Persze hogy nem volt erőm hallgatni önmagamra, s mindent kockáztatva
nekivágtam az útnak. S most csattogva rohan velem a Diesel-vonat a Poprád
mellett, beton pilléreken feszülő vashidakon dübörög által, s újra és újra
megvillantja a széles kavicságyban hempergő folyócska ezüst tükrét A
Szepesi Magura árnyéka borul barnán a tájra, mögüle
ki-kivillannak a Magas Tátra cápafogai, a szörnyű sziklapiramisok. Hirtelen
bukkan elénk a városka, de nyomban felismerem pohos sisakú középkori templomát,
az előtte álló, reneszánsz párkányzatú tömzsi harangtornyot, hátrább meg a
várszerű kolostor kettős karcsú tornyát. A vonat
végállomásra fut, be, régimódi földszintes indóház homlokzatán szürkül a
városka neve: Podolinec.
Mintha Operenciákon
túli mesevároskába érkeznék, olyan érzésekkel lépek a peron sárga
kavicsmezejére. Átbotorkálok az áporodott dohányfüst szagú várótermen, kilépek
az állomás előtti kis térre, de máris úgy torpanok vissza, mint aki rossz
helyen szállt ki a vonatból. Kétemeletes vadonatúj bérházakból álló modern
lakónegyed vesz körül nagy félkörívben, s jön velem, ahogy a kockaköves járdán
befelé ballagok a virágos előkertek során. A
sok melegszínű őszi szirom és
lomb, s egy-két lonccal benőtt hervadó lugas enyhíteni tudja ugyan a nagy
felületek egyhangúságát, de az utcakép mégis fogadhatna Komlón éppúgy, mint
Kazincbarcikán. A hajdani városfal egy omlatag darabja is
csak akkor tűnik elő a hozzája ragasztott félszerek
és régimódi földszintes házikók tarkasága mögül, amikor már majdnem elmentem
előtte, de az egyre táguló főutca tengelyében ülő vén városháza már hosszabb
megállásra késztet. Sárga homlokzatán Lubomirski
címerrel ékes latin nyelvű emléktábla őrzi a vörösszakállas
lengyel herceg hírét, ki hajdan ura és patrónusa volt a városkának. A
pirosbor-arcszínű Lubomirski szorongást keltő arcmása
fogadta a podolini kolostor öles falai közé került
kisdiákokat, aranyos rámában a sötét bolthajtás alatt, falra föstött torz szentek fakó árnyai közt. Ez az a kis tér, itt
a városháza előtt, ahol Űrnapján nemcsak az öreg Isten, de a herceg úr
tiszteletére is elpukkantotta a hajdú a mozsarát. (Igaz, hogy csak felényi
puskaporral – tette hozzá zárójelek közt az emlékező
Szindbád.) És ez az a kis tér, itt a városháza előtt, ahol Budeusz mester, a nyugdíjas öreg tanító szétosztogatta a
német szóra jövő magyar gyermekeket a cipszer asszonyságok között.
– Kinek kell magyar gyerek, vegyetek magyar gyereket! – kiáltozta
jókedvűen Budeusz tanító úr, de a podolini
asszonyokat nem nagyon kellett biztatni. Úgy szerették a hozzájuk került magyar
gyermekeket, mintha valósággal az édesanyjuk lettek volna. Vigyáztak rájuk,
nevelték őket és keservesen megsiratták, amikor elmentek tőlük.
Itt, az ódon tanácsház előtt talált nevelőszülőkre 1890
őszén a kis Krúdy Gyula is, és ide tért meg Szindbád későbbi útjai során.
Örvendezett, hogy a vénséges vén házak bolthajtásos kapuján még mindig
ugyanazok a kendős öregasszonyok lépegetnek ki, mint ifjúsága idején, s erősen
neheztelt, ha új épületet látott; sajnálta a régi házakat, melyeknek helyét az
újak elfoglalták. Mit szólna ma Szindbád, ha azokat a sokszínű modern házakat
látná a réginek megmaradt öreg indóház mellett, vagy a város túlsó felén a nagy
csavargyárat, melyben kétezer munkás dolgozik?! Százötven gyár épült
Szlovákiában csak az utóbbi öt esztendő alatt, s a fejlődés szele nem hagyja
érintetlen az olyan kis középkori városkákat sem, mint Podolin.
Állunk a tanácsháza előtt, egy félreállított óriás hóeke mellett, s előttünk a
főutcán nehéz vontatók, teherautók, traktorok sora vonul, roppant fenyőszálakat
vonszolnak a fűrésztelep felé, nyersanyagot szállítanak a csavargyárba, illatos
hegyi szénával megrakodva érkeznek a Poprádon túlról, hiszen a
termelőszövetkezeti várossá vált Podolinnak ma az az
egyik főhivatása, hogy a legkorszerűbb állattenyésztés központja legyen a
legszebb havasi legelők tág előterében.
Sétálunk beljebb a főutcán. Ahol öblösen
kiszélesedik, ott a lengyel ízlésű reneszánsz párkányzattal kicsipkézett
harangtorony, mögötte, az Árpád-kori plébániatemplom vas-színű sisakján Krúdy
kékesfekete csókái úgy álldogálnak, mintha mi sem történt volna azóta.
A főutca két oldalán egyemeletes zárt házsor vonul, sima
homlokzatú, dísztelen, szürke polgárházakkal. Ezekben szőtték a habkönnyedségű,
hófehérségű, selyempuhaságú szepesi vásznakat a néhai
podolini takácsok. A földszinten nagyívű
sötét kapuboltozatok, az emeleten három-négy kicsi ablak. Mögöttük álmodoztak
hosszúlábú varróasztalka mellett a templomi gyertya tisztaságú, szenteltvíz
illatú polgárnők, míg férjük vászonnal megrakott emeletes szekereken járta a
lengyel városokat. Itt ábrándoztak a zseniliafüggöny
mögött az ölelésre termett, húsos, puha asszonyok; lábuknak kámfor illata volt,
térdüknek narancs íze. Havas nagy téli éjszakákon ezt a gyengéd hajlású
utcasort járta szerelmi lázban Szindbád, hogy Messe, mi történik bent, az éji
mécses imbolygó világa mellett.
Jellegtelen, egyforma, rideg házak – mégis
ezekben laktak a forrószívű, adakozó kedvű fűzőkészítőnők, az ábrándos kalaposnék, a házikenyér illatú kékfestőnek, s valamelyik
hatszögletű ablakközben üldögélt naphosszat Estella, az almaarcú, körtekeblű aranymívesné. Érintetlen lelkű kisvárosi kisasszonyok zongoráztak
hosszadalmasan az emeleti szobákban, fehér lábuk ecetvirágszín
harisnyába rejtve nyugodott a pedálon.
Majd minden házban mély, sötét bolt; hangos falusi
vásárlókkal. A szegényes kirakaton át látjuk a benti tolongást a pult és a
pénztár előtt, amelyben hajdan Jella asszony ült, a mályvaillatú, érzelmes szőke
kereskedőné. Vagy talán Zirzilla,
a galambkeblű, kék bajuszkájú trafikosné.
Vajon melyik lehet a sok egyforma közül az a ház, amelynek
tágas emeleti szobájában egy fekete szemű és fekete hajú lányka karjai között
tanulta a leckét a kisdiák, s akinek szelíd arca őszi ködből s szivarfüstből
oly sokszor kibontakozott később Szindbád előtt? Ugyan merre volt az a
tánciskola, ahol a félhomályos szála közepére állított kétszárnyú létra alól
Szindbád lélekzetvisszafojtva figyelte a fellebbenő
szoknyácskák alól elővillanó térdecskék hófehérségét? Mi célra szolgálhat ma
az a bálterem, amelyben rózsaszín tüllel koszorúzott tükrök ragyogtak
tündökölve a polonéz ütemeire szédülő podolini kisasszonykákra?
És ez lenne az a fogadó, amelyben Rákóczi Ferenc bujdosásában
egy éjszakára meghált? Az egyetlen italboltban fakitermelő munkások
énekelgetnek fehér sör mellett; derűs lelkű, meleg szívű erdei emberek, be kár,
hogy egyetlen szavukat sem értem. A kocsmaajtó fölül persze hiányzik a pléhből
vert söröspoharas cégér, a vendégszobában nem állnak a sarokban a törzsvendégek
kiszívott tajtékpipái, szarvasagancsú evőeszköz helyett alumínium villát
kapunk a szaftos szepesi virstlihez.
A főtér közepén, a fedett kerekeskút
helyén kedves kis park, piros padjain bevásárló útjuk fáradalmait pihenő
környékbeliek; jól szabott városi ruházatú falusi nők tréfálkoztak kezeslábasba
bújt legényekkel, a rakodó teherautók ácsorgó sofőrjeivel. Sehol egy
fácántollas bársonysapka, sehol egy macskabőr bundácska, sehol egy rókamálas
mente...
Hát a templom, amelyben Szindbád piros szoknyában
ministrált, ünnepélyesen rázta a csengettyűt, s kadarkaszínű palástjában
meghódította a szelíden szőke Kacskó Anna szívét? Itt
az a templom, tornyában harangozott gyermekkorában a hajós, nevét még őrzi valahol
az egyik faragott kőkocka. A régi kolostor, amelyben az algimnázium működött,
általános iskola. Épp szünet van, az ajtón temérdek gyerek özönlik ki, meleg
szláv zsivaj önti el hirtelen a tágas templom-udvart. A kolostor zárt része – ahol
a torzonborz Lubomirski képe ijesztgette a kisdiákokat,
s a falakba, pádimentum alá megholt szerzetesek temetkeztek – elöregedett
apácák aziluma, övék a kéttornyú barokk templom, ajtaján avas tömjénillat
szivárog ki a fiatalokra. A kolostort kerítő várfal csendben omladozik,
kiöblösödő mellvédje alatt az iskola tüzelőjét raktározták föl nagy halomba.
A Poprád mellett megyünk ki a városból.
– Nincs szebb folyó a Poprádnál – emlékezik ifjúkorára az
öregedő Szindbád -, ezüst vizében piros pénzű pisztrángok ficánkolnak...
A folyócska ott kanyarog most is a régi kolostor alatt,
csak éppen a pók módjára elterpeszkedő fekete fahíd helyett fogad vasívű
betonhíd. A part menti sovány földsávon zöldséges kertek vonultak, itt
gyomlálgatott valahol csizmában és feltűrt reverendában Privánka
tanár úr. A Poprád vize széles kavics zátonyok között keresgéli útját,
csillog, habzik és tündököl; közepén combtőig érő gumicsizmában mozdulatlanul
vár kapásra egy türelmes tekintetű horgász. Vajon megjelennek-e még azok a
piros pénzű pisztrángok?
A városkára omló hegyek felől már kezd aláereszkedni az
alkony, amikor a rekettyefűzzel szegett folyócska mentén újra kiérek a
vasúthoz. Az első vágányon ott áll a kézsmárki vonat,
akár be is lehet már szállni. Vagonjai pirosak, mintha egy sor vörös
postakocsit toltak volna össze játékos kezek, hogy illő hangulatú legyen a
távozás. Beülök egy nemdohányzó fülkébe, összehúzódom a legsarokban,
s hunyt szemmel várom, hogy lesz, ha elindulunk: mit viszek magammal, mit
hagyok itt.
Talán órák, talán évek múlnak, míg végre
lassan elindul a vörös szerelvény, de aztán mindjárt sebes vágtába kezd, s
pillanatok alatt kiröpít a valóságból. Amikor újra felnyitom a szemem, Krúdy
pohos tornya áll maradandón az ég alján, s egy mesebeli városka kezd beleveszni
az esteli ködbe. Kapujában medvebőr süvegű alabárdos katonák kérik ezentúl is
a passzust, s elsötétedő utcái során Szindbád lesi lázban a fel-fellobbanó éji
mécsesek titkát.
2
A másik jellegzetes Krúdy-tájnak, a pesti
kiskocsmák világának a hangulatát egy elnyűtt fűzött könyv idézi föl bennem a
legelevenebben. A „Szindbád ifjúsága és szomorúsága” 1917. évi Táltos-féle
kiadása. Első lapján ez a beírás fekete ceruzával: „Hargitay
Pistának, a kitartás és hűség bajnokának, szeretettel Krúdy Gyula. 1924 ősz,.”
Ki volt ez a Hargitay
Pista, miért lett a kitartás és hűség bajnoka, s hová visz el ez a meleg
dedikáció, milyen rejtelmes fővárosi tájakra?
Több Krúdy-könyv vissza-visszatérő hőse
ő, felleghajtó köpönyegben járó garabonciás, az utolsó pesti szegénylegény, a budai
kiskocsmák számvevője. A „Velszi herceg”-ben Margitta Pongrác néven szerepel, s így ábrázolja az
író: „Apja volt a garabonciás diák, nagyapja a világjáró katona, aki mindenütt
harcolt, ahol megélhetését megtalálta. Cimbora volt és pártfogó. Szegényebb a
koldusnál, de mindig hordott magánál egy szót, mely csak az övé volt, és
egyedül ő ajándékozhatta el. Nem ismerte a vetett ágyat, de városvégi
szobájában újságpapíroson mindig adott pihenőhelyet olyan embereknek, akiknek
lakásuk sem volt. Ijesztő volt a nyomorúsága, de csábító a szabadsága. Szánandó
volt rongyos köpenye, de imádnivaló a bátorsága, amellyel elindult villámos,
zivataros éjszakába...” Az utolsó Krúdy-könyvben, „Az élet álom”-ban a budai részeken járó garabonciás diákként jelenik
meg, akinek „az volt a főfoglalkozása, hogy a főváros és környéke háromezerkétszáznegyven vendéglőjét, bormérését, csárdáját
egytől-egyig meglátogassa, tapasztalatait feljegyezze és a kocsmák nevezetességeit
kalendáriumába írja.” Egyébként azok közé a ritka emberek közé tartozott, „akik
mindig kéznél vannak, ha más embernek ég a háza, fuldokló gyermeket kell a.
folyóból kimenteni, terhesasszony elé ugrani, mielőtt
elájulna a veszettkutya előtt, koporsót segíteni
vinni, mikor az özvegy tehetetlenül néz körül...”
A kitartás és hűség bajnoka kitüntető
címet pedig azért kapta Krúdytól a Garabonciás, mert ő volt az elválhatatlan
kísérő, aki sohasem maradt el a csapszékből csapszékbe való vándorlás során,
akire a pesti éjszaka minden váratlan helyzetében számítani lehetett, aki soha
nem dőlt ki a boros bajvívásban, akit mindig megtalált maga mellett Szindbád,
ha a társaság többi tagja meg is szökött volna már a kocsmaasztal mellől.
Hosszú éveken át együtt kezdték a napot, és együtt fejezték be. Délelőtt a Régi
Bécsi Serház volt az első állomás, déltájban a London, majd a Pannónia vagy a
belvárosi Zenélő Óra következett, míg a délután a budai oldalé volt, a tabáni
Vén Eperfában, a Három Hetesben vagy a Mélypincében telt el. Máskor Dick néni
Arany kacsa utcai csapszéke, a Szarvas Házban levő kávéház, vagy a vízivárosi
Kék Flaska volt soron, ahol a gazda – Fehér Feri, a költő és tárogatóművész – azonnyomban elővette bánatos hangszerét, mihelyt
megpillantotta a belépőket. Este a Metropol
következett, később az Erdélyi Borozó, de ha Szindbád
kocsikázni kívánt, a zsindelytetős Régi Arabs Szürkébe hajtatott a hűséges
Garabonciással.
Krúdynak nagy társasága volt, de annál kevesebb barátja. Az
egyetlen ember, akit teljesen közel engedett magához, a garabonciás-hírű Hargitay Pista volt. Egyedül neki beszélt terveiről,
készülő írásairól, könyvei hőseiről, családi élete kudarcairól. Nem egyszer
aludt a Garabonciás tabáni hónaposszobájában, padlóra
vetett télikabátokon, újságkötegeken, miként a „Velszi
herceg”-ben a Szindbáddal azonos Bimy
meséli: „Az utolsó szegénylegény adott kvártélyt Bimynek
a Tabánban, az Aranykakas utcában, régi Egyetértésekből vetett ágyat az elárvult
fiatalember alá, és megosztotta vele bátorságát, valamint darabka szalonnáját.
És levetette kedvéért rongyos köpenyét, ha Bimy
fázott.” Hargitay Pistát levitte Krúdy Nyíregyházára
özvegy édesanyjához is, és elvezette a Morgó temetőbe, ahol csenevész akácok
és lenge szomorúfűzek alatt bújt meg „A szécsény-kovácsi
Krúdy-család sírboltja” mélyében az édesapjával és a 48-as kapitány nagyapával.
Aztán előállott három fiakker, s a nyíregyházi Kis
Koronából konflison elindultak Mádra, egy-két korty hamisítatlan tokajiért.
Előttem kopott kis fénykép: a kétlovas bérkocsik egymás nyomában ügetnek az
országúton, a háttérben már felkéklenek a Hegyalja szőlős halmai. S
egy másik: az ifjúságát kereső Szindbád álmodozva ballag át Podolin főterén. A fakó amatőrfelvételeket
Hargitay Pista hagyta rám, amikor érezvén halálát,
átadta megőrzésre tiszti kard- bojtját, családi fényképeit, legkedvesebb
könyveit, köztük a Táltos-féle Szindbád kötetet, Krúdy vallomás-szerű
bejegyzésével.
A Garabonciással 1947-ben találkoztam először. Akkoriban a
Kis Újság felelős szerkesztője voltam, s Krúdy halála évfordulóján egy
emlékező tárcát hozott a lapnak. Az írás megjelent, s ettől kezdve H. P.
gyakran fölkereste az Eötvös utcai szerkesztőséget, de évente legfeljebb egy
kéziratot hozott, a többi anyagát lassanként elmesélgette az úgynevezett
„Hivatal”-ban. Ez az intézmény – amely viselte a „Révkapitányság”
nevet is – egy mozgalmas csapszék volt az Eötvös utca és a Szófia utca sarkán,
a Hunyadi téri csarnok kofáinak és a Független Nyomda szedőinek, mettőrjeinek
kedvelt találkozó helye. A Kis Újság naponta két kiadásban jelent meg, a
közbenső időben meg lehetett ebédelni a Hivatalban, sőt egy kis borozgatásos
beszélgetésre is futotta. Hargitay Pista a Hivatalban
lassanként teljesen hozzánk nőtt, naponta pontosan megjelent, s mindig hozott
magával egy-két történetet.
Ekkor már tizennegyedik esztendeje Krúdy nélkül rótta a
pesti utcákat a Garabonciás. Magányos volt, kiismerhetetlen. Senki sem tudta,
miből él, hol lakik, milyenek a családi körülményei. Magánéletéről Krúdy sem
tudott sokat. „A garabonciás hazáját, otthonát, családi állapotát száz
esztendő alatt senki sem ismerte ki a Tabánban” – írja róla „Zöld ász” című
beszélyében. Mi is csak sejtettük, hogy valahol a legtávolabbi budai hegyekben
lakik – halála után tudtuk meg, hogy Csillaghegyen, az erdők alján ahová több
órás gyaloglással jutott ki, ha elment az utolsó HÉV. Hogy felesége van, az is
csak az óbudai temetőben derült ki, amikor végső búcsút vettünk tőle. Nőkről
különben soha nem beszélt, egyszerűen tudomást sem vett róluk. „Gondolatait
nem zavarták a nők apró csapdái, kézimunkái, kiszámított hurokvetései” – így
említi Krúdy is. Hogy valami foglalkozása lett volna valaha, erre sem
emlékezett senki. Nagy ritkán meg-megjelent egy-egy kis írása a Mai Napban – amíg
Szakács Andor szerkesztette –, de lap kötelékébe soha sem tartozott. Mesélni
szeretett, és csendben iddogálni, részegnek azonban nem látta soha senki. A
Hivatalban körülülték a nyomdászok, újságírók és
kofák, hallgatták ízes, szép, székely szavát. Arca olyan volt, mint egy
tuskóból kemény vágásokkal kibontott faszobor, két oldalt tatárosan csörgött le
hosszú bajusza. Hangja csendes volt és szelíd, szemérmesebb férfit nem ismertem
nála. Soha egy kétértelmű szót ki nem mondott, soha valótlant nem állított – még
a mese kedvéért sem, amely pedig kiapadhatatlanul áradt belőle.
A Hivatal-beli összejövetel
hétről hétre népesebb lett. Gyakran megjelent H. P. asztalánál Tersánszky Józsi
Jenő, az oroszlánvadász Kittenberger Kálmán – aki az Eötvös utcában
szerkesztgette a Nimród Vadászújságot –, Parragi György, Berda
József és dr. Kiss Mihály, a leköszönt karcagi tisztifőorvos,
a társaság „háziorvosa”, aki az italfogyasztás mértékére ügyelt jóságos
szigorral. A Garabonciás pedig lassanként elmondta Krúdy minden titkát.
Leleplezte regényhőseinek modelljeit, azokat a különös lényeket, akik
benépesítik a Szindbád-könyveket. Föltámadtak régi halottak, ódon arcok jöttek
elő távoli ködökből, megtudtuk ki volt a valóságban az óbudai csodadoktor, aki
meg nem történtté tudta tenni a lányoknál azt, ami megtörtént; ki volt Kisilonka Jácint, Simli Mariska, az aranykeblű Kecseginé, a podolini Estella, ki
volt Bordali, Toronygombi, Nyergesújfalusi, a „Pesti
nőrabló” Csinosija és Rombolaija,
kiről mintázta Krúdy Szortiment, Habfehéri, Mortimer, Késő Fáni, Kövi Dinka, Fátyol Szilvia, Bonifácz Béla alakját, ki jelenik meg a „Boldogult úrfikoromban” oldalain Esperes, Szerkesztő, Jenőke, Kriptái
úr néven, s ki volt a többi Krúdy-hős, a regények és novellák százainak fő és
mellékalakja. Ezek a figurák testi valóságukban ott üldögéltek esténként
Szindbád közelében a tabáni csapszékek kadarkafoltos abrosszal letakart
asztalai mellett, s álomalakjuk ott formálódott ki végtelen hallgatásokból és
beszélgetésekből, a cigány muzsikájából, a szivarok füstjéből, a borok illatából.
A bor! – be sokszor vallattuk erről a Garabonciást, s
mennyire nem fedi a valóság azt a hamis Krúdy-képet, amely különböző
legendagyártók nagyotmondásainak hatására az utóbbi két évtizedben a
köztudatban kialakult. E legendák szerint Krúdy mámoros bachanáliák
garázda hőse, részeges kocsmatöltelék, aki heteken át egyfolytában iszik – naponta
száz fröccsöt is! -, duhaj verekedő, aki összetöri a csapszék berendezését,
mindenkibe beleköt, tör, zúz, ront és pusztít, aztán egy hétig is alszik
félig-eszméletlenül a kocsma-lócán. Hogyan ivott Krúdy? Mit vallott erről „a
kitartás és hűség bajnoka”, az elmaradhatatlan társ a fehér asztal mellett?
Mindig könnyű bort rendelt, savanykás kocsisbort, szódával.
Csendesen iszogatott, fáradt mélasággal. Ritkán nyúlt a pohárhoz, gyakran fél
éjszakán át elüldögélt egy liter bor mellett. Kocsmáról kocsmára vándorlás
közben sem az ivás volt a fontos – hiszen egy helyen gyakran csak egyetlen
spiccért (ma nagyfröccsnek hívják) fogyasztott -, hanem a helyváltoztatás, az
új meg új emberarcok. Mert amíg bora előtt órákon át elüldögélt, félig ébren
félig alva egyre figyelte a körülötte levő asztaloknál zsongó embereket,
hallgatta szavukat, leste mozdulatukat. Munkahely volt neki a kocsma,
adatgyűjtés, élményanyag-forrás. Asztaltársait is folyton beszéltette, maga
azonban ritkán szólalt meg, leeresztett szempillákkal fogadta magába az egymást
követő históriákat. Részeg embert nem bírt maga körül, szemének egyetlen éles
villantásával elparancsolta asztalától, annál jobban szerette a hosszan
mesélgetőket, a gazdag emlékanyagot őrző, sokat próbált embereket.
Asztaltársai egyúttal modelljei is voltak, ugyanakkor mese-forrásai.
Miről zsongott a mese a húnyt szemű Szindbád körül? Az álomfejtésről; arról, hogy
ki mit álmodott az elmúlt éjszaka, s mire következtet álmából, A bajuszpedrésről és a szakállviseletről, az ökörsütésről, a
tehénhús 68 féle elkészítéséről, nagy párbajokról, híres lóverseny-nyerésekről,
vad kártyacsatákról, nevezetes vadászatokról, krúgató vadludakról, ugató
rókákról, Podolinba száműzött kikapós papokról,
botrányos részegeskedésekről. („Nincsen a világnak utálatosabb teremtménye,
mint a részeg ember” – jegyezte meg ekkor csendesen, de ellentmondást nem
tűrően Kr. Gy.) Itt jelentek meg, az asztaltársaság
mesélgetéseiben, a kisvárosi gavallérok, a vadfű-fürtű szegénylegények, a
dévaj öregurak, a rabviselt úriemberek, a teltkeblű kalaposnék, a pomádés cupringerek,
az előkelősködő fertálymágnások. Itt kél életre Zirzilla,
a podolini trafikosné, Szolyvai, az örömháztulajdonos, Siketánc, a felejthetetlen ügyvédi öregírnok, Szénfi, a fuvolás, Szerafin, a delejesnő, akinek közelében megállnak az óramutatók a
gavallérok mellényzsebében. Itt hangzanak el hiteles históriák hétszilvafás nemesurakról, befőtt-piros falusi kisasszonyokról, érzelmes
kékfestőnékről, jól főző örömlányokról. Itt jelennek
meg a macskabajszú nyírségi gavallérok, a sárosi
svihákok, az elpusztított, felfalt, szétmarcangolt búcsújáró asszonyok, az
adakozó kedvű vidéki nők, a a szenteskedő arcú
soványak és a puha húsú buja kövérek. Szindbád hallgatta órákon át az áradó
mesét, s csendben ért szívében a beszély a bolondos históriák lepárolt
szeszéből.
Kik voltak azok, akikkel állandóan együtt
ült, akikkel beszélgetett, álmodozott, iszogatott, akik hiteles tanúk
éjszakáiról, öccse, Krúdy Péter névsorba szedte őket, „az égő lámpás
lovagjait”, ahogy asztaltársaságának tagjait nevezték, s így sorakoztatja
elénk: Ábrányi Kornél, Baghy László, Bátaszéki Lajos,
Hargitay István, Herczeg Elemér, Kádár Lehel, Kállay
István, Kálnay László, Krúdy Gyula, Krúdy Péter, Ring
Pál, Szirmay István, Várkonyi Titusz. „Az égő lámpás
lovagjai” asztaltársaság tagjain kívül Krúdy Szakács Andorral, Szemere
Györggyel, Kauser Jenővel, Bródy Sándorral, Szép
Ernővel, Kun Andorral és Kárpáti Auréllal volt legtöbbször együtt. Az ő
tanúvallomásaik hitelesek Krúdy éjszakáiról, nem azoké, akik csak messziről
látták, vagy csupán néha kaptak engedélyt, hogy leüljenek asztala végébe. Már
pedig ezek keltették hamis hírét: az irodalom budoárjába beleselkedő pletykaírók,
az újságírói nagyotmondás bajnokai. Így terjedt lassanként rabiátus híre a
szelíden álmodozó, csendben darvadozó írónak. Első pesti éveiben persze nem
volt ritkaság a reggelig tartó murik, de a Szigeten s később a Templom utcában
olyan serényen munkálkodva éldegélt, akár egy bennszülött óbudai polgár.
Máskülönben hogyan is született volna meg egy olyan életmű, amelyhez csak a
Jókaié és a Mikszáthé hasonlítható: 120 könyv és több mint 2000 újságcikk.
Voltak reggelig tartó boros kalandozásai, de a hajnal legtöbbször kicsiny
íróasztala mellett találta. 1925 júniusában így ír békéscsabai kiadójához, Tevan Andorhoz: „Minden nap várom önt felkelésemtől:
reggeli 4 órától kezdve délelőtt 10 óráig.” 1930-ban ezt jegyzi fel magáról:
„Reggel 6-kor kelek és dolgozom”, s fia szerint is hajnaltól délig dolgozott
minden nap, egy ültőhelyében megírt egy ívet, akárcsak Jókai. Az utolsó
garabonciás így emlékezett ezekre a hajnali órákra:
– Az óbudai harangszó tíz esztendőn át
minden hajnalon pontosan megérkezett a margitszigeti régi kastélyhoz, és
besurrant a zöld zsalugáter kopott lapjai között, ott találva a koránkelő (vagy későnfekvő)
Krúdyt a görbelábú százéves kicsi asztal mellett. Az asztalka az ablak előtt
volt, s első kézből kapta keletről a felbukkanó napfényt, amely vörös
sugaraival beférkőzött a félig zárt zsalugáteren, és a múltszázadbeli porcelán
tintatartón és porzótartón reszketve, szivárványszínnel hintette tele a
diósgyőri árkust, amelyen páratlan gyorsasággal szaporodtak a
lilatintás sorok. A zsalugáter, mely az elhagyott szülőföld
és a régi ház felejthetetlen hangulatát varázsolta vissza, gondos őrzője volt
egy-egy sonkacsontnak is, amelyen még bőségesen találhatott a szentesi
csillagos bicska jóízű faragnivalót, továbbá egész vagy fél rozskenyérnek, s
annak a sötétzöld üvegnek, amely hasonlatos volt a bibliabeli özvegyasszony
olajos korsójához, mert nem volt olyan reménytelen nap, ami felett ez az üveg
ne diadalmaskodott volna. Amint ez a készlet az ablak közül az asztalra
került, az engedelmesen rohanó toll egyidőre udvariasan
visszavonult a teleírt többrendbeli árkussal együtt, s eltűntek a nélkülözhetetlen
pajtások, akik álomban és valóságban egyaránt elmulattatták az előkelő
házigazdát. De azért, csak úgy főiszemmel, az utolsó papiroslapra pillantott és a számozás növekedése vigasztaló
könnyedséggel örvendeztette meg...
A munkaasztalnál hajladozó írónál persze „szenzációsabb”
volt a napi száz fröccsöt ivó korhely. Így tették meg izgága duhajnak, gyorsan
ütő verekedőnek, garázda lumpnak, félelmetes, kegyetlen embernek Akik azonban
valóban ismerték, ellenkező képet hagytak ránk róla. Hargitay
Pista szerint hallgatagon mélázó, csendben álmodozó férfiú volt Szindbád,
Herczeg Károly, a szigeti ezermester, aki tíz esztendeig élt közvetlen
közelében, galambnál is finomabb embernek ismerte, s kedves főpincére szerint
olyan halkszavú úr volt, hogy nincs párja. Móricz
Zsigmond valóban Kr. Gy. legigazabb arcát mutatta meg
felejthetetlen szépségű nekrológjában: „Ártatlan ember, aki soha életében
annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna...”
Ha Krúdy tájain járunk – Podolinban
vagy a pesti kiskocsmák elsüllyedt világában -, mindenhol a koronatanúk
vallomásait keressük. S ha meghalljuk szavukat, a hitelesség egyforma erejével
hat ránk az elkorhadt podolini fahíd az elporladt
régi barát.
(Látóhatár, 1966/1-2. /január-február/ 96-104. p.)