ANTALFFY GYULA

KRÚDY GYULA TÁJAIN

1

Be sokszor jártam képzeletben a Poprád mentén, mielőtt még a valóságban is eljutottam volna a Kárpátok alá. Jártam gyalog, lóháton, szepesi takácsok vászonnal megrakott ekhós szekerein, csilingelő szánon, szuszogó kis hegyivasúton – de mindig Szindbád kalauzolásával. Legnagyobb gyönyörűsége a téli utaknak volt. Három lovacska vonta a medvebőrrel letakart piros szánt, s az ezüst csengettyűk vidáman csörögtek, ahogy szilajon vágtattunk a szepesi me­dence öles hóval borított fehér országútján, melyre lilás árnyékát lomhán vetette a Lomnici csúcs. A síkság szegélyén csipkés bástyafalként emelkedtek a Kárpátok hósipkás hegyei, fekete árnyékolású fenyvesek és nyakig behavazott apró város­kák alatt kígyózott az út, mellette a Poprád futott mély partjai között acélszürkén. A háromlovas szán órák hosszat követte a folyócska kígyózását, soklábú fa- hidakon újra és újra átszelte jégpáncél alatt surranó vizét, így utaztunk pokrócok és bundák közt egy középkori kisváros felé, mely a lengyel határszélen ült, a vakító fehérségű Kárpát lábánál.

Vasúton leginkább éjszaka utaztunk ide, langyos tavaszi éjjelen. Az öblös kürtőjű gőzmozdony rekedt zihálással vonszolta fölfelé a kocsisort, szendergő utasaival a zöld plüssdíványon. Telihold volt, hűvös derengő fényben áztak a távolban ringatózó nagy hegyek, holdsugárral átitatott párák úsztak a Poprád fölött. A folyócska hűségesen futott a sínek mellett, mint egy jó kutya. Hátát ezüstös halpénzekkel szórta tele a vékony felhők mögött bujdosó hold. Kis bakterházak, pufók sisakú tornyok, barna bástyák, mohos Krisztus-keresztek szaladtak el mellettünk a sötétben, mikor a kalauz csöndesen jelentette a bóbis­koló Szindbádnak, hogy Podolin következik.

Akár télen, akár nyáron, akár fagyban, akár fényben érkeztünk, először egy piros hasú torony tűnt fel az utolsó kanyarodónál. Sisakján fekete varjak, csókák sétálgattak, Szindbád szent madarai. A templom körül régi metszetekből kivágott ódon polgárházak bújtak össze. A kis szepesi várost középkori várfalak övezték, s távolabbról nagy hegyek kerítették körül oltalmazón. Girbe-gurba utcáin keskeny, egyemeletes házak sorakoztak, csipkés ereszű tetőkkel, vaskosaras ablakok­kal, kelevézes szélkatonák forogtak a hegyes gerinceken. A Poprád partján vén, várszerű kolostor sötétlett, a piac közepén az 1298-ból való templom zömök román tornya olyan volt, akár egy veres sisakos generális.

Az eldugott hegyi városkát a XII. században alapították a határvédő lándzsás magyarokhoz társult szepesi szászok. A tatárjárás után IV. Béla lánya, Kunigunda építette újjá romjaiból. Zsigmond 1412-ben királyi városi rangra emelte, majd zálogba adta Lengyelországnak. A zálogban töltött száz évek alatt nem raktak le egyetlen téglát sem Podolinban, s amikor Mária Terézia egy szekér aranyon kiváltotta, egy középkori városkát kapott vissza. Ilyennek találta még a 14-15 éves Krúdy is, amikor a piarista algimnázium diákja lett az öreg kolostorban: ilyennek érezte a deresedő Szindbád, amikor újra és újra elment megkeresni ifjúsága emlékeit; s ilyennek láttuk mi, kiket a hajós vezetett a Kárpátok alá, a Rip van Winkleként alvó városkába:

– Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi városokban még mindig található lesz ez a kor. Ők elmaradtak az időtől, és talán sohasem fogják utolérni a valóságos időt – magyarázta Szindbád elmerengve, miközben futott Velünk az álom-vonat, vagy a képzelet-szán Podolin felé.

Soha be ne tedd a lábad abba a városkába, ha nem akarod elveszteni az álmot – óvtam magamat az erős kísértéstől, amikor a minap a valóságban is elindultam a Kárpát hegyei felé. Persze hogy nem volt erőm hallgatni önmagamra, s mindent kockáztatva nekivágtam az útnak. S most csattogva rohan velem a Diesel-vonat a Poprád mellett, beton pilléreken feszülő vashidakon dübörög által, s újra és újra megvillantja a széles kavicságyban hempergő folyócska ezüst tükrét A Szepesi Magura árnyéka borul barnán a tájra, mögüle ki-kivillannak a Magas Tátra cápafogai, a szörnyű sziklapiramisok. Hirtelen bukkan elénk a városka, de nyomban felismerem pohos sisakú középkori templomát, az előtte álló, reneszánsz párkányzatú tömzsi harangtornyot, hátrább meg a várszerű kolostor kettős karcsú tornyát. A vonat végállomásra fut, be, régimódi földszintes indóház homlokzatán szürkül a városka neve: Podolinec.

Mintha Operenciákon túli mesevároskába érkeznék, olyan érzésekkel lépek a peron sárga kavicsmezejére. Átbotorkálok az áporodott dohányfüst szagú váró­termen, kilépek az állomás előtti kis térre, de máris úgy torpanok vissza, mint aki rossz helyen szállt ki a vonatból. Kétemeletes vadonatúj bérházakból álló modern lakónegyed vesz körül nagy félkörívben, s jön velem, ahogy a kocka­köves járdán befelé ballagok a virágos előkertek során. A sok melegszínű őszi szirom és lomb, s egy-két lonccal benőtt hervadó lugas enyhíteni tudja ugyan a nagy felületek egyhangúságát, de az utcakép mégis fogadhatna Komlón éppúgy, mint Kazincbarcikán. A hajdani városfal egy omlatag darabja is csak akkor tűnik elő a hozzája ragasztott félszerek és régimódi földszintes házikók tarkasága mögül, amikor már majdnem elmentem előtte, de az egyre táguló főutca tengelyé­ben ülő vén városháza már hosszabb megállásra késztet. Sárga homlokzatán Lubomirski címerrel ékes latin nyelvű emléktábla őrzi a vörösszakállas lengyel herceg hírét, ki hajdan ura és patrónusa volt a városkának. A pirosbor-arcszínű Lubomirski szorongást keltő arcmása fogadta a podolini kolostor öles falai közé került kisdiákokat, aranyos rámában a sötét bolthajtás alatt, falra föstött torz szentek fakó árnyai közt. Ez az a kis tér, itt a városháza előtt, ahol Űrnapján nemcsak az öreg Isten, de a herceg úr tiszteletére is elpukkantotta a hajdú a mozsarát. (Igaz, hogy csak felényi puskaporral – tette hozzá zárójelek közt az emlékező

Szindbád.) És ez az a kis tér, itt a városháza előtt, ahol Budeusz mester, a nyugdíjas öreg tanító szétosztogatta a német szóra jövő magyar gyermekeket a cipszer asszonyságok között.

– Kinek kell magyar gyerek, vegyetek magyar gyereket! – kiáltozta jókedvűen Budeusz tanító úr, de a podolini asszonyokat nem nagyon kellett biztatni. Úgy szerették a hozzájuk került magyar gyermekeket, mintha valósággal az édesanyjuk lettek volna. Vigyáztak rájuk, nevelték őket és keservesen megsiratták, amikor elmentek tőlük.

Itt, az ódon tanácsház előtt talált nevelőszülőkre 1890 őszén a kis Krúdy Gyula is, és ide tért meg Szindbád későbbi útjai során. Örvendezett, hogy a vénséges vén házak bolthajtásos kapuján még mindig ugyanazok a kendős öreg­asszonyok lépegetnek ki, mint ifjúsága idején, s erősen neheztelt, ha új épületet látott; sajnálta a régi házakat, melyeknek helyét az újak elfoglalták. Mit szólna ma Szindbád, ha azokat a sokszínű modern házakat látná a réginek megmaradt öreg indóház mellett, vagy a város túlsó felén a nagy csavargyárat, melyben kétezer munkás dolgozik?! Százötven gyár épült Szlovákiában csak az utóbbi öt esztendő alatt, s a fejlődés szele nem hagyja érintetlen az olyan kis középkori városkákat sem, mint Podolin. Állunk a tanácsháza előtt, egy félreállított óriás hóeke mellett, s előttünk a főutcán nehéz vontatók, teherautók, traktorok sora vonul, roppant fenyőszálakat vonszolnak a fűrésztelep felé, nyersanyagot szállítanak a csavargyárba, illatos hegyi szénával megrakodva érkeznek a Poprádon túlról, hiszen a termelőszövetkezeti várossá vált Podolinnak ma az az egyik főhivatása, hogy a legkorszerűbb állattenyésztés központja legyen a legszebb havasi legelők tág előterében.

Sétálunk beljebb a főutcán. Ahol öblösen kiszélesedik, ott a lengyel ízlésű reneszánsz párkányzattal kicsipkézett harangtorony, mögötte, az Árpád-kori plébániatemplom vas-színű sisakján Krúdy kékesfekete csókái úgy álldogálnak, mintha mi sem történt volna azóta.

A főutca két oldalán egyemeletes zárt házsor vonul, sima homlokzatú, dísz­telen, szürke polgárházakkal. Ezekben szőtték a habkönnyedségű, hófehérségű, selyempuhaságú szepesi vásznakat a néhai podolini takácsok. A földszinten nagyívű sötét kapuboltozatok, az emeleten három-négy kicsi ablak. Mögöttük álmodoztak hosszúlábú varróasztalka mellett a templomi gyertya tisztaságú, szen­teltvíz illatú polgárnők, míg férjük vászonnal megrakott emeletes szekereken járta a lengyel városokat. Itt ábrándoztak a zseniliafüggöny mögött az ölelésre termett, húsos, puha asszonyok; lábuknak kámfor illata volt, térdüknek narancs íze. Havas nagy téli éjszakákon ezt a gyengéd hajlású utcasort járta szerelmi lázban Szindbád, hogy Messe, mi történik bent, az éji mécses imbolygó világa mellett.

Jellegtelen, egyforma, rideg házak – mégis ezekben laktak a forrószívű, ada­kozó kedvű fűzőkészítőnők, az ábrándos kalaposnék, a házikenyér illatú kékfestő­nek, s valamelyik hatszögletű ablakközben üldögélt naphosszat Estella, az alma­arcú, körtekeblű aranymívesné. Érintetlen lelkű kisvárosi kisasszonyok zongo­ráztak hosszadalmasan az emeleti szobákban, fehér lábuk ecetvirágszín haris­nyába rejtve nyugodott a pedálon.

Majd minden házban mély, sötét bolt; hangos falusi vásárlókkal. A szegényes kirakaton át látjuk a benti tolongást a pult és a pénztár előtt, amelyben hajdan Jella asszony ült, a mályvaillatú, érzelmes szőke kereskedőné. Vagy talán Zirzilla, a galambkeblű, kék bajuszkájú trafikosné.

Vajon melyik lehet a sok egyforma közül az a ház, amelynek tágas emeleti szobájában egy fekete szemű és fekete hajú lányka karjai között tanulta a leckét a kisdiák, s akinek szelíd arca őszi ködből s szivarfüstből oly sokszor kibontako­zott később Szindbád előtt? Ugyan merre volt az a tánciskola, ahol a félhomályos szála közepére állított kétszárnyú létra alól Szindbád lélekzetvisszafojtva figyelte a fellebbenő szoknyácskák alól elővillanó térdecskék hófehérségét? Mi célra szol­gálhat ma az a bálterem, amelyben rózsaszín tüllel koszorúzott tükrök ragyogtak tündökölve a polonéz ütemeire szédülő podolini kisasszonykákra?

És ez lenne az a fogadó, amelyben Rákóczi Ferenc bujdosásában egy éjsza­kára meghált? Az egyetlen italboltban fakitermelő munkások énekelgetnek fehér sör mellett; derűs lelkű, meleg szívű erdei emberek, be kár, hogy egyetlen szavu­kat sem értem. A kocsmaajtó fölül persze hiányzik a pléhből vert söröspoharas cégér, a vendégszobában nem állnak a sarokban a törzsvendégek kiszívott taj­tékpipái, szarvasagancsú evőeszköz helyett alumínium villát kapunk a szaftos szepesi virstlihez.

A főtér közepén, a fedett kerekeskút helyén kedves kis park, piros padjain bevásárló útjuk fáradalmait pihenő környékbeliek; jól szabott városi ruházatú falusi nők tréfálkoztak kezeslábasba bújt legényekkel, a rakodó teherautók ácsorgó sofőrjeivel. Sehol egy fácántollas bársonysapka, sehol egy macskabőr bundácska, sehol egy rókamálas mente...

Hát a templom, amelyben Szindbád piros szoknyában ministrált, ünnepélye­sen rázta a csengettyűt, s kadarkaszínű palástjában meghódította a szelíden szőke Kacskó Anna szívét? Itt az a templom, tornyában harangozott gyermekkorában a hajós, nevét még őrzi valahol az egyik faragott kőkocka. A régi kolostor, amely­ben az algimnázium működött, általános iskola. Épp szünet van, az ajtón temér­dek gyerek özönlik ki, meleg szláv zsivaj önti el hirtelen a tágas templom-udvart. A kolostor zárt része – ahol a torzonborz Lubomirski képe ijesztgette a kisdiáko­kat, s a falakba, pádimentum alá megholt szerzetesek temetkeztek – elöregedett apácák aziluma, övék a kéttornyú barokk templom, ajtaján avas tömjénillat szivárog ki a fiatalokra. A kolostort kerítő várfal csendben omladozik, kiöblösödő mellvédje alatt az iskola tüzelőjét raktározták föl nagy halomba.

A Poprád mellett megyünk ki a városból.

– Nincs szebb folyó a Poprádnál – emlékezik ifjúkorára az öregedő Szind­bád -, ezüst vizében piros pénzű pisztrángok ficánkolnak...

A folyócska ott kanyarog most is a régi kolostor alatt, csak éppen a pók mód­jára elterpeszkedő fekete fahíd helyett fogad vasívű betonhíd. A part menti so­vány földsávon zöldséges kertek vonultak, itt gyomlálgatott valahol csizmában és feltűrt reverendában Privánka tanár úr. A Poprád vize széles kavics zátonyok kö­zött keresgéli útját, csillog, habzik és tündököl; közepén combtőig érő gumicsiz­mában mozdulatlanul vár kapásra egy türelmes tekintetű horgász. Vajon megje­lennek-e még azok a piros pénzű pisztrángok?

A városkára omló hegyek felől már kezd aláereszkedni az alkony, amikor a rekettyefűzzel szegett folyócska mentén újra kiérek a vasúthoz. Az első vágányon ott áll a kézsmárki vonat, akár be is lehet már szállni. Vagonjai pirosak, mintha egy sor vörös postakocsit toltak volna össze játékos kezek, hogy illő hangulatú legyen a távozás. Beülök egy nemdohányzó fülkébe, összehúzódom a legsarokban, s hunyt szemmel várom, hogy lesz, ha elindulunk: mit viszek magammal, mit hagyok itt.

Talán órák, talán évek múlnak, míg végre lassan elindul a vörös szerelvény, de aztán mindjárt sebes vágtába kezd, s pillanatok alatt kiröpít a valóságból. Amikor újra felnyitom a szemem, Krúdy pohos tornya áll maradandón az ég alján, s egy mesebeli városka kezd beleveszni az esteli ködbe. Kapujában medve­bőr süvegű alabárdos katonák kérik ezentúl is a passzust, s elsötétedő utcái során Szindbád lesi lázban a fel-fellobbanó éji mécsesek titkát.

2

A másik jellegzetes Krúdy-tájnak, a pesti kiskocsmák világának a hangulatát egy elnyűtt fűzött könyv idézi föl bennem a legelevenebben. A „Szindbád ifjú­sága és szomorúsága” 1917. évi Táltos-féle kiadása. Első lapján ez a beírás fekete ceruzával: „Hargitay Pistának, a kitartás és hűség bajnokának, szeretettel Krúdy Gyula. 1924 ősz,.”

Ki volt ez a Hargitay Pista, miért lett a kitartás és hűség bajnoka, s hová visz el ez a meleg dedikáció, milyen rejtelmes fővárosi tájakra?

Több Krúdy-könyv vissza-visszatérő hőse ő, felleghajtó köpönyegben járó ga­rabonciás, az utolsó pesti szegénylegény, a budai kiskocsmák számvevője. A „Velszi herceg”-ben Margitta Pongrác néven szerepel, s így ábrázolja az író: „Apja volt a garabonciás diák, nagyapja a világjáró katona, aki mindenütt har­colt, ahol megélhetését megtalálta. Cimbora volt és pártfogó. Szegényebb a kol­dusnál, de mindig hordott magánál egy szót, mely csak az övé volt, és egyedül ő ajándékozhatta el. Nem ismerte a vetett ágyat, de városvégi szobájában újság­papíroson mindig adott pihenőhelyet olyan embereknek, akiknek lakásuk sem volt. Ijesztő volt a nyomorúsága, de csábító a szabadsága. Szánandó volt rongyos köpenye, de imádnivaló a bátorsága, amellyel elindult villámos, zivataros éjsza­kába...” Az utolsó Krúdy-könyvben, „Az élet álom”-ban a budai részeken járó garabonciás diákként jelenik meg, akinek „az volt a főfoglalkozása, hogy a főváros és környéke háromezerkétszáznegyven vendéglőjét, bormérését, csárdá­ját egytől-egyig meglátogassa, tapasztalatait feljegyezze és a kocsmák nevezetes­ségeit kalendáriumába írja.” Egyébként azok közé a ritka emberek közé tartozott, „akik mindig kéznél vannak, ha más embernek ég a háza, fuldokló gyermeket kell a. folyóból kimenteni, terhesasszony elé ugrani, mielőtt elájulna a veszettkutya előtt, koporsót segíteni vinni, mikor az özvegy tehetetlenül néz körül...”

A kitartás és hűség bajnoka kitüntető címet pedig azért kapta Krúdytól a Ga­rabonciás, mert ő volt az elválhatatlan kísérő, aki sohasem maradt el a csap­székből csapszékbe való vándorlás során, akire a pesti éjszaka minden váratlan helyzetében számítani lehetett, aki soha nem dőlt ki a boros bajvívásban, akit mindig megtalált maga mellett Szindbád, ha a társaság többi tagja meg is szökött volna már a kocsmaasztal mellől. Hosszú éveken át együtt kezdték a napot, és együtt fejezték be. Délelőtt a Régi Bécsi Serház volt az első állomás, déltájban a London, majd a Pannónia vagy a belvárosi Zenélő Óra következett, míg a dél­után a budai oldalé volt, a tabáni Vén Eperfában, a Három Hetesben vagy a Mélypincében telt el. Máskor Dick néni Arany kacsa utcai csapszéke, a Szarvas Házban levő kávéház, vagy a vízivárosi Kék Flaska volt soron, ahol a gazda – Fehér Feri, a költő és tárogatóművész – azonnyomban elővette bánatos hang­szerét, mihelyt megpillantotta a belépőket. Este a Metropol következett, később az Erdélyi Borozó, de ha Szindbád kocsikázni kívánt, a zsindelytetős Régi Arabs Szürkébe hajtatott a hűséges Garabonciással.

Krúdynak nagy társasága volt, de annál kevesebb barátja. Az egyetlen ember, akit teljesen közel engedett magához, a garabonciás-hírű Hargitay Pista volt. Egyedül neki beszélt terveiről, készülő írásairól, könyvei hőseiről, családi élete kudarcairól. Nem egyszer aludt a Garabonciás tabáni hónaposszobájában, pad­lóra vetett télikabátokon, újságkötegeken, miként a „Velszi herceg”-ben a Szindbáddal azonos Bimy meséli: „Az utolsó szegénylegény adott kvártélyt Bimynek a Tabánban, az Aranykakas utcában, régi Egyetértésekből vetett ágyat az elár­vult fiatalember alá, és megosztotta vele bátorságát, valamint darabka szalonná­ját. És levetette kedvéért rongyos köpenyét, ha Bimy fázott.” Hargitay Pistát le­vitte Krúdy Nyíregyházára özvegy édesanyjához is, és elvezette a Morgó teme­tőbe, ahol csenevész akácok és lenge szomorúfűzek alatt bújt meg „A szécsény-kovácsi Krúdy-család sírboltja” mélyében az édesapjával és a 48-as kapitány nagyapával. Aztán előállott három fiakker, s a nyíregyházi Kis Koronából konfli­son elindultak Mádra, egy-két korty hamisítatlan tokajiért. Előttem kopott kis fénykép: a kétlovas bérkocsik egymás nyomában ügetnek az országúton, a hát­térben már felkéklenek a Hegyalja szőlős halmai. S egy másik: az ifjúságát ke­reső Szindbád álmodozva ballag át Podolin főterén. A fakó amatőrfelvételeket Hargitay Pista hagyta rám, amikor érezvén halálát, átadta megőrzésre tiszti kard- bojtját, családi fényképeit, legkedvesebb könyveit, köztük a Táltos-féle Szindbád kötetet, Krúdy vallomás-szerű bejegyzésével.

A Garabonciással 1947-ben találkoztam először. Akkoriban a Kis Újság fe­lelős szerkesztője voltam, s Krúdy halála évfordulóján egy emlékező tárcát ho­zott a lapnak. Az írás megjelent, s ettől kezdve H. P. gyakran fölkereste az Eötvös utcai szerkesztőséget, de évente legfeljebb egy kéziratot hozott, a többi anyagát lassanként elmesélgette az úgynevezett „Hivatal”-ban. Ez az intézmény – amely viselte a „Révkapitányság” nevet is – egy mozgalmas csapszék volt az Eötvös utca és a Szófia utca sarkán, a Hunyadi téri csarnok kofáinak és a Független Nyomda szedőinek, mettőrjeinek kedvelt találkozó helye. A Kis Újság naponta két kiadás­ban jelent meg, a közbenső időben meg lehetett ebédelni a Hivatalban, sőt egy kis borozgatásos beszélgetésre is futotta. Hargitay Pista a Hivatalban lassanként teljesen hozzánk nőtt, naponta pontosan megjelent, s mindig hozott magával egy-két történetet.

Ekkor már tizennegyedik esztendeje Krúdy nélkül rótta a pesti utcákat a Ga­rabonciás. Magányos volt, kiismerhetetlen. Senki sem tudta, miből él, hol lakik, milyenek a családi körülményei. Magánéletéről Krúdy sem tudott sokat. „A ga­rabonciás hazáját, otthonát, családi állapotát száz esztendő alatt senki sem ismerte ki a Tabánban” – írja róla „Zöld ász” című beszélyében. Mi is csak sejtettük, hogy valahol a legtávolabbi budai hegyekben lakik – halála után tudtuk meg, hogy Csillaghegyen, az erdők alján ahová több órás gyaloglással jutott ki, ha elment az utolsó HÉV. Hogy felesége van, az is csak az óbudai temetőben derült ki, amikor végső búcsút vettünk tőle. Nőkről különben soha nem beszélt, egy­szerűen tudomást sem vett róluk. „Gondolatait nem zavarták a nők apró csapdái, kézimunkái, kiszámított hurokvetései” – így említi Krúdy is. Hogy valami foglal­kozása lett volna valaha, erre sem emlékezett senki. Nagy ritkán meg-megjelent egy-egy kis írása a Mai Napban – amíg Szakács Andor szerkesztette –, de lap kötelékébe soha sem tartozott. Mesélni szeretett, és csendben iddogálni, részeg­nek azonban nem látta soha senki. A Hivatalban körülülték a nyomdászok, újságírók és kofák, hallgatták ízes, szép, székely szavát. Arca olyan volt, mint egy tuskóból kemény vágásokkal kibontott faszobor, két oldalt tatárosan csörgött le hosszú bajusza. Hangja csendes volt és szelíd, szemérmesebb férfit nem ismer­tem nála. Soha egy kétértelmű szót ki nem mondott, soha valótlant nem állított – még a mese kedvéért sem, amely pedig kiapadhatatlanul áradt belőle.

A Hivatal-beli összejövetel hétről hétre népesebb lett. Gyakran megjelent H. P. asztalánál Tersánszky Józsi Jenő, az oroszlánvadász Kittenberger Kálmán – aki az Eötvös utcában szerkesztgette a Nimród Vadászújságot –, Parragi György, Berda József és dr. Kiss Mihály, a leköszönt karcagi tisztifőorvos, a társaság „háziorvosa”, aki az italfogyasztás mértékére ügyelt jóságos szigorral. A Gara­bonciás pedig lassanként elmondta Krúdy minden titkát. Leleplezte regényhősei­nek modelljeit, azokat a különös lényeket, akik benépesítik a Szindbád-könyveket. Föltámadtak régi halottak, ódon arcok jöttek elő távoli ködökből, megtudtuk ki volt a valóságban az óbudai csodadoktor, aki meg nem történtté tudta tenni a lányoknál azt, ami megtörtént; ki volt Kisilonka Jácint, Simli Mariska, az aranykeblű Kecseginé, a podolini Estella, ki volt Bordali, Toronygombi, Nyergesújfalusi, a „Pesti nőrabló” Csinosija és Rombolaija, kiről mintázta Krúdy Szorti­ment, Habfehéri, Mortimer, Késő Fáni, Kövi Dinka, Fátyol Szilvia, Bonifácz Béla alakját, ki jelenik meg a „Boldogult úrfikoromban” oldalain Esperes, Szerkesztő, Jenőke, Kriptái úr néven, s ki volt a többi Krúdy-hős, a regények és novellák százainak fő és mellékalakja. Ezek a figurák testi valóságukban ott üldögél­tek esténként Szindbád közelében a tabáni csapszékek kadarkafoltos abrosszal letakart asztalai mellett, s álomalakjuk ott formálódott ki végtelen hallgatásokból és beszélgetésekből, a cigány muzsikájából, a szivarok füstjéből, a borok illa­tából.

A bor! – be sokszor vallattuk erről a Garabonciást, s mennyire nem fedi a valóság azt a hamis Krúdy-képet, amely különböző legendagyártók nagyotmondásainak hatására az utóbbi két évtizedben a köztudatban kialakult. E legendák szerint Krúdy mámoros bachanáliák garázda hőse, részeges kocsmatöltelék, aki heteken át egyfolytában iszik – naponta száz fröccsöt is! -, duhaj verekedő, aki összetöri a csapszék berendezését, mindenkibe beleköt, tör, zúz, ront és pusztít, aztán egy hétig is alszik félig-eszméletlenül a kocsma-lócán. Hogyan ivott Krúdy? Mit vallott erről „a kitartás és hűség bajnoka”, az elmaradhatatlan társ a fehér asztal mellett?

Mindig könnyű bort rendelt, savanykás kocsisbort, szódával. Csendesen iszo­gatott, fáradt mélasággal. Ritkán nyúlt a pohárhoz, gyakran fél éjszakán át elüldö­gélt egy liter bor mellett. Kocsmáról kocsmára vándorlás közben sem az ivás volt a fontos – hiszen egy helyen gyakran csak egyetlen spiccért (ma nagyfröccsnek hívják) fogyasztott -, hanem a helyváltoztatás, az új meg új emberarcok. Mert amíg bora előtt órákon át elüldögélt, félig ébren félig alva egyre figyelte a körü­lötte levő asztaloknál zsongó embereket, hallgatta szavukat, leste mozdulatukat. Munkahely volt neki a kocsma, adatgyűjtés, élményanyag-forrás. Asztaltársait is folyton beszéltette, maga azonban ritkán szólalt meg, leeresztett szempillákkal fogadta magába az egymást követő históriákat. Részeg embert nem bírt maga körül, szemének egyetlen éles villantásával elparancsolta asztalától, annál jobban szerette a hosszan mesélgetőket, a gazdag emlékanyagot őrző, sokat próbált embe­reket. Asztaltársai egyúttal modelljei is voltak, ugyanakkor mese-forrásai.

Miről zsongott a mese a húnyt szemű Szindbád körül? Az álomfejtésről; arról, hogy ki mit álmodott az elmúlt éjszaka, s mire következtet álmából, A bajuszpedrésről és a szakállviseletről, az ökörsütésről, a tehénhús 68 féle elkészítéséről, nagy párbajokról, híres lóverseny-nyerésekről, vad kártyacsatákról, nevezetes va­dászatokról, krúgató vadludakról, ugató rókákról, Podolinba száműzött kikapós papokról, botrányos részegeskedésekről. („Nincsen a világnak utálatosabb teremt­ménye, mint a részeg ember” – jegyezte meg ekkor csendesen, de ellentmondást nem tűrően Kr. Gy.) Itt jelentek meg, az asztaltársaság mesélgetéseiben, a kisvá­rosi gavallérok, a vadfű-fürtű szegénylegények, a dévaj öregurak, a rabviselt úri­emberek, a teltkeblű kalaposnék, a pomádés cupringerek, az előkelősködő fertály­mágnások. Itt kél életre Zirzilla, a podolini trafikosné, Szolyvai, az örömháztulaj­donos, Siketánc, a felejthetetlen ügyvédi öregírnok, Szénfi, a fuvolás, Szerafin, a delejesnő, akinek közelében megállnak az óramutatók a gavallérok mellényzsebé­ben. Itt hangzanak el hiteles históriák hétszilvafás nemesurakról, befőtt-piros falusi kisasszonyokról, érzelmes kékfestőnékről, jól főző örömlányokról. Itt je­lennek meg a macskabajszú nyírségi gavallérok, a sárosi svihákok, az elpusztított, felfalt, szétmarcangolt búcsújáró asszonyok, az adakozó kedvű vidéki nők, a a szenteskedő arcú soványak és a puha húsú buja kövérek. Szindbád hallgatta órákon át az áradó mesét, s csendben ért szívében a beszély a bolondos históriák lepárolt szeszéből.

Kik voltak azok, akikkel állandóan együtt ült, akikkel beszélgetett, álmodo­zott, iszogatott, akik hiteles tanúk éjszakáiról, öccse, Krúdy Péter névsorba szedte őket, „az égő lámpás lovagjait”, ahogy asztaltársaságának tagjait nevezték, s így sorakoztatja elénk: Ábrányi Kornél, Baghy László, Bátaszéki Lajos, Hargitay István, Herczeg Elemér, Kádár Lehel, Kállay István, Kálnay László, Krúdy Gyula, Krúdy Péter, Ring Pál, Szirmay István, Várkonyi Titusz. „Az égő lámpás lovag­jai” asztaltársaság tagjain kívül Krúdy Szakács Andorral, Szemere Györggyel, Kauser Jenővel, Bródy Sándorral, Szép Ernővel, Kun Andorral és Kárpáti Auréllal volt legtöbbször együtt. Az ő tanúvallomásaik hitelesek Krúdy éjszakáiról, nem azoké, akik csak messziről látták, vagy csupán néha kaptak engedélyt, hogy leül­jenek asztala végébe. Már pedig ezek keltették hamis hírét: az irodalom budoárjába beleselkedő pletykaírók, az újságírói nagyotmondás bajnokai. Így terjedt lassanként rabiátus híre a szelíden álmodozó, csendben darvadozó írónak. Első pesti éveiben persze nem volt ritkaság a reggelig tartó murik, de a Szigeten s ké­sőbb a Templom utcában olyan serényen munkálkodva éldegélt, akár egy benn­szülött óbudai polgár. Máskülönben hogyan is született volna meg egy olyan életmű, amelyhez csak a Jókaié és a Mikszáthé hasonlítható: 120 könyv és több mint 2000 újságcikk. Voltak reggelig tartó boros kalandozásai, de a hajnal leg­többször kicsiny íróasztala mellett találta. 1925 júniusában így ír békéscsabai kiadójához, Tevan Andorhoz: „Minden nap várom önt felkelésemtől: reggeli 4 órától kezdve délelőtt 10 óráig.” 1930-ban ezt jegyzi fel magáról: „Reggel 6-kor kelek és dolgozom”, s fia szerint is hajnaltól délig dolgozott minden nap, egy ültőhelyében megírt egy ívet, akárcsak Jókai. Az utolsó garabonciás így emlékezett ezekre a hajnali órákra:

– Az óbudai harangszó tíz esztendőn át minden hajnalon pontosan megérke­zett a margitszigeti régi kastélyhoz, és besurrant a zöld zsalugáter kopott lapjai között, ott találva a koránkelő (vagy későnfekvő) Krúdyt a görbelábú százéves kicsi asztal mellett. Az asztalka az ablak előtt volt, s első kézből kapta keletről a felbukkanó napfényt, amely vörös sugaraival beférkőzött a félig zárt zsalugáteren, és a múltszázadbeli porcelán tintatartón és porzótartón reszketve, szivárványszín­nel hintette tele a diósgyőri árkust, amelyen páratlan gyorsasággal szaporodtak a

lilatintás sorok. A zsalugáter, mely az elhagyott szülőföld és a régi ház felejthe­tetlen hangulatát varázsolta vissza, gondos őrzője volt egy-egy sonkacsontnak is, amelyen még bőségesen találhatott a szentesi csillagos bicska jóízű faragnivalót, továbbá egész vagy fél rozskenyérnek, s annak a sötétzöld üvegnek, amely hason­latos volt a bibliabeli özvegyasszony olajos korsójához, mert nem volt olyan re­ménytelen nap, ami felett ez az üveg ne diadalmaskodott volna. Amint ez a kész­let az ablak közül az asztalra került, az engedelmesen rohanó toll egyidőre udva­riasan visszavonult a teleírt többrendbeli árkussal együtt, s eltűntek a nélkülözhe­tetlen pajtások, akik álomban és valóságban egyaránt elmulattatták az előkelő házigazdát. De azért, csak úgy főiszemmel, az utolsó papiroslapra pillantott és a számozás növekedése vigasztaló könnyedséggel örvendeztette meg...

A munkaasztalnál hajladozó írónál persze „szenzációsabb” volt a napi száz fröccsöt ivó korhely. Így tették meg izgága duhajnak, gyorsan ütő verekedőnek, garázda lumpnak, félelmetes, kegyetlen embernek Akik azonban valóban is­merték, ellenkező képet hagytak ránk róla. Hargitay Pista szerint hallgatagon mélázó, csendben álmodozó férfiú volt Szindbád, Herczeg Károly, a szigeti ezer­mester, aki tíz esztendeig élt közvetlen közelében, galambnál is finomabb em­bernek ismerte, s kedves főpincére szerint olyan halkszavú úr volt, hogy nincs párja. Móricz Zsigmond valóban Kr. Gy. legigazabb arcát mutatta meg felejt­hetetlen szépségű nekrológjában: „Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna...”

Ha Krúdy tájain járunk – Podolinban vagy a pesti kiskocsmák elsüllyedt vilá­gában -, mindenhol a koronatanúk vallomásait keressük. S ha meghalljuk szavu­kat, a hitelesség egyforma erejével hat ránk az elkorhadt podolini fahíd az el­porladt régi barát.

 

(Látóhatár, 1966/1-2. /január-február/ 96-104. p.)