Antalffy Gyula

Krúdy koronatanúi

1.

Egy fűzött könyv van kinyitva előttem, a »Szindbád ifjúsága és szomorúsága«, 1917. évi Táltos-féle kiadása. Első lapján ez a beírás: »Hargitay Pistának, a kitartás és hűség bajnokának, szeretettel Krúdy Gyula. 1924. ősz.«

Ki volt ez a Hargitay Pista, s miért lett a kitartás és hűség bajnoka? Több Krúdy-könyv vissza-visszatérő hőse ő, felleghajtó köpenyegben járó garabonciás, az utolsó szegénylegény. A »Velszi herceg «-ben Margitta Pongrác néven szerepel, s így ábrázolja az író: »Apja volt a garabonciás diák, nagyapja a világjáró katona, aki mindenütt harcolt, ahol megélhetését megtalálta. Cimbora volt és pártfogó. Szegényebb a koldusnál, de mindig hordott magánál egy szót, amely csak az övé volt, és egyedül ő ajándékozhatta el. Nem ismerte a vetett ágyat, de városvégi szobájában újságpapiroson mindig adott pihenőhelyet olyan embereknek, akiknek lakásuk sem volt. Ijesztő volt a nyomorúsága, és csábító a szabadsága. Szánandó volt rongyos köpenyege, de imádnivaló a bátorsága, amellyel elindult villámos, zivataros éjszakába...« Az utolsó Krúdy-könyvben, »Az élet álom«-ban a budai részeken járó garabonciás diákként jelenik meg, akinek »az volt a főfoglalkozása, hogy a főváros és környéke háromezerkétszáznegyven vendéglőjét, bormérését, csárdáját egytől-egyig meglátogassa, tapasztalatait feljegyezze és a kocsmák neveztességeit kalendáriomába írja.« Egyébkén azok közé a ritka emberek közé tartozott, »akik mindig kéznél vannak, ha más embernek ég a háza, fuldokló gyermeket kell a folyóból kimenteni, terhesasszony elé ugrani, mielőtt az elájulna a veszettkutya előtt, koporsót segíteni vinni, mikor az özvegy tehetetlenül néz körül...«

A kitartás és a hűség bajnoka kitüntető címet pedig azért kapta Krúdytól a Garabonciás, mert ő volt az elválhatatlan kísérő, aki sohasem maradt el a csapszékből csapszékbe való vándorlás során, akire a pesti éjszaka minden váratlan helyzetében számítani lehetett, aki soha nem dőlt ki a boros bajvívásban, akit mindig biztosan megtalált maga mellett Szindbád, ha a társaság többi tagja meg is szökött volna már a kocsmaasztal mellől. Hosszú éveken át együtt kezdték a napot, és együtt fejezték be.

Krúdynak nagy társasága volt, de annál kevesebb barátja. Az egyetlen ember, akit teljesen közel engedett magához, a garabonciás hírű Hargitay Pista volt. Egyedül neki beszélt terveiről, készülő írásairól, könyvei hőseiről, családi élete kudarcairól. Nemegyszer aludt a Garabonciás parányi hónaposszobájában, padlóra vetett télikabátokon, újságkötegeken, miként a »Velszi herceg«-ben a Szindbáddal azonos Bimy elmeséli: »Az utolsó szegénylegény adott kvártélyt Bimynek a Tabánban, az Aranykakas utcában, régi Egyetértésekből vetett ágyat az elárvult fiatalember alá, és megosztotta vele bátorságát, valamint darabka szalonnáját. És levetette a kedvéért rongyos köpenyegét, ha Bimy fázott.« Hargitay Pistát levitte Krúdy Nyíregyházára özvegy édesanyjához is, és elvezette a Morgó temetőbe, ahol csenevész akácok és lenge szomorúfüzek alatt bújt meg »A szécsénykovácsi Krúdy-család sírboltja«, mélyében az édesapával és a 48-as kapitány nagyapával. Aztán előállott három fiakker, s a nyíregyházi Kis Koronából konflison elindultak Mádra, egy-két korty hamisítatlan tokajiért.

Előttem kopott kis fénykép: a kétlovas bérkocsik egymás nyomában ügetnek az országúton, s a háttérben már felkéklenek a Hegyalja szőlős halmai. A fakó amatőrfelvételt Hargitay Pista hagyta rám, amikor érezvén halálát, átadta megőrzésre tiszti kardbojtját, családi fényképeit, legkedvesebb könyveit, köztük a Táltos-féle Szindbád-kötetet, Krúdy vallomásszerű bejegyzésével.

2.

A Garabonciással 1947-ben találkoztam először. Akkoriban a Kis Újság felelős szerkesztője voltam, s Krúdy halála évfordulóján egy emlékező tárcát hozott a lapnak. Az írás megjelent, s ettől kezdve H. P. gyakran felkereste az Eötvös utcai szerkesztőséget, de évente legfeljebb egy kéziratot hozott, a többi anyagát lassanként elmesélgette az úgynevezett »Hivatal«-ban. Ez az intézmény — amely viselte a »Révkapitányság« nevet is — egy mozgalmas csapszék volt az Eötvös utca és a Szófia utca sarkán, a Hunyadi téri csarnok kofáinak és a Független Nyomda szedőinek, mettőrjeinek kedvelt találkozó helye. A Kis Újság naponta két kiadásban jelent meg, a közbenső idő alatt meg lehetett ebédelni a Hivatalban, sőt egy kis borozgatásos beszélgetésre is futotta. Hargitay Pista a Hivatalban lassanként teljesen hozzánk nőtt, naponta pontosan megjelent, s mindig hozott magával egy-két történetet.

Ekkor már tizennegyedik esztendeje Krúdy nélkül rótta a pesti utcákat a Garabonciás. Magányos volt, kiismerhetetlen. Senki sem tudta, miből él, hol lakik, milyenek a családi körülményei. Csak sejtettük, hogy valahol a legtávolabbi budai hegyekben lakik — halála után tudtuk meg, hogy Csillaghegyen, az erdők alján —, ahová több órás gyaloglással jutott ki, ha elment az utolsó HÉV. Hogy felesége van, az is csak az óbudai temetőben derült ki, amikor végső búcsút vettünk tőle. Nőkről különben soha nem beszélt, egyszerűen tudomást sem vett róluk. »Gondolatait nem, zavarták a nők apró csapdái, kézimunkái, kiszámított hurokvetései« — így említi Krúdy is. Hogy valami foglalkozása lett volna valaha, erre sem emlékezett senki. Nagy ritkán meg-megjelent egy-egy kis írása a Mai Napban — amíg Szakács Andor szerkesztette —, de lap kötélékébe soha sem tartozott. Mesélni szeretett, és csendben iddogálni, részegen azonban nem látta soha senki. A Hivatalban körülülték a nyomdászok, újságírók és kofák, s hallgatták ízes szép székely szavát. Arca olyan volt, mint egy tuskóból kemény vágásokkal kibontott faszobor, kétoldalt tatárosan csorgott le hosszú bajúsza. Hangja csendes volt és szelíd, szemérmesebb férfit nem ismertem nála. Soha egy kétértelmű szót ki nem mondott, soha valótlant nem állított — még a mese kedvéért sem, amely pedig kiapadhatatlanul áradt belőle.

A hivatalbeli összejövetel hétről hétre népesebb lett. Gyakran megjelent H. P. asztalánál Tersánszky Józsi Jenő, Kittenberger Kálmán — aki az Eötvös utcában szerkesztgette a Nimród Vadászújságot —, Parragi György, Berda József és dr. Kiss Mihály, a korábbi karcagi tisztifőorvos, a társaság »háziorvosa«, aki az italfogyasztás mértékére ügyelt jóságos szigorral. A Garabonciás pedig lassanként elmondta Krúdy minden titkát. Leleplezte regényhőseinek modelljeit, azokat a különös lényeket, akik benépesítik a Szindbád-könyveket. Föltámadtak régi halottak, ódon arcok jöttek elő távoli ködökből, megtudtuk ki volt a valóságban az óbudai csodadoktor, aki meg nem történtté tudta tenni a lányoknál azt, ami megtörtént, ki volt Kisilonka Jácint, Simli Mariska, az aranykeblű Kecseginé, , Bordali, Toronygombi, Nyergesújfalusi, a »Pesti nőrabló« Csinosija és Rombolaija, kiről mintázta Krúdy Szortiment, Habfehéri, Mortimer, Késő Fáni, Kövi Dinka, Fátyol Szilvia, Kronprincz Irma, Bonifác Béla alakját, ki jelenik meg a »Boldogult úrflkoromban« oldalain Esperes, Szerkesztő, Jenőke, Kriptái úr néven, s ki volt a többi Krúdy-hős, a regények és novellák százainak fő- és mellékalakja. Ezeknek a figuráknak a legtöbbje testi valóságában ott üldögélt esténként Szindbád közelében a tabáni csapszékek kadarkafoltos abrosszal leterített asztalai mellett, s álomalakjuk ott formálódott ki a végtelen hallgatásokból és beszélgetésekből, a cigány muzsikájából, a szivarok füstjéből, a borok illatából.

A bor! — be sokszor vallattuk erről a Garabonciást. Minden szavára emlékezem — s emlékeznék akkor is, ha nem lett volna velünk íródeák, aki lejegyezte a fabulákat — különös erővel most, hogy olvasgatom a Fővárosi Könyvtár nagyszerű kiadványát, a »Krúdy világa« címmel közreadott gyűjteményt. Gyönyörűséges könyv ez, varázslatos levegőt teremt, csak egy hibája van: rögzíti — és szinte hitelesíti — azt a hamis Krúdy-képet, amely különböző legendagyártók nagyotmondásainak hatására az utóbbi két évtizedben kialakult a köztudatban. E legendák szerint Krúdy mámoros bacchanáliák garázda hőse, részeges kocsmatöltelék, aki heteken át egyfolytában iszik, duhaj verekedő, aki összetöri a csapszék berendezését, mindenkibe beleköt, tör, zúz, ront és pusztít. A »Krúdy világa« szaporítja e legendákat. Az egyik visszaemlékező szerint előfordult, hogy csütörtöktől vasárnapig megállás nélkül fröccsözött, a másik szerint napi négy-öt liter bort ivott meg, a harmadik hallomásból tudja, hogy egyetlen napon át száz fröccsöt szolgált ki neki az óbudai kocsma pincére. Olyan is van, aki azt állítja, hogy egy hétig a kocsma-lócán aludt.

3.

Hogy ivott Krúdy? Mit vallott erről »a kitartás és hűség bajnoka«, az elmaradhatatlan társ a fehér asztal mellett? Mindig könnyű bort rendelt, savanyú kocsis bort, szódával. Csendesen iszogatott, fáradt mélasággal, ritkán nyúlt a pohárhoz, s gyakran fél éjszakán át elüldögélt egy liter bor mellett. Kocsmáról kocsmára vándorlás közben sem az ivás volt a fontos — hiszen egy helyen gyakran csak egyetlen spriccert (ma nagyfröccsnek hívják) fogyasztott —, hanem a helyváltoztatás, az új meg új emberarcok. Mert amíg bora előtt órákon át elüldögélt, félig ébren, félig alva egyre figyelte a körülötte levő asztaloknál zsongó embereket, hallgatta szavukat, leste mozdulataikat. Munkahely volt neki a kocsma, adatgyűjtés, élményanyag-forrás. Asztaltársait is folyton beszéltette, maga ritkán szólalt még, leeresztett szempillákkal fogadta magába az egymást követő históriákat. Részeg embert nem bírt maga körül, szemének egyetlen villanásával elparancsolta asztalától; annál jobban szerette a hosszan mesélgetőket, a gazdag emlékanyagot őrző, sokat próbált embereket. Asztaltársai egyúttal modelljei is voltak, ugyanakkor mese-forrásai.

Miről zsongott a mese a húnyt szemű Szindbád körül? Az álomfejtésről, arról, hogy ki mit álmodott az elmúlt éjszaka, s mire következtet álmából. A bajúszpedrésről és a szakállviseletről, az ökörsütésről, a tehénhús 68-féle elkészítéséről, nagy párbajokról, híres lóverseny-nyerésekről, nevezetes vadászatokról, vad kártyacsatákról, krúgató vadludakról, ugató rókákról, botrányos részegeskedésekről. (»Nincsen a világnak utálatosabb teremtménye, mint a részeg ember« — jegyezte meg ekkor csendesen Kr. Gy.). Itt jelennek meg, az asztaltársaság mesélgetéseiben, a kisvárosi gavallérok, a vadfű-fürtű szegénylegények, a dévaj öregurak, a rabviselt úriemberek, a teltkeblű kalaposnék, a pomádés cupringerek, az előkelősködő fertálymágnások. Itt kél életre Zirzilla, a vidéki postamesterlány, Szolyvai, az örömháztulajdonos, Siketánc, az öreg ügyvédi írnok, Estella, az aranymívesné, Szénfi, a fuvolás, Szerafin, a delejesnő, kinek közelében megállnak az óramutatók a gavallérok mellényzsebében. Itt hangzanak el hiteles históriák hétszilvafás nemesurakról, befőtt-piros falusi kisasszonyokról, érzelmes kékfestőnékről, jól főző örömlányokról. Itt jelennek meg a macskabajszú nyírségi gavallérok, az elpusztított, felfalt, szétmarcangolt búcsújáró asszonyok, az adakozó kedvű vidéki nők, a szenteskedő arcú soványak és a puha húsú buja kövérek. Szindbád hallgatta órákon át az áradó mesét, s csendben ért szívében a beszély a bolondos históriák lepárolt szeszéből.

Kik voltak azok, akikkel állandóan együtt ült, akikkel beszélgetett, álmodozott, iszogatott, akik hiteles tanúk éjszakáiról. Öccse, Krúdy Péter névsorba szedte őket, »az égő lámpás lovagjait«, ahogy asztaltársaságának tagjait nevezték, s így sorakoztatja elénk: Ábrányi Kornél, Baghy László, Bátaszéki Lajos, Hargitay István, Herczeg Elemér, Kádár Lehel, Kállay István, Kálnay László, Krúdy Gyula, Krúdy Péter, Ring Pál, Szirmay István (az akkori idők ismert rendőri riportere), Várkonyi Titusz. »Az égő lámpás lovagjai« asztaltársaság tagjain kívül Krúdy Szakács Andorral, Szemere Györggyel, Kauser Jenővel, Bródy Sándorral, Szép Ernővel, Kún Andorral és Kárpáti Auréllal volt legtöbbször együtt. Egyedül az ő tanúvallomásaik a hitelesek Krúdy Gyula éjszakáiról, de nem fogadhatjuk el szavahihető »visszaemlékezőknek« azokat, akik csak messziről látták, hírét hallották, vagy csak néha kaptak engedélyt, hogy leüljenek asztala végébe. Márpedig épp ezek keltik hamis hírét: az irodalom budoárjába beleselkedő pletykaírók, az újságírói nagyotmondás bajnokai. Jellemzésükre mondjuk el, hogy van egy klasszikus Krúdy-adoma, amely szerint az elbóbiskolt Szindbád az asztala mellől szökni próbálkozó ivócimborát úgy parancsolta vissza, hogy borosüveget vágott feléje. Erről az anekdotáról a »Krúdy világa« visszaemlékezői közül ketten is állítják, hogy velük történt meg. Így terjedt a szelíden álmodozó, csendben darvadozó író rabiátus híre. Mert akik közelről ismerték, éveket töltöttek vele és mellette, azok ugyanúgy vallanak róla, mint »a kitartás és hűség bajnoka«, Hargitay István. Kárpáti Aurél, aki majd egy évtizeden át mindennap találkozott vele — mint másik szigetlakó — nem látta soha ittasnak, legfeljebb »egy kis spicce volt«.

Első pesti éveiben persze nem volt ritkaság a reggelig tartó muri, de a Szigeten, s később a Templom utcában olyan serényen munkálkodva éldegélt, akár egy bennszülött óbudai polgár. Máskülönben hogyan is született volna meg egy olyan életmű, amelyhez csak a Jókaié hasonlítható: 120 kötet könyv és több mint 2000 újságcikk. Voltak reggelig tartó boros kalandozásai, de a hajnal legtöbbször íróasztala mellett találta. 1925 júniusában így ír békéscsabai kiadójához, Tevan Andorhoz: »Minden nap várom önt felkelésemtől: reggeli 4 órától kezdve délelőtt 10 óráig.« 1930-ban ezt jegyzi fel magáról: »Reggel 6-kor kelek és dolgozom«, s a fia szerint is hajnaltól délig dolgozott mindennap, egy ültőhelyében megírt egy ívet, akárcsak Jókai.

4.

Az utolsó garabonciás, így emlékezett ezekre a hajnali órákra:

— Az óbudai harangszó tíz esztendőn át minden hajnalon pontosan megérkezett a margitszigeti régi kastélyhoz, és besurrant a zöld zsalugáter kopott lapjai között, ott találva a korán kelő Krúdyt a görbelábú százéves kicsi asztal mellett. Az asztalka az ablak előtt volt, s első kézből kapta keletről a felbukkanó napfényt, amely vörös sugaraival beférkőzött a féligzárt zsalugáteren, és a múltszázadbeli porcelán tintatartón és porzótartón reszketve, szivárványszínnel hintette tele a diósgyőri árkust, amelyen páratlan gyorsasággal szaporodtak a lilatintás sorok. A zsa-lugáter, mely az elhagyott szülőföld, és egy régi ház felejthetetlen hangulatát varázsolta vissza, gondos őrzője volt egy-egy sonkacsontnak is, amelyen még bőségesen találhatott a szentesi csillagos bicska jóízű faragnivalót, továbbá egész, vagy fél rozskenyérnek, s annak a sötétzöld üvegnek, amely hasonlatos volt a bibliabeli özvegyasszony olajos korsójához, mert nem volt olyan reménytelen nap, ami felett ez az üveg ne diadalmaskodott volna. Amint ez a készlet az ablak közül az asztalra került, az engedelmesen rohanó toll egy időre udvariasan visszavonult a teleírt többrendbeli árkussal együtt, s eltűntek a nélkülözhetetlen pajtások is, akik álomban és valóságban egyaránt elmulattatták az előkelő házigazdát. De azért, csak úgy fél szemmel, az utolsó papiroslapra pillantott és a számozás vigasztaló könnyedséggel örvendeztette meg. A legfelső árkuson levő szám ugyanis azt mutatta, hogy az elkészült kézirat túlságosan is kielégíti majd valamelyik szerkesztőt...

A munkaasztalnál hajnalozó írónál persze »szenzációsabb« volt a napi száz fröccsöt ivó korhely. Így tették meg izgága duhajnak, gyorsan ütő verekedőnek, garázda lumpnak, akaratát mindenkire ráerőszakoló, félelmetes. kegyetlen embernek. Akik azonban valóban ismerték, pontosan ellenkező képet hagytak ránk róla. Hargitay Pista szerint hallgatagon mélázó, csendben álmodozó férfi volt Szindbád. Herczeg Károly, a szigeti ezermester, aki tíz esztendeig élt közvetlen közelében, galambnál is finomabb embernek ismerte, s kedves főpincére szerint »olyan halkszavú úr volt, hogy nincsen párja«. Móricz Zsigmond is Krúdy legigazibb arcát mutatta meg felejthetetlen szépségű nekrológjában: »Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna.«

A koronatanúknak higgyünk.

(Magyar Nemzet, 1964/111. /május 14./ 7. p.)