Antalffy Gyula
Krúdy koronatanúi
Egy
fűzött könyv van kinyitva előttem, a »Szindbád ifjúsága és
szomorúsága«, 1917.
évi Táltos-féle kiadása. Első lapján ez a beírás: »Hargitay Pistának, a
kitartás és hűség bajnokának, szeretettel Krúdy Gyula. 1924. ősz.«
Ki
volt ez a Hargitay Pista, s miért lett a kitartás és
hűség bajnoka? Több Krúdy-könyv vissza-visszatérő hőse ő, felleghajtó
köpenyegben járó garabonciás, az utolsó szegénylegény. A »Velszi herceg «-ben
Margitta Pongrác néven szerepel, s így ábrázolja az író: »Apja volt a
garabonciás diák, nagyapja a világjáró katona, aki mindenütt harcolt, ahol
megélhetését megtalálta. Cimbora volt és pártfogó. Szegényebb a koldusnál, de
mindig hordott magánál egy szót, amely csak az övé volt, és egyedül ő
ajándékozhatta el. Nem ismerte a vetett ágyat, de városvégi szobájában
újságpapiroson mindig adott pihenőhelyet olyan embereknek, akiknek lakásuk
sem volt. Ijesztő volt a nyomorúsága, és csábító a szabadsága. Szánandó volt rongyos köpenyege, de imádnivaló a bátorsága,
amellyel elindult villámos, zivataros éjszakába...« Az utolsó
Krúdy-könyvben, »Az élet
álom«-ban a budai részeken
járó garabonciás diákként jelenik meg, akinek »az volt a
főfoglalkozása, hogy a főváros és környéke háromezerkétszáznegyven
vendéglőjét, bormérését, csárdáját egytől-egyig meglátogassa, tapasztalatait
feljegyezze és a kocsmák neveztességeit kalendáriomába írja.« Egyébkén azok közé a
ritka emberek közé tartozott, »akik mindig kéznél vannak, ha más embernek
ég a háza, fuldokló gyermeket kell a folyóból kimenteni, terhesasszony
elé ugrani, mielőtt az elájulna a veszettkutya
előtt, koporsót segíteni vinni, mikor az özvegy
tehetetlenül néz körül...«
A
kitartás és a hűség bajnoka kitüntető címet pedig azért kapta Krúdytól a Garabonciás,
mert ő volt az elválhatatlan kísérő, aki sohasem maradt el a csapszékből csapszékbe
való vándorlás során, akire a pesti éjszaka minden váratlan helyzetében
számítani lehetett, aki soha nem dőlt ki a boros bajvívásban, akit mindig
biztosan megtalált maga mellett Szindbád, ha a társaság többi tagja meg is
szökött volna már a kocsmaasztal mellől. Hosszú éveken át együtt kezdték a
napot, és együtt fejezték be.
Krúdynak
nagy társasága volt, de annál kevesebb barátja. Az egyetlen ember, akit
teljesen közel engedett magához, a garabonciás hírű Hargitay
Pista volt. Egyedül neki beszélt terveiről, készülő írásairól, könyvei
hőseiről, családi élete kudarcairól. Nemegyszer aludt a Garabonciás parányi hónaposszobájában, padlóra vetett télikabátokon,
újságkötegeken, miként a »Velszi herceg«-ben a Szindbáddal azonos Bimy elmeséli: »Az utolsó
szegénylegény adott kvártélyt Bimynek a Tabánban, az
Aranykakas utcában, régi Egyetértésekből vetett ágyat az elárvult fiatalember
alá, és megosztotta vele bátorságát, valamint darabka szalonnáját. És levetette
a kedvéért rongyos köpenyegét, ha Bimy fázott.« Hargitay Pistát levitte Krúdy
Nyíregyházára özvegy édesanyjához is, és elvezette a Morgó temetőbe, ahol
csenevész akácok és lenge szomorúfüzek alatt bújt meg »A
szécsénykovácsi Krúdy-család sírboltja«, mélyében az
édesapával és a 48-as kapitány nagyapával. Aztán előállott három fiakker, s a nyíregyházi Kis
Koronából konflison elindultak Mádra, egy-két korty hamisítatlan tokajiért.
Előttem
kopott kis fénykép: a kétlovas bérkocsik egymás nyomában ügetnek az
országúton, s a háttérben már felkéklenek a Hegyalja szőlős halmai. A fakó amatőrfelvételt Hargitay Pista
hagyta rám, amikor érezvén halálát, átadta megőrzésre tiszti kardbojtját,
családi fényképeit, legkedvesebb könyveit, köztük a Táltos-féle Szindbád-kötetet,
Krúdy vallomásszerű bejegyzésével.
2.
A Garabonciással
1947-ben találkoztam először. Akkoriban a Kis Újság felelős szerkesztője
voltam, s Krúdy halála évfordulóján egy emlékező tárcát hozott a lapnak. Az
írás megjelent, s ettől kezdve H. P. gyakran felkereste az Eötvös utcai szerkesztőséget,
de évente legfeljebb egy kéziratot hozott, a többi anyagát lassanként elmesélgette
az úgynevezett »Hivatal«-ban.
Ez az intézmény — amely viselte a »Révkapitányság«
nevet is — egy mozgalmas csapszék volt az Eötvös utca és a Szófia utca sarkán,
a Hunyadi téri csarnok kofáinak és a Független Nyomda szedőinek, mettőrjeinek
kedvelt találkozó helye. A Kis Újság naponta két kiadásban jelent meg, a
közbenső idő alatt meg lehetett ebédelni a Hivatalban, sőt egy kis
borozgatásos beszélgetésre is futotta. Hargitay Pista
a Hivatalban lassanként teljesen hozzánk nőtt, naponta pontosan megjelent, s
mindig hozott magával egy-két történetet.
Ekkor
már tizennegyedik esztendeje Krúdy nélkül rótta a pesti utcákat a Garabonciás.
Magányos volt, kiismerhetetlen. Senki sem tudta, miből él, hol lakik, milyenek
a családi körülményei. Csak sejtettük, hogy valahol a legtávolabbi budai
hegyekben lakik — halála után tudtuk meg, hogy Csillaghegyen, az erdők alján —,
ahová több órás gyaloglással jutott ki, ha elment az utolsó HÉV. Hogy felesége
van, az is csak az óbudai temetőben derült ki, amikor végső búcsút vettünk
tőle. Nőkről különben soha nem beszélt, egyszerűen tudomást sem vett róluk.
»Gondolatait
nem, zavarták a nők apró
csapdái, kézimunkái, kiszámított hurokvetései« — így említi Krúdy is.
Hogy valami foglalkozása lett volna valaha, erre sem emlékezett senki. Nagy
ritkán meg-megjelent egy-egy kis írása a Mai Napban — amíg Szakács Andor
szerkesztette —, de lap kötélékébe soha sem tartozott. Mesélni szeretett, és
csendben iddogálni, részegen azonban nem látta soha senki. A Hivatalban
körülülték a nyomdászok, újságírók és kofák, s hallgatták ízes szép székely
szavát. Arca olyan volt, mint egy tuskóból kemény vágásokkal kibontott
faszobor, kétoldalt tatárosan csorgott le hosszú bajúsza.
Hangja csendes volt és szelíd, szemérmesebb férfit nem ismertem nála. Soha egy
kétértelmű szót ki nem mondott, soha valótlant nem állított — még a mese
kedvéért sem, amely pedig kiapadhatatlanul áradt belőle.
A
hivatalbeli összejövetel hétről hétre népesebb lett. Gyakran megjelent H. P.
asztalánál Tersánszky Józsi Jenő, Kittenberger Kálmán — aki az Eötvös utcában
szerkesztgette a Nimród Vadászújságot —, Parragi György, Berda
József és dr. Kiss Mihály, a korábbi karcagi tisztifőorvos,
a társaság »háziorvosa«, aki az italfogyasztás mértékére
ügyelt jóságos szigorral. A Garabonciás pedig lassanként elmondta Krúdy minden
titkát. Leleplezte regényhőseinek modelljeit, azokat a különös lényeket, akik
benépesítik a Szindbád-könyveket. Föltámadtak régi halottak,
ódon arcok jöttek elő távoli ködökből, megtudtuk ki volt a valóságban az óbudai
csodadoktor, aki meg nem történtté tudta tenni a lányoknál azt, ami
megtörtént, ki volt Kisilonka Jácint, Simli Mariska,
az aranykeblű Kecseginé, , Bordali, Toronygombi, Nyergesújfalusi, a »Pesti nőrabló« Csinosija és Rombolaija, kiről
mintázta Krúdy Szortiment, Habfehéri, Mortimer, Késő Fáni, Kövi Dinka, Fátyol Szilvia, Kronprincz Irma, Bonifác Béla alakját, ki jelenik meg a »Boldogult úrflkoromban«
oldalain Esperes, Szerkesztő, Jenőke, Kriptái úr néven, s ki volt a többi
Krúdy-hős, a regények és novellák százainak
fő- és mellékalakja. Ezeknek a figuráknak a legtöbbje testi valóságában ott
üldögélt esténként Szindbád közelében a tabáni csapszékek kadarkafoltos
abrosszal leterített asztalai mellett, s álomalakjuk ott formálódott ki a
végtelen hallgatásokból és beszélgetésekből, a cigány muzsikájából, a szivarok
füstjéből, a borok illatából.
A
bor! — be sokszor vallattuk erről a Garabonciást. Minden szavára emlékezem —
s emlékeznék akkor is, ha nem lett volna velünk íródeák, aki lejegyezte a
fabulákat — különös erővel most, hogy olvasgatom a Fővárosi Könyvtár
nagyszerű kiadványát, a »Krúdy világa« címmel közreadott
gyűjteményt. Gyönyörűséges könyv ez, varázslatos levegőt teremt, csak egy
hibája van: rögzíti — és szinte hitelesíti — azt a hamis Krúdy-képet, amely
különböző legendagyártók nagyotmondásainak hatására az utóbbi két évtizedben
kialakult a köztudatban. E legendák szerint Krúdy mámoros bacchanáliák garázda
hőse, részeges kocsmatöltelék, aki heteken át egyfolytában iszik, duhaj
verekedő, aki összetöri a csapszék berendezését, mindenkibe beleköt, tör, zúz,
ront és pusztít.
A »Krúdy világa« szaporítja e legendákat.
Az egyik visszaemlékező szerint előfordult, hogy csütörtöktől vasárnapig
megállás nélkül fröccsözött, a másik szerint napi négy-öt liter bort ivott meg,
a harmadik hallomásból tudja, hogy egyetlen napon át száz fröccsöt szolgált ki
neki az óbudai kocsma pincére. Olyan is van, aki azt állítja, hogy egy hétig a
kocsma-lócán aludt.
3.
Hogy
ivott Krúdy?
Mit
vallott erről »a kitartás és hűség bajnoka«, az
elmaradhatatlan társ a fehér asztal mellett? Mindig könnyű bort rendelt,
savanyú kocsis bort, szódával. Csendesen iszogatott, fáradt mélasággal, ritkán
nyúlt a pohárhoz, s gyakran fél éjszakán át elüldögélt egy liter bor mellett.
Kocsmáról kocsmára vándorlás közben sem az ivás volt a fontos — hiszen egy
helyen gyakran csak egyetlen spriccert (ma nagyfröccsnek hívják) fogyasztott
—, hanem a helyváltoztatás, az új meg új emberarcok. Mert amíg bora előtt
órákon át elüldögélt, félig ébren, félig alva egyre figyelte a körülötte levő
asztaloknál zsongó embereket, hallgatta szavukat, leste mozdulataikat.
Munkahely volt neki a kocsma, adatgyűjtés, élményanyag-forrás. Asztaltársait is
folyton beszéltette, maga ritkán szólalt még, leeresztett szempillákkal
fogadta magába az egymást követő históriákat. Részeg embert nem bírt maga
körül, szemének egyetlen villanásával elparancsolta asztalától; annál jobban szerette a hosszan mesélgetőket,
a gazdag emlékanyagot őrző, sokat próbált embereket. Asztaltársai egyúttal
modelljei is voltak, ugyanakkor mese-forrásai.
Miről
zsongott a mese a húnyt szemű Szindbád körül? Az
álomfejtésről, arról, hogy ki mit álmodott az elmúlt éjszaka, s mire
következtet álmából. A bajúszpedrésről és a
szakállviseletről, az ökörsütésről, a tehénhús 68-féle elkészítéséről, nagy
párbajokról, híres lóverseny-nyerésekről, nevezetes vadászatokról, vad
kártyacsatákról, krúgató vadludakról, ugató rókákról, botrányos
részegeskedésekről. (»Nincsen a világnak
utálatosabb teremtménye, mint a részeg ember« — jegyezte meg ekkor
csendesen Kr. Gy.). Itt jelennek meg, az asztaltársaság
mesélgetéseiben, a kisvárosi gavallérok, a vadfű-fürtű szegénylegények, a
dévaj öregurak, a rabviselt úriemberek, a teltkeblű kalaposnék, a pomádés cupringerek,
az előkelősködő fertálymágnások. Itt kél életre Zirzilla,
a
vidéki
postamesterlány, Szolyvai, az örömháztulajdonos,
Siketánc, az öreg ügyvédi írnok,
Estella, az aranymívesné,
Szénfi, a fuvolás, Szerafin, a delejesnő, kinek közelében
megállnak az óramutatók a gavallérok
mellényzsebében. Itt hangzanak el hiteles históriák hétszilvafás nemesurakról, befőtt-piros falusi kisasszonyokról, érzelmes
kékfestőnékről, jól főző örömlányokról. Itt jelennek
meg a macskabajszú nyírségi gavallérok, az elpusztított, felfalt,
szétmarcangolt búcsújáró asszonyok, az adakozó kedvű vidéki nők, a szenteskedő
arcú soványak és a puha húsú buja kövérek. Szindbád hallgatta órákon át az
áradó mesét, s csendben ért szívében a beszély a bolondos históriák lepárolt
szeszéből.
Kik
voltak azok, akikkel állandóan együtt ült, akikkel beszélgetett, álmodozott,
iszogatott, akik hiteles tanúk éjszakáiról. Öccse,
Krúdy Péter névsorba szedte őket, »az égő lámpás
lovagjait«, ahogy asztaltársaságának tagjait nevezték, s így sorakoztatja
elénk: Ábrányi Kornél, Baghy László, Bátaszéki Lajos, Hargitay
István, Herczeg Elemér, Kádár Lehel, Kállay István, Kálnay László, Krúdy Gyula, Krúdy Péter, Ring Pál, Szirmay István (az akkori
idők ismert rendőri riportere), Várkonyi Titusz. »Az égő
lámpás lovagjai« asztaltársaság tagjain kívül Krúdy Szakács Andorral, Szemere Györggyel, Kauser Jenővel, Bródy Sándorral, Szép Ernővel, Kún
Andorral
és
Kárpáti
Auréllal volt legtöbbször együtt. Egyedül az ő tanúvallomásaik a hitelesek
Krúdy Gyula éjszakáiról, de nem fogadhatjuk el szavahihető
»visszaemlékezőknek« azokat, akik csak messziről látták, hírét
hallották, vagy csak néha kaptak engedélyt, hogy leüljenek asztala végébe.
Márpedig épp ezek keltik hamis hírét: az irodalom budoárjába beleselkedő
pletykaírók, az újságírói nagyotmondás bajnokai. Jellemzésükre mondjuk el,
hogy van egy klasszikus Krúdy-adoma, amely szerint az elbóbiskolt Szindbád az
asztala mellől szökni próbálkozó ivócimborát úgy parancsolta vissza, hogy
borosüveget vágott feléje. Erről az anekdotáról a »Krúdy világa« visszaemlékezői közül
ketten is állítják, hogy velük történt meg. Így terjedt a szelíden álmodozó,
csendben darvadozó író rabiátus híre. Mert akik közelről ismerték, éveket töltöttek
vele és mellette, azok ugyanúgy vallanak róla, mint »a
kitartás és hűség bajnoka«, Hargitay István. Kárpáti
Aurél, aki majd egy évtizeden át mindennap találkozott vele — mint másik
szigetlakó — nem látta soha ittasnak, legfeljebb »egy
kis spicce volt«.
Első
pesti éveiben persze nem volt ritkaság a reggelig tartó muri, de a Szigeten, s
később a Templom utcában olyan serényen munkálkodva éldegélt, akár egy
bennszülött óbudai polgár. Máskülönben hogyan is született volna meg egy olyan
életmű, amelyhez csak a Jókaié hasonlítható: 120 kötet könyv és több mint 2000
újságcikk. Voltak reggelig tartó boros kalandozásai, de a hajnal legtöbbször
íróasztala mellett találta. 1925 júniusában így ír békéscsabai kiadójához, Tevan Andorhoz: »Minden nap várom önt felkelésemtől:
reggeli 4 órától kezdve délelőtt 10 óráig.« 1930-ban ezt jegyzi
fel magáról: »Reggel
6-kor kelek és dolgozom«, s a fia szerint is hajnaltól
délig dolgozott mindennap, egy ültőhelyében megírt egy ívet, akárcsak Jókai.
Az
utolsó garabonciás, így emlékezett ezekre a hajnali órákra:
—
Az óbudai harangszó tíz esztendőn át minden hajnalon pontosan megérkezett a margitszigeti
régi kastélyhoz, és besurrant a zöld zsalugáter
kopott lapjai között, ott találva a korán kelő Krúdyt a görbelábú százéves
kicsi asztal mellett. Az asztalka az ablak előtt volt, s első kézből kapta
keletről a felbukkanó napfényt, amely vörös sugaraival beférkőzött a féligzárt zsalugáteren, és a múltszázadbeli
porcelán tintatartón és porzótartón reszketve, szivárványszínnel hintette
tele
a diósgyőri
árkust, amelyen páratlan gyorsasággal szaporodtak a lilatintás sorok. A zsa-lugáter, mely az elhagyott szülőföld, és egy régi ház
felejthetetlen hangulatát varázsolta vissza, gondos őrzője volt egy-egy
sonkacsontnak is, amelyen még bőségesen találhatott a szentesi csillagos
bicska jóízű faragnivalót, továbbá egész, vagy fél rozskenyérnek, s annak a
sötétzöld üvegnek, amely hasonlatos volt a bibliabeli özvegyasszony olajos
korsójához, mert nem volt olyan reménytelen nap, ami felett ez az üveg ne diadalmaskodott
volna. Amint ez a készlet az ablak közül az asztalra került, az engedelmesen
rohanó toll egy időre udvariasan visszavonult a teleírt többrendbeli árkussal
együtt, s eltűntek a nélkülözhetetlen pajtások is, akik álomban és valóságban
egyaránt elmulattatták az előkelő házigazdát. De azért, csak úgy fél szemmel,
az utolsó papiroslapra pillantott és a számozás
vigasztaló könnyedséggel örvendeztette meg. A legfelső árkuson levő
szám ugyanis azt mutatta, hogy az elkészült kézirat túlságosan is kielégíti
majd valamelyik szerkesztőt...
A
munkaasztalnál hajnalozó írónál persze »szenzációsabb«
volt a napi száz fröccsöt ivó korhely. Így tették meg izgága duhajnak, gyorsan
ütő verekedőnek, garázda lumpnak, akaratát mindenkire ráerőszakoló,
félelmetes. kegyetlen embernek. Akik azonban valóban ismerték, pontosan ellenkező
képet hagytak ránk róla. Hargitay Pista szerint
hallgatagon mélázó, csendben álmodozó férfi volt Szindbád. Herczeg Károly, a
szigeti ezermester, aki tíz esztendeig élt közvetlen közelében, galambnál is
finomabb embernek ismerte, s kedves főpincére szerint
»olyan halkszavú úr volt, hogy nincsen párja«.
Móricz Zsigmond is Krúdy legigazibb arcát mutatta meg felejthetetlen szépségű
nekrológjában: »Ártatlan ember, aki soha
életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna.«
A
koronatanúknak higgyünk.
(Magyar Nemzet, 1964/111. /május 14./ 7. p.)