Szindbádnál Podolinban
Késmárkot most hagytuk él, az erős
Diesel-mozdony után futó vörös kocsisor könnyedén gurul fölfelé az egyre
emelkedő hegyi pályán.
Elhagyjuk Nagyőrt, Szepesbélát
s Toporc kicsiny állomását, ahonnan megritkult
hársfasor vezet be a Görgeyek hajdani kúriájáig,
aztán hosszasan hozzásimulunk a medre mélyén botladozó Poprád folyócskához. Be
sokszor jártam képzeletben ezen a tájon, mielőtt még a valóságban is eljutottam.
volna ide, a Kárpátok alá! Jártam gyalog, lóháton, szepesi takácsok vászonnal
megrakott szekerein, csilingelő szánon, szuszogó kisvasúton, és mindig
Szindbád kalauzolásával. Legnagyobb gyönyörűsége a téli utaknak volt. Három
lovacska vonta a medvebőrrel letakart piros szánt, a csengettyűk vidáman
csörögték, ahogy szilajon vágtattunk a Szepesi-medence öles hóval borított
fehér országútján, melyre sötét árnyékát lomhán vetette a lomnici
csúcs. A síkság szegélyén csipkés bástyafalként emelkedtek a Kárpátok havas
hegyei; fekete árnyékolású fenyvesek közt kígyózott az országút mellette acélszürkén futott a Poprád. A háromlovas szán órák hosszat
követte a folyó kígyózását soklábú fahidakon újra és újra átszelte jégpáncél
alatt surranó vizét: így utaztunk pokrócok és bundák között egy középkori
kisváros felé, amely a lengyel határszélen ült a vakító hómezőben. Mire
odaértünk, épp kihűlt a melegített tégla, amelyet Késmárkon tettek a lábunk
alá.
Ha kocsin mentünk, még a vasúti vonal
kiépítése előtt, s persze őszidőben, amikor csak szilvásszekerekkel találkoztunk
az úton, mindig megálltunk egy gondolatra Nagyőrben, a kabar határőrök hajdani
végvára előtt s hallgattuk a szép hangú harangok mesemondását a Szent Anna
templom pártázatos peremű tornyából; Szepesbélán
hosszasabban elidőztünk a főtéri barokk Mária-szobor előtt, amelyet a lengyel
zálogból való visszatérés emlékére állítottak a hűséges cipszerek. s ha nem
tettünk kalandos kitérést a Vörös kolostorhoz, gyorsan elértük utunk végcélját.
Amikor vonaton mentünk, az első stáció
mindig a poprádi resti volt: szaftos szepesi virslijével, piros borával alkonyatig
asztalánál tartott. Vasúton így leginkább éjszaka utaztunk; az öblös kürtőjű
gőzmozdony rekedt zihálással vonszolta fölfelé a kocsisort, szendergő
utasaival a dohányfüst szagú zöld plüss-díványon. Telihold
volt, hűvös, derengő fényben áztak a
távolban ringatózó nagy hegyek,
holdsugárral átitatott párák lebegtek a
Poprád fölött. A folyócska hűségesen
futott a sínek mellett mint egy jó kutya. Hátát ezüstös halpénzekkel hintette
tele a vékony felhők mögött sétálgató hold. Kis
bakterházak, pufók sisakú tornyok, magas kőkeresztek szaladtak el mellettünk,
amikor a kalauz csöndesen jelezte a bóbiskoló Szindbádnak, hogy Podolin következik.
Először egy
piros hasú tömzsi torony tűnt fel az utolsó kanyarodónál. Körülötte régi
metszetekből kivágott ódon polgárházak bújtak össze. A kis szepesi várost középkori
falak övezték, s távolabbról nagy hegyek kerítették körül oltalmazón. A háttérben
várszerű kolostor sötétlett: templomának kettős karcsú tornya halvány árnyékként
rajzolódott a hajnali égre A Kárpátok alá bújt városkát a 12. században alapították
a határvédő lándzsás magyarokhoz társult szepesi szászok; a tatárjárás után IV.
Béla lánya. Kunigunda építette újjá romjaiból. Zsigmond 1412-ben királyi
városi rangra emelte, majd zálogba, adta Lengyelországnak. A közeli Lubló lett a lengyel közigazgatás központja, várában
székelt a királyi hűbérurat képviselő sztaroszta,
legtöbbször a Lubomirsky család valamelyik
tiszteletre méltó tagja. A zálogban töltött 360 esztendő alatt egyetlen
téglát sem raktak le Podolinban, s amikor Mária
Terézia 1772-ben „egy szekér aranyon” kiváltotta, hamisítatlan középkori
városkát kapott vissza. Minden úgy volt ott, mint 1412-ben. Girbegurba utcáin
keskeny, egyemeletes házak sorakoztak, csipkés ereszű tetőkkel, vaskosaras
ablakokkal, kelevézes szélkatonák forogtak a hegyes gerinceken.
Ilyennek találta még a 12–13 éves Krúdy
is, amikor a piarista algimnázium diákja lett az öreg
kolostorban: ilyennek érezte a
deresedő Szindbád, amikor újra és újra
eljött ide, megkeresni ifjúsága emlékeit: s ilyennek láttuk mi, akiket a hajós
vezetett a mélyen alvó városkába: „Már régen el fogjuk
felejteni az egész középkort, a szepesi városokban még mindig föltalálható leszen ez a kor. Ők elmaradtak az időtől, és talán sohasem
fogják utolérni a valóságot” – mondotta volt Szindbád elmerengve, miközben
futott velünk az álomvonat vagy a képzeletszán Podolin
felé.
A valóságban soha be ne
tedd a lábad abba a városba, ha nem akarod elveszteni az álmot! – óvtam magam
az erős kísértéstől, valahányszor a Kárpátok hegyei között jártam. Mégsem volt
erőm hallgatni önmagamra, végül is mindent kockáztatva nekivágtam az útnak. S
most csattogva rohan velem a vonat a Poprád mellett, betonpilléreken feszülő
vashidakon dübörög által, s újra meg újra megcsillantja a széles kavicságyában
hempergő folyócska ezüst tükrét. A Szepesi-Magura
árnyéka borul barnán a tájra, mögüle ki-kivillannak a Magas-Tátra
sziklapiramisai. Hirtelen bukkan elő a tiszta téli fényből a meseváros: pohos
derekú tornya régi ismerősként köszönt ránk. A vonat régimódi indóház elé fut
be, a peron fölött porosan szürkül a városka neve: Podolinec.
Pengeéles szél csap meg, s valami
kifejezhetetlen varázslat fog át, ahogy leszállok a kocsiból, s indulok a
kijárat felé. Ez hát az a város, ahol csend, álom és nyugodalom költözik
belénk? Ahol örökké gyermekek maradnak az emberek, mert mindig mesét
hallgatnak? Itt találkozom majd Ludacskai postamesterrel,
aki eladta a koporsóját Matokási főtisztelendő úrral,
a kolostoriskola
nagy tudományú irodalomtanárával, a skárlátruhás
kísértetté vált Kavaczkyval és persze Ancsurkával. a varjúfészekbe
került fehér galambbal? Gyorsan átmegyek az áporodott
bundaszagú várótermen, kilépek az állomás előtti kis térre. de úgy torpanok
vissza, mint aki rossz helyen szállt le a vonatról, s már nincs segítség.
Két-, háromemeletes, vadonatúj házakból álló lakótelep vesz körül, s jön
velem, ahogy végre mégiscsak elindulok a város felé. Lehetnék Komlón éppúgy,
mint Kazincbarcikán: a hajdani városfal egy csorbult darabja is csak akkor
tűnik elő a házak takarása mögül, amikor már majd elmentem mellette. Az egyre
táguló főutca tengerében ülő vén városháza azonban megállít. Sárga homlokzatán
Lubomirsky-címerrel díszített latin nyelvű emléktábla
őrzi a vörös szakállú lengyel herceg hírét, aki hajdan ura és patrónusa
volt a városkának (s akinek sztarosztasága idején
csupa vörös hajú csecsemőket hoztak világra a szepesi asszonyok). A
pirosbor-arcszínű Lubomirsky szorongást keltő arcmása
fogadta a podolini kolostor vastag falai közé került
kisdiákokat aranyos rámában a sötét bolthajtás alatt.
Ez hát az a kis tér,
itt, a városháza előtt, ahol Úrnapján nemcsak az öreg Isten, de a herceg úr tiszteletére
is
elpukkantotta
a hajdú a mozsárágyút. És ez az a kis tér, itt, a városháza előtt, ahol Budeusz mester, a nyugdíjas öreg tanító,
szétosztogatta a
német
szóra jövő magyar gyerekeket a cipszer asszonyságok között. Kinek kell
magyar gyerek, vegyetek magyar gyereket! – kiáltozta jókedvűen Budeusz tanító úr, de a podolini
asszonyokat nem nagyon kellett biztatni. Úgy szerették a hozzájuk került
alföldi gyerekeket, mintha valósággal az édesanyjuk lettek volna. Nevelték őket, vigyáztak
rájuk, és keservesen megsiratták, mikor elmentek tőlük. Itt az ódon tanácsház előtt
talált nevelőszülőkre 1890 őszén a kis Krúdy Gyula is, s ide tért meg Szindbád
későbbi útjai során, örvendezett, hogy a
vénséges vén
házak bolthajtásos kapuján még mindig ugyanazok a kendős öreg
asszonyságok lépegetnek ki, akik ifjúsága idején s erősen neheztelt, ha új épületet látott:
sajnálta a
régi
házakat, melyeknek helyét az újak elfoglalták. Vajon mit szólna, ha most
azokat a panelházakat látná a réginek megmaradt indóház mellett?
Állok
a városháza előtt egy félredöntött hatalmas hóeke mellett, s előttem, a
főutcán, nehéz vontatók, teherautók sora vonul, óriási fenyőszálakat vonszolnak
a fűrésztelep felé: nyersanyagot szállítanak a csavargyárba, illatos hegyi
szénával megrakodva érkeznek a Ponrádon túlról, ahol
Privánka tanár úr kapálgatta hajdan a kertjét csizmában
és föltűrt reverendában. Aztán sétálunk beljebb a főutcán. Ahol öblösen térré
szélesül, ott áll a lengyel reneszánsz párkányzattal csipkézett
harangtorony. Mögötte, az Árpád-kori plébániatemplom vasszínű toronysisakján
Krúdy kékesfekete csókái úgy álldogálnak, mintha mi sem történt volna azóta.
A
tölcsér alakú főutca két oldalán egyemeletes zárt házsor vonul: sima
homlokzatú, dísztelen, szürke polgárházakkal. Ezekben szőtték a
habkönnyedségű, hófehérségű, selyempuhaságú szepesi
vásznakat a néhai podolini takácsok. A földszinten
nagy ívű, sötét kapuboltozatok, az emeleten három-négy ablak; egyiken sincs
persze sem vaskosár. sem zseniliafüggöny. Mégis,
mögöttük álmodoztak, hosszú lábú varróasztalka mellett a templomi gyertya
tisztaságú, szenteltvíz-illatú polgárnők, míg férjük vászonnal megrakott
emeletes szekereken járta a lengyel vásárokat. Itt ábrándoztak az ölelésre
termett húsos, puha asszonyok; lábuknak kámforillata volt, térdüknek narancsíze. Havas téli éjszakákon ezt a gyengéd hajlású
utcasort járta szerelmi lázban Szindbád, hogv
kilesse, mi történik benn, az éji mécses világa mellett?
Málló
vakolatú, szürke, rideg házak, mégis ezekben laktak a forrószívű, adakozókedvű
fűzőkészítőnők, az ábrándos kalaposnék. a
házikenyér-illatú kékfestőnék, s valamelyik
hatszögletű ablakközben üldögélt naphosszat Estella, az almaarcú, körtekeblű aranymívesné. Érintetlen lelkű kisvárosi kisasszonyok
zongoráztak hosszadalmasan az emeleti szobákban, fehér lábuk ecetvirágszín harisnyába rejtve nyugodott a pedálon, míg
hosszasan zengett a legmélyebb húr... A sok egyforma közül vajon melyik lehet
az a ház, amelynek tágas emeleti szobájában a remegő kisdiák egy fekete szemű
és fekete hajú leányka
karjai
között tanulta a leckét, akinek szelíd arca őszi ködből s szivarfüstből
oly sokszor kibontakozott később Szindbád előtt. Ugyan merre volt az a tánciskola, ahol a
félhomályos szála közepére állított kékszárnyú létra alól Szindbád lélegzet-visszafojtva figyelte a fokokon
végighaladtukban fellebbenő szoknyácskák alól elővillanó térdecskék
és combocskák hófehérségét? Mi célra szolgálhat ma az a bálterem, amelyben
rózsaszín tüllel koszorúzott tükrök ragyogtak tündökölve a polonéz
ütemeire szédülő podolini kisasszonykákra? És ez volna az a fogadó, amelyben
Rákóczi bujdosásában egy éjszakára megszállt? Az egyetlen italboltban
fakitermelő munkások énekelgetnek fehér sör mellett; derűs lelkű, meleg szívű
erdei emberek: kár, hogy egyetlen szavukat sem
értem. A kocsmaajtó fölül persze hiányzik a rézből vert söröspoharas cégér, s
a vendégszobában nem állnak a sarokban a törzsvendégek kiszívott tajtékpipái.
Keskeny,
nyurga ház a Fő
tér
62. szám alatt. Háromszáz éven át szép sárgára volt festve: benne lakott Riminsky úr, a leggazdagabb podolini
polgár, aki herceg lehetett volna Lengyelországban. Majd minden házban mély,
sötét bolt: hangos falusi vásárlókkal tömve. A keskeny kirakaton át látom a
benti tolongást a pult és a pénztár előtt, amelyben hajdan Jella asszony ült, a
mályvaillatú, érzelmes, szőke kereskedőné. Vagy
talán Zirzilla, a galamblelkű, kék bajuszkájú trafikosné? A főtér piros padjain bevásárlóútjuk
fáradalmait pihenő környékbeliek; jól szabott ruházatú falusi nők tréfálkoznak
kék kezeslábasba bújt legényekkel, a rakodó teherautók ácsorgó sofőrjeivel.
Sehol egy fácántollas bársonysapka, sehol egy rókamálas mente, sehol egy
macskabőr bundácska.
Hát
az a templom, amelyben Szindbád piros szoknyában ministrált, ünnepélyesen
rázta a csengettyűt s kadarkaszínű palástjában meghódította a szelíden szőke Kacskó Anna szívét? Itt az a templom
tornyában harangozott gyermekkorában a hajós, bekarcolt nevét még őrzi
egyik-másik gerenda. A régi kolostor, melyben az algimnázium működött, ma
általános iskola. Épp szünet van, az ajtókon temérdek gyerek özönlik ki, meleg
szláv zsivaj önti el hirtelenül a tágas templomudvart. A kolostort kerítő várfalon
kétnyelvű emléktábla: Tejto budove
studoval ako maly zlak Gyula Krúdy – Ebben az épületben volt kisdiák
Krúdy Gyula...
Kezd már aláereszkedni
a városkára az alkony, amikor a legszebb pisztrángos folyócska, a
rekettyefűzzel szegett Poprád mentén újra kiérek a vasúthoz. Az első vágányon
ott áll a késmárki vonat. Vagonjai sötétpirosak, mintha egy sor vörös postakocsit
toltak volna össze játékos kezek. Beülök az egyik jéghideg üres fülkébe,
összehúzódom a legsarokban, s hunyt szemmel várom,
hogy mi lesz, ha elindulunk: mit viszek magammal, mit hagyok itt? ... Lassan
indul a vörös
szerelvény,
aztán mindjárt sebes vágtába kezd – s pillanatok alatt kiröpít a valóságból.
Amikor újra fölnyitom a szemem, Krúdy pohos piros tornya áll maradandóan az ég
alján, s egy mesebeli városka kezd lassan beleveszni az esteli ködbe.
Vasrostélyos kapujában medvebőr süvegű alabárdos katonák kérik ezentúl is a
passzust, s elsötétedő utcái során Szindbád szaporázza léptét két lakktopánkás
lábacska után. Az égaljon feltornyosodó kárpáti felhő akár a hajós vitorlája,
amelyre szívek vannak ráhímezve.
Antalffy Gyula
(Magyar Nemzet,1976/300.
/december 19./ 10-11. p.)