Szindbádnál Podolinban

 

Késmárkot most hagytuk él, az erős Diesel-mozdony után futó vörös kocsisor könnyedén gurul fölfelé az egyre emelkedő hegyi pályán. El­hagyjuk Nagyőrt, Szepesbélát s Toporc kicsiny állomását, ahonnan megritkult hársfasor vezet be a Görgeyek hajdani kúriájáig, aztán hosszasan hozzásimulunk a medre mé­lyén botladozó Poprád folyócskához. Be sokszor jártam képzeletben ezen a tájon, mi­előtt még a valóságban is el­jutottam. volna ide, a Kárpá­tok alá! Jártam gyalog, lóhá­ton, szepesi takácsok vászon­nal megrakott szekerein, csi­lingelő szánon, szuszogó kisvasúton, és mindig Szindbád kalauzolásával. Legnagyobb gyönyörűsége a téli utaknak volt. Három lovacska vonta a medvebőrrel letakart piros szánt, a csengettyűk vidáman csörögték, ahogy szilajon vág­tattunk a Szepesi-medence öles hóval borított fehér országútján, melyre sötét árnyé­kát lomhán vetette a lomnici csúcs. A síkság szegélyén csip­kés bástyafalként emelkedtek a Kárpátok havas hegyei; fe­kete árnyékolású fenyvesek közt kígyózott az országút mellette acélszürkén futott a Poprád. A háromlovas szán órák hosszat követte a folyó kígyózását soklábú fahidakon újra és újra átszelte jégpáncél alatt surranó vizét: így utaz­tunk pokrócok és bundák kö­zött egy középkori kisváros felé, amely a lengyel határ­szélen ült a vakító hómező­ben. Mire odaértünk, épp ki­hűlt a melegített tégla, amelyet Késmárkon tettek a lá­bunk alá.

Ha kocsin mentünk, még a vasúti vonal kiépítése előtt, s persze őszidőben, amikor csak szilvásszekerekkel találkoz­tunk az úton, mindig megáll­tunk egy gondolatra Nagyőrben, a kabar határőrök haj­dani végvára előtt s hallgat­tuk a szép hangú harangok mesemondását a Szent Anna templom pártázatos peremű tornyából; Szepesbélán hosszasabban elidőztünk a főtéri barokk Mária-szobor előtt, amelyet a lengyel zálogból va­ló visszatérés emlékére állí­tottak a hűséges cipszerek. s ha nem tettünk kalandos kité­rést a Vörös kolostorhoz, gyorsan elértük utunk vég­célját.

Amikor vonaton mentünk, az első stáció mindig a poprádi resti volt: szaftos szepesi virslijével, piros borával al­konyatig asztalánál tartott. Vasúton így leginkább éjszaka utaztunk; az öblös kürtőjű gőzmozdony rekedt zihá­lással vonszolta fölfelé a ko­csisort, szendergő utasaival a dohányfüst szagú zöld plüss-díványon. Telihold volt, hű­vös, derengő fényben áztak a távolban ringatózó nagy he­gyek, holdsugárral átitatott párák lebegtek a Poprád fö­lött. A folyócska hűségesen futott a sínek mellett mint egy jó kutya. Hátát ezüstös halpénzekkel hintette tele a vékony felhők mögött sétál­gató hold. Kis bakterházak, pufók sisakú tornyok, magas kőkeresztek szaladtak el mel­lettünk, amikor a kalauz csön­desen jelezte a bóbiskoló Szindbádnak, hogy Podolin következik.

Először egy piros hasú töm­zsi torony tűnt fel az utol­só kanyarodónál. Körülötte régi metszetekből kivágott ódon polgárházak bújtak össze. A kis szepesi várost kö­zépkori falak övezték, s távo­labbról nagy hegyek kerítet­ték körül oltalmazón. A hát­térben várszerű kolostor sö­tétlett: templomának kettős karcsú tornya halvány ár­nyékként rajzolódott a hajna­li égre A Kárpátok alá bújt városkát a 12. században ala­pították a határvédő lándzsás magyarokhoz társult szepesi szászok; a tatárjárás után IV. Béla lánya. Kunigunda épí­tette újjá romjaiból. Zsigmond 1412-ben királyi városi rangra emelte, majd zálogba, ad­ta Lengyelországnak. A köze­li Lubló lett a lengyel közigazgatás központja, várában székelt a királyi hűbérurat képviselő sztaroszta, legtöbb­ször a Lubomirsky család va­lamelyik tiszteletre méltó tag­ja. A zálogban töltött 360 esz­tendő alatt egyetlen téglát sem raktak le Podolinban, s amikor Mária Terézia 1772-ben „egy szekér aranyon” ki­váltotta, hamisítatlan közép­kori városkát kapott vissza. Minden úgy volt ott, mint 1412-ben. Girbegurba utcáin keskeny, egyemeletes házak sorakoztak, csipkés ereszű te­tőkkel, vaskosaras ablakok­kal, kelevézes szélkatonák fo­rogtak a hegyes gerinceken.

Ilyennek találta még a 12–13 éves Krúdy is, amikor a piarista algimnázium diákja lett az öreg kolostorban: ilyen­nek érezte a deresedő Szind­bád, amikor újra és újra el­jött ide, megkeresni ifjúsága emlékeit: s ilyennek láttuk mi, akiket a hajós vezetett a mé­lyen alvó városkába: „Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi vá­rosokban még mindig fölta­lálható leszen ez a kor. Ők elmaradtak az időtől, és ta­lán sohasem fogják utolérni a valóságot” – mondotta volt Szindbád elmerengve, mi­közben futott velünk az álomvonat vagy a képzeletszán Podolin felé.

A valóságban soha be ne tedd a lábad abba a vá­rosba, ha nem akarod elvesz­teni az álmot! – óvtam ma­gam az erős kísértéstől, vala­hányszor a Kárpátok hegyei között jártam. Mégsem volt erőm hallgatni önmagamra, végül is mindent kockáztatva nekivágtam az útnak. S most csattogva rohan velem a vo­nat a Poprád mellett, betonpilléreken feszülő vashidakon dübörög által, s újra meg újra megcsillantja a széles kavicságyában hempergő folyócska ezüst tükrét. A Szepesi-Magura árnyéka borul barnán a tájra, mögüle ki-kivillannak a Magas-Tátra sziklapiramisai. Hirtelen bukkan elő a tiszta téli fényből a meseváros: pohos derekú tornya régi ismerősként köszönt ránk. A vonat régimódi indóház elé fut be, a peron fölött porosan szürkül a városka ne­ve: Podolinec.

Pengeéles szél csap meg, s valami kifejezhetetlen varázs­lat fog át, ahogy leszállok a kocsiból, s indulok a kijárat felé. Ez hát az a város, ahol csend, álom és nyugodalom költözik belénk? Ahol örök­ké gyermekek maradnak az emberek, mert mindig mesét hallgatnak? Itt találkozom majd Ludacskai postamester­rel, aki eladta a koporsóját Matokási főtisztelendő úrral, a kolostoriskola nagy tudomá­nyú irodalomtanárával, a skárlátruhás kísértetté vált Kavaczkyval és persze Ancsurkával. a varjúfészekbe ke­rült fehér galambbal? Gyor­san átmegyek az áporodott bundaszagú várótermen, kilé­pek az állomás előtti kis tér­re. de úgy torpanok vissza, mint aki rossz helyen szállt le a vonatról, s már nincs se­gítség. Két-, háromemeletes, vadonatúj házakból álló lakó­telep vesz körül, s jön velem, ahogy végre mégiscsak elin­dulok a város felé. Lehetnék Komlón éppúgy, mint Kazinc­barcikán: a hajdani városfal egy csorbult darabja is csak akkor tűnik elő a házak ta­karása mögül, amikor már majd elmentem mellette. Az egyre táguló főutca tengeré­ben ülő vén városháza azon­ban megállít. Sárga homlok­zatán Lubomirsky-címerrel díszített latin nyelvű emlék­tábla őrzi a vörös szakállú lengyel herceg hírét, aki hajdan ura és patrónusa volt a városkának (s akinek sztarosztasága idején csupa vörös hajú csecsemőket hoztak vi­lágra a szepesi asszonyok). A pirosbor-arcszínű Lubomirsky szorongást keltő arcmása fo­gadta a podolini kolostor vastag falai közé került kisdiá­kokat aranyos rámában a sö­tét bolthajtás alatt.

Ez hát az a kis tér, itt, a vá­rosháza előtt, ahol Úrnap­ján nemcsak az öreg Isten, de a herceg úr tiszteletére is el­pukkantotta a hajdú a mozsárágyút. És ez az a kis tér, itt, a városháza előtt, ahol Budeusz mester, a nyugdíjas öreg tanító, szétosztogatta a német szóra jövő magyar gye­rekeket a cipszer asszonyságok között. Kinek kell magyar gyerek, vegyetek magyar gyereket! – kiáltozta jókedvűen Budeusz tanító úr, de a podolini asszonyokat nem nagyon kellett biztatni. Úgy szerették a hozzájuk került alföldi gye­rekeket, mintha valósággal az édesanyjuk lettek volna. Ne­velték őket, vigyáztak rájuk, és keservesen megsiratták, mikor elmentek tőlük. Itt az ódon tanácsház előtt talált ne­velőszülőkre 1890 őszén a kis Krúdy Gyula is, s ide tért meg Szindbád későbbi útjai során, örvendezett, hogy a vénséges vén házak bolthajtásos kapuján még mindig ugyanazok a kendős öreg asszonyságok lé­pegetnek ki, akik ifjúsága idején s erősen neheztelt, ha új épületet látott: sajnálta a ré­gi házakat, melyeknek helyét az újak elfoglalták. Vajon mit szólna, ha most azokat a panelházakat látná a réginek megmaradt indóház mellett?

Állok a városháza előtt egy félredöntött hatalmas hóeke mellett, s előttem, a főutcán, nehéz vontatók, teherautók sora vonul, óriási fenyőszálakat vonszolnak a fűrésztelep felé: nyersanyagot szállítanak a csavargyárba, illatos hegyi szénával megrakodva érkez­nek a Ponrádon túlról, ahol Privánka tanár úr kapálgatta hajdan a kertjét csizmá­ban és föltűrt reverendában. Aztán sétálunk beljebb a fő­utcán. Ahol öblösen térré szé­lesül, ott áll a lengyel rene­szánsz párkányzattal csipké­zett harangtorony. Mögötte, az Árpád-kori plébániatemplom vasszínű toronysisakján Krú­dy kékesfekete csókái úgy áll­dogálnak, mintha mi sem tör­tént volna azóta.

A tölcsér alakú főutca két oldalán egyemeletes zárt ház­sor vonul: sima homlokzatú, dísztelen, szürke polgárházak­kal. Ezekben szőtték a habkönnyedségű, hófehérségű, selyempuhaságú szepesi vászna­kat a néhai podolini takácsok. A földszinten nagy ívű, sötét kapuboltozatok, az emeleten három-négy ablak; egyiken sincs persze sem vaskosár. sem zseniliafüggöny. Mégis, mögöttük álmodoztak, hosszú lábú varróasztalka mellett a templomi gyertya tisztaságú, szenteltvíz-illatú polgárnők, míg férjük vászonnal megra­kott emeletes szekereken jár­ta a lengyel vásárokat. Itt áb­rándoztak az ölelésre termett húsos, puha asszonyok; lábuk­nak kámforillata volt, térdük­nek narancsíze. Havas téli éj­szakákon ezt a gyengéd hajlá­sú utcasort járta szerelmi láz­ban Szindbád, hogv kilesse, mi történik benn, az éji mé­cses világa mellett?

Málló vakolatú, szürke, rideg házak, mégis ezek­ben laktak a forrószívű, ada­kozókedvű fűzőkészítőnők, az ábrándos kalaposnék. a házikenyér-illatú kékfestőnék, s valamelyik hatszögletű ablak­közben üldögélt naphosszat Estella, az almaarcú, körtekeblű aranymívesné. Érintet­len lelkű kisvárosi kisasszo­nyok zongoráztak hosszadalmasan az emeleti szobákban, fehér lábuk ecetvirágszín ha­risnyába rejtve nyugodott a pedálon, míg hosszasan zen­gett a legmélyebb húr... A sok egyforma közül vajon me­lyik lehet az a ház, amelynek tágas emeleti szobájában a re­megő kisdiák egy fekete sze­mű és fekete hajú leányka karjai között tanulta a leckét, akinek szelíd arca őszi ködből s szivarfüstből oly sokszor ki­bontakozott később Szindbád előtt. Ugyan merre volt az a tánciskola, ahol a félhomályos szála közepére állított kék­szárnyú létra alól Szindbád lélegzet-visszafojtva figyelte a fokokon végighaladtukban fellebbenő szoknyácskák alól elővillanó térdecskék és combocskák hófehérségét? Mi cél­ra szolgálhat ma az a bálte­rem, amelyben rózsaszín tüllel koszorúzott tükrök ragyog­tak tündökölve a polonéz üte­meire szédülő podolini kisasszonykákra? És ez volna az a fogadó, amelyben Rákóczi bujdosásában egy éjszakára megszállt? Az egyetlen ital­boltban fakitermelő munkások énekelgetnek fehér sör mel­lett; derűs lelkű, meleg szívű erdei emberek: kár, hogy egyetlen szavukat sem értem. A kocsmaajtó fölül persze hiányzik a rézből vert sörös­poharas cégér, s a vendégszo­bában nem állnak a sarokban a törzsvendégek kiszívott tajtékpipái.

Keskeny, nyurga ház a Fő tér 62. szám alatt. Háromszáz éven át szép sárgára volt fest­ve: benne lakott Riminsky úr, a leggazdagabb podolini pol­gár, aki herceg lehetett vol­na Lengyelországban. Majd minden házban mély, sötét bolt: hangos falusi vásárlók­kal tömve. A keskeny kiraka­ton át látom a benti tolongást a pult és a pénztár előtt, amelyben hajdan Jella asszony ült, a mályvaillatú, ér­zelmes, szőke kereskedőné. Vagy talán Zirzilla, a galamblelkű, kék bajuszkájú trafikosné? A főtér piros pad­jain bevásárlóútjuk fáradal­mait pihenő környékbeliek; jól szabott ruházatú falusi nők tréfálkoznak kék kezeslábas­ba bújt legényekkel, a rakodó teherautók ácsorgó sofőrjeivel. Sehol egy fácántollas bár­sonysapka, sehol egy rókamálas mente, sehol egy macska­bőr bundácska.

Hát az a templom, amely­ben Szindbád piros szoknyá­ban ministrált, ünnepélyesen rázta a csengettyűt s kadar­kaszínű palástjában meghódí­totta a szelíden szőke Kacskó Anna szívét? Itt az a temp­lom tornyában harangozott gyermekkorában a hajós, bekarcolt nevét még őrzi egyik-másik gerenda. A régi kolos­tor, melyben az algimnázium működött, ma általános iskola. Épp szünet van, az ajtókon temérdek gyerek özönlik ki, meleg szláv zsivaj önti el hirtelenül a tágas templomudvart. A kolostort kerítő vár­falon kétnyelvű emléktábla: Tejto budove studoval ako maly zlak Gyula Krúdy – Ebben az épületben volt kis­diák Krúdy Gyula...

Kezd már aláereszkedni a városkára az alkony, ami­kor a legszebb pisztrángos folyócska, a rekettyefűzzel sze­gett Poprád mentén újra ki­érek a vasúthoz. Az első vá­gányon ott áll a késmárki vo­nat. Vagonjai sötétpirosak, mintha egy sor vörös posta­kocsit toltak volna össze játé­kos kezek. Beülök az egyik jéghideg üres fülkébe, összehúzódom a legsarokban, s hunyt szemmel várom, hogy mi lesz, ha elindulunk: mit viszek magammal, mit hagyok itt? ... Lassan indul a vörös szerelvény, aztán mindjárt se­bes vágtába kezd – s pilla­natok alatt kiröpít a valóság­ból. Amikor újra fölnyitom a szemem, Krúdy pohos pi­ros tornya áll maradandóan az ég alján, s egy mesebeli vá­roska kezd lassan beleveszni az esteli ködbe. Vasrostélyos kapujában medvebőr süvegű alabárdos katonák kérik ezen­túl is a passzust, s elsötétedő utcái során Szindbád szaporázza léptét két lakktopánkás lábacska után. Az égaljon feltornyosodó kárpáti felhő akár a hajós vitorlája, amelyre szí­vek vannak ráhímezve.

Antalffy Gyula

 

(Magyar Nemzet,1976/300. /december 19./ 10-11. p.)