Pohárköszöntő a Híd vendéglőben

N. – Ez a kert, ez az asztal a diófa alatt, ez az emlékcsiklandozó „Hullámok felett”, nem ifjúságunk sörös és zenés, ódon, német majorjait juttatja-e eszedbe?

A. – Engem ez a hangulat, az emberek – nem tehetek róla – minden az én régi spanyol metszésű városnegyedembe röpít vissza, Ciudad de Caballeros hű és nemes városába. Az ereszcsatornás, cseréptetős házak, a vasrácsos erkélyek mögé zárt ablakok, szögekkel kivert, öreg fakapuk ... De van benne valami Buenos Aires Boca-negyedének zöldvendéglőiből is... Buenos Aires déli óvárosából. Csak ott nem ez a romantikus hegedűmuzsika szólt, hanem jazz rikoltozott meg egyéb modern zenék... Sőt, már-már azt hinném, hogy nem is annyira ennek az udvarnak a dekorációja, itt nem is annyira a fák, a szíves asztaltársak, a borostyánnal befuttatott, ajtók fölé hajló párkányzatok, hanem inkább ez a zene idézi fel bennünk ilyen roppant erővel az emlékeket... Ez a valcer ringat minket vissza rég volt időkbe, más városokba..., hogy szinte, és ez már mindennek a teteje, mátkákról beszélünk, verses albumokról, lapjaik közt lepréselt, száraz virágokról, a hold fényében felhangzó szerenádokról, istenhozzádokról és libbenő keszkenőkről...

N. – Maguk ezek az ódon óbudai utcák a szépek, a rengeteg cseréptető, amit nem koptatott el az évezredes tél meg ez a folyó, ahogy ezen a csöndes órán, mint egy nagyivó, kialussza magából a bor hatását. Az öröm vendégcsalogató jelmondatai a szépek ebben a kocsmában. A közönség a szép itt ebben a kocsmában, a családok, az emberek, ahogy a hegedűről pergő muzsika mellett nótába kezdenek. Ez a közös élet a szép itt, ahogy megismerjük, ahogy újraéljük itt, mert emlékként hoztuk magunkkal valahonnan, és mert valamiképpen a mi magunk élete is ez volt.

A. – Megpróbálom ideképzelni közénk, ide, az emberek közé, akik itt isznak, esznek, integetnek, felnevetnek, koccintanak, ugratják egymást, néha egy-egy pillanatra belefeledkeznek a hegedűn felcsendülő valamelyik nótába, jó hangon énekelnek is hozzá – mondom —, megpróbálom ideképzelni közénk Krúdy Gyulát, hát már hogyisne, amikor ez a vendéglő volt a kedvenc helye.

Ellentétben azzal, amit bárki is hinne róla, Krúdy Gyula nem egy hosszú sörényű, korpás vállú bohém volt, aki szesszel telt poharat emel révülten meredő szemei elé, egy moccanatlan kedves emlékén merengve, hanem úr a Híd vendéglő konyháján és annak minden főztje fölött. Magas volt, nagyon magas, széles vállú, feje nemes, arca szép. Szakácsnak csapott fel. Ahogy ma mondanánk, ez volt a hobby ja, kedvenc étele pedig a nyílt tűz fölött, roston sütött hús. Nemcsak a korabeli folyóiratokban közölt folytatásos regényei tették híressé, hanem a pompás zamatú sült is, a Krúdy-pecsenye.

De hadd mondjam el neked... Krúdy Gyula a magyar irodalom egyik nagy alakja, kár, hogy regényei, novellái még nincsenek lefordítva. Prózáján Proust és Mallarmé hatása érződik, de szinte csak érintkezési vagy kiindulópontként. Remek prózát írt. Akkora volt benne az életerő, hogy nemcsak regényeinek szereplőit, képzelete gyermekeit tudta bőségesen ellátni vele, jutott még belőle bőven barátokra, szeretett nőkre, sőt arra is jutott,hogy eljöjjön ide, a Hídba, itt ingujjra vetkőzzék, és átadja magát a pecsenyesütés örömeinek.

N. – Bizony jól tette Krúdy Gyula, hogy nemcsak köteteit hagyta ránk a könyvespolcokon hanem ezt az óránként újra meg újra kisülő húst is a roston. Semmi nincs, ami ennél halhatatlanabb. Semmi, ami ilyen foszlékonyan, párolgóan omlós és mégis ennyire tömör és testes volna. Ezek a száraz és zsengén puha hússzeletek, ahogy ülnek a gombás rizzsel kárpitozott díványon, a pörzsölődő fa tüzén érlelt illékony és maradandó ízek, s ez a monumentális tál, amelyben Krúdy Gyula tudománya szüntelenül újjáéled, az író legszebb oldalai közé sorolandók. Gyönyörrel ettük ezeket az oldalakat, és egy pohár vörös bort ittunk a halhatatlan kolléga emlékére.

 

(Asturias, Miguel Angel – Neruda, Pablo: Megkóstoltuk Magyarországot. 2. kiad.
Bp. 1969, Corvina. 74-77. p.)