Krudy Gyula
álma...
És akkor, odafenn, a magyar mennyországban, egy aranypiros
szélű bárányfelhő mögött, Krudy Gyula nagyot
nyújtózkodott. „Ejnye már, ébredni kell — gondolta
magában —, későre jár az idő. Várnak a vidám cimborák, vár az
aranysárga aszú, vár a munka és vár a gumirádlis,
várnak a pajzán, jókedvű, hamiskás kisangyalok — vár... óh
tudom már, majdnem elfelejtettem... Május 12-ike van, odalenn is várnak a földön...
persze, persze, hiszen akkor szólított el az Úristen
arról a szépséges Budapestről... mikor is?... 1933-ban, egy régi, régfeledett májusi hajnalon. Igen,
én már elfelejtettem, de odalenn, a földön, még emlékeznek rám. Érzem, tudom,
tehát illő, hogy megjelenjek az ünnepségen. Amikor még idéznek a régi barátok
és ismerősök. Akik majd ott állnak valamennyien a sírom körül és csendes
megilletődöttséggel nézik a fejfát, az írást: Krúdy Gyula,
élt... és meghalt. Pedig én nem haltam meg. Mosolygok
a baráti arcok láttán, szívből mosolygok a szereteten,
amely még ma is övez. Igen, én mindezt tudom és érzem, mert ez a szeretet szólít le még manapság is a földre, egy ilyen csendes évfordulón. Érzem a hívást és teljesítem annak parancsát...”
Talán valami ilyesfélét gondolhat magában Krudy Gyula odafenn a mennyországban angyalkák és cimborák
között. Talán ilyen ünnepi fordulókon ráeszmél még a múltra —
hiszen csak néhány napja, perce,
hogy eltávozott közülünk — és végiggondolja egész földi életét. A bolyongásokat és kalandokat, a kártyacsatákat és víg kedélyű cimborákat, gyermekkori
szökések vidám históriáját és budapesti szépasszonyok forró öleléseit. Az
Úristen pedig elnézően mosolyog magas trónusán: — egyszer egy esztendőben
álmot ad a léleknek, Krudy Gyula halhatatlan lelkének.
Álmot a múltról, álmot az életről...
Miről is álmodik ilyenkor a költő?
Tizenhat éves suhanc az első álma. Aki olvas, olvas,
szakadatlan, rendületlen, mohón, vérperzselő lázzal, aggyal, szívvel, ideggel.
Aki az iskola-padban regényekről álmodik, aki érettségi előtt szökve menekül
hazulról — Nyíregyházáról Debrecenbe. Kalandokról álmodik most a felnőtt
költő, a lélek...
Debreceni hónapos szobáról szól ez az álom,
tüskésbajszú, mord, zordon férfiúról: Malakovits
úrról. A titkosrendőrről, aki hazavitte. A lélek hamiskásan hunyorít az álom
során: „nem sikerült a tervetek, nem tudtatok béklyóba fogni, nem tudtatok bebörtönözni,
nem zártátok el előttem a szabadság fényes kapuját”. Így álmodik a lélek és
még álmában is felrémlik előtte második szökésének minden gyönyörűsége. A
Városba — Budapestre.
Ahonnan minden elindult egy-szer, ahol az élet
kezdődött. Az élet, amely Krudy Gyula számára örömök és bánatok
kiapadhatatlan forrása volt. A külszín: kártya, párbaj, bor és nő; a lényeg:
munka, szépség, művészet és szerelem. Erről álmodik ott fenn a lélek a magyar
paradicsomban és piciny angyalok mennyei kórusán keresztül is valahogy átsír a
cigánymuzsika. Ez a jutalma: mert élt és alkotott. Ez a jutalma: mert igazi
ember volt, igazi költő egy igazi világban. Egyszer egy évben, halálának
fordulóján, halomra gyűlnek előtte a régi emlékek; az Otthon-kör füstös
helyiségei, a New-York kávéház piros-bársony lócái, a tabáni Mélypince bora és
a gyöngybetűk, amelyek összefüggő szövegként alakulnak lelki szeme előtt.
„Bizonyítvány! Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mélypincéhez
címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.”
Átvirrasztott éjszakák és átaludt nappalok gyűlnek egybe; hosszú, szótlan,
elgondolkozós hallgatások, amelyekben ott forrongott az egész világ valódi
képe. Regénycímek bújnak elő a feledésből, Szinbád, A vörös postakocsi, Podolini
kísértet: sok szó, sok betű, sok mondat, mintegy százhúsz kötet — mind-mind
valódi eleven élettel tele.
Aztán előbúvik a halál is, az utolsó májusi hajnal,
amikor Krúdy Gyula beteg szíve már nem győzte a végső iramot. A halál — a béke.
Az utolsó csönd a lázas viaskodások után, az utolsó pillanat az utolsó nagy
magyar mesemondó életében. És szól a Halál: „Jöszte
velem, Krúdy Gyula, már eleget éltél, igen nagyon megfáradtál... Gyorsabban
éltél, mint más emberek...”
És a költő felkelt az ágyról, elindult,
ment-ment sokáig, szinte végtelennek tetszett az út. De végül égi fényességben
várta a túlvilág, magyar túlvilág, magyar mennyország. A magyar, színmagyar Krudy
Gyulát, a mesélőkedvű igazi költőt.
*
Tavasz hasadásán, május 12-én, ünnepre gyűlünk valamennyien a költő sírjánál. És ott majd valamennyien szépet
álmodunk. Azt álmodjuk, hogy ismét köztünk él, hogy csodálatos művészetével elsimítja homlokunkról ezernyi ráncunk, hogy gyermekké
varázsol valamennyiünket és puha, halk szavú mámorba
ringatja örök szépet szomjazó lelkünk. Mert ott leszünk mindannyian, akik csak
örültünk csodatévő művészetének és hitünk erejével felidézzük a csodát: egyetlen pillanatot, amelyben ismét közöttünk
munkál a lelke...!
(B. M.)
(Újság,
1943/104. /május 9./ 6. p.)