Krudy Gyula álma...

És akkor, odafenn, a magyar mennyországban, egy aranypiros szélű bárányfelhő mögött, Krudy Gyula nagyot nyújtózkodott. „Ej­nye már, ébredni kell — gondolta magában —, későre jár az idő. Várnak a vidám cimborák, vár az aranysárga aszú, vár a munka és vár a gumirádlis, várnak a pajzán, jókedvű, hamiskás kisangyalok — vár... óh tudom már, majdnem elfelejtettem... Május 12-ike van, odalenn is várnak a földön... persze, persze, hiszen akkor szólí­tott el az Úristen arról a szépséges Budapestről... mikor is?... 1933-ban, egy régi, régfeledett má­jusi hajnalon. Igen, én már elfelej­tettem, de odalenn, a földön, még emlékeznek rám. Érzem, tudom, tehát illő, hogy megjelenjek az ünnepségen. Amikor még idéznek a régi barátok és ismerősök. Akik majd ott állnak valamennyien a sírom körül és csendes megillető­döttséggel nézik a fejfát, az írást: Krúdy Gyula, élt... és meghalt. Pedig én nem haltam meg. Mosoly­gok a baráti arcok láttán, szívből mosolygok a szereteten, amely még ma is övez. Igen, én mindezt tudom és érzem, mert ez a szere­tet szólít le még manapság is a földre, egy ilyen csendes évfor­dulón. Érzem a hívást és teljesítem annak parancsát...

Talán valami ilyesfélét gondol­hat magában Krudy Gyula odafenn a mennyországban angyalkák és cimborák között. Talán ilyen ün­nepi fordulókon ráeszmél még a múltra — hiszen csak néhány napja, perce, hogy eltávozott kö­zülünk — és végiggondolja egész földi életét. A bolyongásokat és kalandokat, a kártyacsatákat és víg kedélyű cimborákat, gyermek­kori szökések vidám históriáját és budapesti szépasszonyok forró öle­léseit. Az Úristen pedig elnézően mosolyog magas trónusán: — egy­szer egy esztendőben álmot ad a léleknek, Krudy Gyula halhatatlan lelkének. Álmot a múltról, álmot az életről...

Miről is álmodik ilyenkor a költő?

Tizenhat éves suhanc az első álma. Aki olvas, olvas, szakadat­lan, rendületlen, mohón, vérper­zselő lázzal, aggyal, szívvel, ideg­gel. Aki az iskola-padban regé­nyekről álmodik, aki érettségi előtt szökve menekül hazulról — Nyíregyházáról Debrecenbe. Kalandok­ról álmodik most a felnőtt költő, a lélek...

Debreceni hónapos szobáról szól ez az álom, tüskésbajszú, mord, zordon férfiúról: Malakovits úrról. A titkosrendőrről, aki hazavitte. A lélek hamiskásan hunyorít az álom során: „nem sikerült a tervetek, nem tudtatok béklyóba fogni, nem tudtatok bebörtönözni, nem zártá­tok el előttem a szabadság fényes kapuját”. Így álmodik a lélek és még álmában is felrémlik előtte második szökésének minden gyö­nyörűsége. A Városba — Buda­pestre.

Ahonnan minden elindult egy-szer, ahol az élet kezdődött. Az élet, amely Krudy Gyula számára örömök és bánatok kiapadhatat­lan forrása volt. A külszín: kártya, párbaj, bor és nő; a lényeg: munka, szépség, művészet és sze­relem. Erről álmodik ott fenn a lélek a magyar paradicsomban és piciny angyalok mennyei kórusán keresztül is valahogy átsír a ci­gánymuzsika. Ez a jutalma: mert élt és alkotott. Ez a jutalma: mert igazi ember volt, igazi költő egy igazi világban. Egyszer egy évben, halálának fordulóján, halomra gyűlnek előtte a régi emlékek; az Otthon-kör füstös helyiségei, a New-York kávéház piros-bársony lócái, a tabáni Mélypince bora és a gyöngybetűk, amelyek összefüggő szövegként alakulnak lelki szeme előtt. „Bizonyítvány! Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mélypincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.” Átvirrasztott éjszakák és átaludt nappalok gyűlnek egybe; hosszú, szótlan, elgondolkozós hallgatások, amelyekben ott forron­gott az egész világ valódi képe. Regénycímek bújnak elő a feledés­ből, Szinbád, A vörös postakocsi, Podolini kísértet: sok szó, sok betű, sok mondat, mintegy száz­húsz kötet — mind-mind valódi eleven élettel tele.

Aztán előbúvik a halál is, az utolsó májusi hajnal, amikor Krúdy Gyula beteg szíve már nem győzte a végső iramot. A halál — a béke. Az utolsó csönd a lázas viaskodások után, az utolsó pilla­nat az utolsó nagy magyar mese­mondó életében. És szól a Halál: „Jöszte velem, Krúdy Gyula, már eleget éltél, igen nagyon megfá­radtál... Gyorsabban éltél, mint más emberek...

És a költő felkelt az ágyról, el­indult, ment-ment sokáig, szinte végtelennek tetszett az út. De vé­gül égi fényességben várta a túl­világ, magyar túlvilág, magyar mennyország. A magyar, színmagyar Krudy Gyulát, a mesélőkedvű igazi költőt.

 

*

 

Tavasz hasadásán, május 12-én, ünnepre gyűlünk valamennyien a költő sírjánál. És ott majd valamennyien szépet álmodunk. Azt álmodjuk, hogy ismét köztünk él, hogy csodálatos művészetével elsimítja homlokunkról ezernyi ráncunk, hogy gyermekké varázsol va­lamennyiünket és puha, halk szavú mámorba ringatja örök szépet szomjazó lelkünk. Mert ott leszünk mindannyian, akik csak örültünk csodatévő művészetének és hitünk erejével felidézzük a csodát: egyetlen pillanatot, amelyben ismét kö­zöttünk munkál a lelke...!

(B. M.)

 

(Újság, 1943/104. /május 9./ 6. p.)