B. Nagy László - A költészet diadala

B. NAGY LÁSZLÓ:

Az esemény Jön és elsuhan
Az emléknek száz ideje van

Weöres Sándor

Ha Huszárik Zoltán és Sára Sándor varázslatosan szép – s mint majd kitérünk rá: varázslatosan talányos – Szindbád-jának más érdeme nem is volna, mint az, hogy ismételt lappangás után újra a felszínre hozta Krúdy szellemi örökét – már ezzel is az elmúlt évek filmtermésének elejére, a „magyar avantgarde” legjelesebb alkotásai közé kívánkoznék. De vajon csak Krúdy támad föl e filmben, afféle új divatként, a neoromantika ínyenc csemegéjeként? Ilyen múló jelenést átéltünk már. Például a harmincas évek fordulóján, vagy akár később, polgárszépelgésként vagy menekülésként a kor nyersebb összeütközései elől, ám a mű súlyosabbnak és tágabb érvényűnek mutatkozott, hogy sem az anti-világ lidércévé lehetett volna testetleníteni. Dús aranytelér inkább, mélynek szeszélyesen szétágazó, némelykor szándékkal mélyre temetett ragyogása nemkevésbé tartós és átütő, mint az ikergéniusz Móriczé, hiszen a tőle időben-szándékban oly távoleső műveken is átdereng, mint Gellérié, Tamási Ároné, – az ikertestvér Esti Kornélról nem is beszélve. Mindenesetre Krúdy utóélete is olyasféleképp alakult, mint a kelet-európai irodalom sok más alkotójáé: tárgya s a belőle szőtt ábránd olykor eltakarta, hogy a művészet belső várába húzódva a szemlélet, az alkotásmód forradalmára, a teremtő képzelet felszabadítója volt. A költő helyét perelte vissza a magyar prózában.

S íme: a filmen is. De ez már a tolmácsok: Huszárik és Sára érdeme. Tolmácsok? Krúdyt lehetetlen illusztrálni, afféle vetített képeskönyvet állítani össze belőle. Rendező és operatőr nem is a „nyersanyagot” (erősen kérdéses, hogy a Szindbád-írásoknál lehet-e nyersanyagról, epikai tárgyról beszélni), hanem az emlékezet, vagy sokkal inkább a képzelet működési elvét, külön belső univerzumát fedezték föl Krúdyban. Ezt az elvet és nem szerzőjüket követik, bár a forgatókönyvüknek nemhogy a dialógusai, de az egyes képek leírása, az úgynevezett „baloldal” szövege is szinte szó szerint Krúdytól való.

Csodálatosképpen a film mégsem a betű szerinti hűség; a passzív illusztráció példája. Ellenkezőleg. Olyan radikális törvénybontás, illetve új törvényrend megteremtése, amire tudtommal még nem volt példa. a kortársi filmművészetben. Sem nálunk, sem másutt. Igaz, a történetmondás, a képekkel mesélés régi konvencióinak ma már szokás hadat üzenni. A „szubjektív idő” filmi fölfedezése sem Huszárik érdeme. Felírni és a francia „új hullám” első mestereinek jóvoltából már eszközrendszere, speciális dramaturgiája is kialakult. És epigonok, kommersz-kismesterek hangya-raja mászik ma is az első fölfedezők után. Ha azonban behatóan megvizsgáljuk a példaműveket, nyomban kiderül, hogy az „új hullámnak” még Proustig, vagy Pirandellóig sem sikerült vissza (vagy inkább előre) tarajlania – más szavakkal a század irodalmi klasszikusai intenzívebb és teljesebb képét tárják föl a „szubjektív időnek”, mint a nyomukba szegődő kamera. Talán azért, mert Resnais-nek Proust helyett egy közepes írónő locskasága alapján kellett „korszakot nyitnia”, Fellini pedig a szubjektív időt össztévesztette az autobiográfiával, s önlelkét hitte a teremtés központjának? Balhiedelmek, sőt rossz források is lehetnek a remekművek mögött. Nem, másutt rejlik a félmegoldások, a későbbi elpangások gyökere, nem a föloldhatatlan magány bölcseleti tételezésében, vagy az isten nélküli világ bergmani látomásában. Inkább ott, hogy a régi, színpadtól kölcsönzött dramaturgiát elvetették ugyan, de nem szakítottak a hagyományos érveléssel, a logika lineáris rendszerével. Akármilyen messze merészkedtek is műveikben, vagy egyes képsoraikban: e kartéziánus eredetű logika helyére nem tudtak más érvényes rendszert állítani. Pedig éppen ez a logika vált kérdésessé, – illetve korlátozott érvénykörűvé, ennek a gondolkozási rendszernek a rekviemjét láthattuk Antonioni Nagyításában.

A Szindbád nem azért unikum a maga nemében, mert Huszárik e logikát söpörte félre, hanem egy másféle tudatforma, emberi magatartás, a képzelet működésének elvileg új törvényrendjét teremtette meg. A Szindbád, ha alaposan utánagondolunk, nem valamilyen „szubjektív időben” játszódik, nem valami filmre váltott szolipszizmus, mint a filozófusok mondanák. Képsoraiból az emlékezés, a fantázia egyneműsége, egyidejűsége derül ki. Krúdy gyakorta emlegeti, hogy hőse mesés kort, több száz évet élt meg, lényegében mégis ugyanaz maradt. Ugyanaz, még fagyöngyé változva is, s az olvasó, mihelyt a mű előterébe kerül, éppúgy természetesnek veszi e külön dimenzió szabályrendjét, mint a népmesék égigérő életfáját, vagy fanyűvő óriását És éppen így válik elhanyagolhatóvá a Szindbád köré szőtt képi látomásban is, hogy melyik epizód mikor játszódik, mikor „történt meg” és megtörtént-e egyáltalán, amint azon se töprengünk, hogy a hősnek egyszer deres a haja, árkos az arca, másszor pedig deli gavallér. Innen a „csoda” is, hogy jóllehet a film játékideje több mint másfél óra (és lehetett volna akár három óra is, annyira gazdag az anyaga), a „történése” – ha egyáltalán van ilyen –, voltaképp csak a másodperc törtrésze – a szó szoros értelmében „időn túl” folyik. Mert a másodperc e töredéke alatt megszületik és beteljesedik egy emberi lélek, egy hiánytalan belső univerzum. Sajnáljuk. elsiratjuk, amikor kihuny – mintha egy világ veszett volna el. De valóban kihúnyt elveszett? Hisz „száz ideje van”, mint a film – és e kritika mottójában a költő kijelenti.

Bár igyekezett már alakuló formájában is megismerkedni vele, ez csak az első szó a film elragadtatott kritikusától. A Szindbád filmverziója éveken át érlelődött (talán tovább is, mint ez természetes lett volna) – a hatásához, s még inkább e hatás pontos kifejtéséhez is el kell telnie valamelyes időnek. Az idő lehet igazolása annak a sejtésemnek is, hogy a Szindbádnak sikerült a filmművészet egy régóta vajúdó szemléleti problémáját megoldania. Legalábbis a megoldás közvetlen közelébe jutnia. Valami túlburjánzott provincializmus okán mondom ezt? Mindössze örülök, hogy e film itt született És röstellem, hogy e reveláció megrendültségében nem szólhattam érdemükhöz illőn az alkotótársakról. Latinovits Zoltán roppant – s győzelemmel koronázott – párbajáról a tulajdon művészi alkatával. Dayka Margit Majmunkájáról s a főhős körül pompázó asszonyi faunáról, mely oly gazdag és kápráztató, hogy az élet tán nem is, csak hamar elillanó képességünk, a kamasz-ábrándozás tudhatja megteremteni. Milyen jó, hogy Huszárik és Sára megőrizték ezt magukban. Az elragadóan stílushű és fantáziadús díszletekért Valter Tamásnak, a kísérőzenéért Jeney Zoltánnak jár köszönet.

(Élet és Irodalom, 1971/48. /november 27./ 12. p.)