SZINHÁZI LEVÉL

1.

 

levél krúdy gyulához, azon napon, hogy muzsikává változa
„az arany meg az asszony” nevezetű színpadi remeke...

 

Esett az eső. Az Andrássy-úton mentem s egyre azt véltem, hogy Óbudán vagyok s a Templom-ut­cába igyekszem. Alacsony, kedves, öreg házba, ahol Gyula bácsi lakott. És ahol egy májushajnalon, kissé riadt, de még mindig férfias kéz­legyintéssel fogadta a halált.

Istenem, hogy elfelejtették...

Elfelejtették, de csak egy időre. Őt... Krúdy Gyulát, a Belváros

Hercegét. Őt, a porba tűnt Tabán Szinbádját, borok, sörök, szépasszo­nyok s lányok lovagját. Őt, a gyöngy-betű elegáns óriását, álmok tudóját, az örök magyar irodalom Gazdag­szegényét.

Azóta, hogy itthagyta a Szigetet, a Belvárost, Óbudát, Tabánt s a boldog emlékű Mélypincét, ahol Poldi bácsi egyetlen szál vályogossal muzsikáltatott, ahol halgatag szót váltott ve­lünk, ahol Máraival és Várkonyi Ti­tusszal, Poldival és a hűséges lelki segédtisztjével, Kállay Pistával iddo­gálva mulatta magát, ó, itthagyta a vén szerkesztőségi szobákat, minia­tűr asztalát s a gyertyafényt, amely­nél írni kényszerült az óbudai temp­lomutcai otthonban, mert, — bocsá­nat, — lovagiatlanul kikapcsolták a villanyát... Itthagyott bennünket, de óriási örökséget mért ránk. Vagy száz kötet könyvet. Ó, Szinbád, ó, régi mesterem mily jó még boros hazaté­rés után is, így esős május hajnalon olvasgatni a Poldini kísértetet. Nagy, mélyen lélegző elbeszéléseket zord és mégis forró szívű lovagokról, pom­pás asszonyokról, akik úgy szívják ki lelkedet a szádon át, mint zsongó aranyméh a forró virágport... Ó Szinbád, nagyköpenyes lovag, elmen­tél, de tudod-e, hányan utazunk azóta is a Vörös postakocsin.

Magyarország egyik legdaliásabb, soká legerősebb, legszebb férfia volt.

Kissé oldalt hajlott fejével, szelid, nyírségi tekintetével, borús, magyar csillaglátásával milyen gyönyörűen meséltette a világ abécéjét... Fejtett álmokat, fejtett bort, szőtt álmokat legendás hímzéssel, szeretett vörös, szőke, barna és feketehajú nőket, örök lovag volt, védvén polgári esz­ményeket, dicsérvén és átkozván vért és bort kedvelő éjszakákat, ő volt Krúdy Gyula.

Ő volt a legkülönösebb tragédia megláttatója, — mi történik, ha a férfi az arany miatt otthagyja az élet és a szerelem aranyát, a nőt...

Nos, esett az eső.

Az Andrássy-úton mentem. Déli 12 óra volt. Zsebemben a m. kir. Opera­ház meghívója. Krúdy-opera főpróba! Igaz ez? Lehet ez? Igaz volt.

 

*

 

(Gyula bátyám, bocsáss meg, de ezeket a kissé sírós, kissé büszke és nagyon boldog sorokat a Kéhli vendéglőben írom, a kis emléktábla alatt, amelyre ezt vésették He­gedűs Gyuláék: „Itt szokott ülni barátai­val Krúdy Gyula, a nagy magyar író...” Gyula bátyám, engedd meg, kértem egy fröccsöt, most „hozta ki” a Józsi, ó, olyan jó. Pincehideg.)

Szóval drága Gyula bátyám, bementem az Operába. Mert operát írtak szíved, lova­giasságod és a mult barnává melegedő mé­lyéből vájárolt művedből, amelynek címe: Az arany meg az asszony... A félhomá­lyos nézőtéren úgy suttogtunk, halkan tisztelettel, mint a misét váró gyerekek. Tudtuk, nagyon szép művészmisét celebrál majd Kenessey Jenő mester, hangok és akkordok tudója, a kottás szóvivő, a ma­gyar muzsika nemes éltetője. Gyula bá­tyám, micsoda ünnep volt! Tíz évvel halá­lod után, ott zengtek szavaid, veretes és tiszta zenei gúnyába öltözötten a m. kir. Opera színpadán. Ilyen mesét a lőcsei polgárokról, az okos, talán ravasz, de a maga küszöbén belől hatalmas úrról, aki legyőzi a király zsoldoskapitányát, meg az aranyról, aki már előbb legyőzi a kapi­tányt... Ilyen mesét, a hálókamrájában szenvedő gyönyörű és hűtlenségre oly könnyedén hajló széphitvesről senki sem tu­dott írni, csak Te. Csak Krúdy Gyula, daloltató boroknak hercege. Hogy mondjam el, mennyire nagyon mélyen a Te szíved íze van abban a zeneileg új alkotásban. Soraidat nem faragták versre. Te szólsz, te mesélsz és szárnyat ad mesédnek a zene.

Gyula bátyám én tudom, hogy májusi távozásod tizedik esztendején, ott ültél a nézőtéren te is Mint Mávilági Szinbád. Ugy-e, tetszett az opera? Ugy-e, azért vannak még tiszta és lelkes híveid? Vannak. Nagyon sokan.

Az opera, Gyula bátyám, az új, magyar Kenessey-Krudy-opera áldozatosan nagy siker.

(Alássan jelentem Neked, Józsi, a főpin­cér most hozta a második fröccsöt. Jó, pincehideg.)

Egyszerű szavakkal hadd mondjam el, nem vagyok zenekritikus és Egyed nem is ezért küldött el a főpróbára, ez a lap se zenei beszámolót vár tőlem, hanem valami mást és én ezt nagyon köszönöm, — szó­val az idősebb férj, a lőcsei asszonyát és házát védő és visszanyerő polgárt Koréh Endre ábrázolta. Gyula bátyám, biztosan tudom, hogy nagyon tetszett Neked is. És, ugy-e, láttad szőke szépségében, forró vá­gyaiban, a szerelem édes és szőke aranyát, Osváth Júliát. Én könnyeztem, ittam a hangját, tragikuma szépségét, mozdulatai­nak tiszta báját. És mind a többi igen tisz­telt énekes és komédiás uraimék, neveze­tesen és főként Rösler Endre s aztán Laurisin Lajos, Komáromi Pál, Szabó Miklós, mind egész és lovagias lélekkel szolgáltak téged, színpadi életük létrehívóját, de ­eképpen Kenessey mestert aki beselymezte régi művedet a magyar zene eredeti és vi­lággá induló szépségeivel.

Oláh Gusztáv megépített egy hatalmas, stilizált gótikus szobát. Esik a hó a színes üvegek mögött. Oly szép Gyula bátyám, meghatódtunk és Téged idéztünk.

Nádasdy Kálmán szíve minden szeretetét beoltotta a rendezésbe. Lehet. Te kissé halkítottad volna az arany miatt vérpadra kerülő kapitányt és az egész játékot, de hi­szen — a fröccsök és csókok mások néha itt, ott...

Hát ilyen nagy ünnepség van idelenn, Teérted drága Gyula bátyám.

Csillagod fényesen tündököl.

Kelt Budapesten, 1943. esztendőben, halálod havában, májusban.

Alázatos pohárnokod

BABAY JÓZSEF

 

(Film Színház Irodalom, 1943/20. (május 14.) [3.] p.)