Most van húsz éve, hogy
megismerkedtem vele. Már akkor is ősz volt a haja,
de az őszezüst alatt dallamosan aranylottak gyönyörű szavai s az embert az
írásvágy áhítata ölelte be, hallván, ahogy mondja:
— Így március elején
lassan eláll a hóesés, valaki szétfejti titokban a fellegeket, az egek e nehéz
vállkendőit, mosolyogni kezd a hold, ha közeleg az éjfél és sokan arra vágynak
elhagyatottságukban, hogy halott menyasszonyoknak udvarolhassanak a temetőkben.
Ha élne,
bizonyosan nagy regénnyel ünnepelné 1848 századfordulóját. Gondolkodom, miről
is írna? Tán egy öreg
honvédhadnagy szerelmeiről, aki Kossuthért halt meg és szájáról vér törölte le
a rácvárosi aranyművesnék csókjait. Tán Jókairól vagy
egy megölt vérteskatonáról, aki künn alszik a vízivárosi
temető agyagjában. Lehet, Zoltánkáról — özv. Petőfi Sándorné, született Szendrey
Júlia gyermekéről, akinek minden lépéséről tudott s arszlánokat
is megkönnyeztető
novellákat írt vándorszínész koráról és korai halálának fordult óráiról.
E kor hálája most fordul Krúdy úr gazdag árnyéka felé. Krúdy úr divat s
ebben —, ha az atomvilág koravén ijedelmeire gondolunk — van valami megnyugtatóan
kellemes. Krúdy úr volt az egyhelyben álló,
tiszta Béke, az emlékezés klasszikus kútja, örökös forrás, amelyből
tanítva ömlik a múlt.Istenem, mi mindenről
tudott! Tudott Blaháné erejéről és hangjáról, amely
kaput nyitott a nemzet szívén. Ismerte a «Csiga» titkait,
ahol Vörösmarty poharazott barátaival. Tudott denevérekről, akik szálláspénzt fizettek a ráctemplom harangozójának... Ismerte az őszi
éjszakában Pest felett elhúzó vadludakat, a kirúgott kóristákat kergető
hajnali szelet, a holdat, amely merőlegesen áll az Aranykéz-uccában. Ismert temetői
hársfákat is, kik jószagú illatokat szívnak fel régi
kékfestők és vászonkereskedők csontjaiból... Tudott farsangi táncestékről a régi redutban, emlékezetes operai előadásokról a régi Nemzetiben, amikor Erkeltől vagy Dorifettitől játszottak. Tudott
szegény parasztok, csőszök, hajóvontatók szenvedéseiről s boldogan írta meg a történetét, amelyben a rác milliomost a serházi csapossal csalja meg a felesége... Tudta, hogy Petőfi gyertya mellett, dideregve fordította Shakespeare-t, tudott öreg kormányosokról, akik hírét vevén a szabadságharcnak, hazasiettek az Aldunáról és beállottak Bemhez...
Krúdy él, csak már nem
ír. De tanít.
Vajjon hol lesz a szobra?
Babay József
(Magyar Nemzet, 1948/52. /március 3./ 2. p.)