Krúdy Gyula hátrahagyott írásai

 

A nemzet rózsafái

A kedves Wohl-nővérek

 

Tanítványa voltam ennek a hatalmas, nyírségi gyönyörű-nyírfának, de nem a betűvetésre tanított. A látásomnak és érzéseimnek volt a mestere, elérhetetlen mennyiségekben ragyogó óbudai csillagok alatt idézte elébem Szindbád alakját, ami nem volt nehéz, hisz vele járt örökösen... Milyen jó Mester volt, – örökké szidott. Nagynéha csak, ha az Isten-adta, szegénykés betűtarisznyámból pár lélekszegélyt simogató sorom vetődött papírra, alakor selymesült rám nagy, mindig-mindig édes régidőket idéző tekintete s így szólt:

– Már majdnem kész író vagy, fiam, no szervusz.

Sokszor idézem őt éjszakánként. Ha messzi és lágy árnyékot vető holdfény alatt ott bolyongok az óbudai Templom-utca keskenységén és keresem lassan kongó léptei nyomát, meg-megpillantom idők keservén már meghajlott, de azért sudárszál alakját, ahogy kissé oldalt hajtott, hej-de-szép fejével, csendbandukolásában váltogatja a lépést s amint eleven és királyian magas árnyékként lassan elhúz a vén titkokat duruzsoló vén ereszek alatt...

Krúdy Gyula, Nyírségi színek csodáinak, híres betyárok danaszavának, a régi Pest, a Wohl-kisasszonyok szalonjának, a vörös postakocsi mesemessze húzó országutjainak ismerőse és tudója, milyen kútmély fájdalom, hogy elaludtál... Nem is aludtál el Mesterem és Bátyám, hanem valósággal kiálmodtad magad e megkeserített világból. Boros, roppant pogányságod, egy óriási fizikumba rejtett gyengédséged, szindbádi, legendás szerelmeid itt kísértenek még a Bécsi-utcán, a Királyleány-szigetén s az óbudai Mókus-utca ma is sóhajtoz utánad, mert bele-beledaloltál néha édesözvegy csendjébe, pirkadásba hulló hajnal-órán, emígy:

A Tiszán fel jön egy halász,
A kalapján fekete gyász...
Ki van a két szeme sírva,
Babáját tette a sírba...

Az alább futó hasábokon Krúdy Gyula bátyám négy elbeszélését nyomtatjuk ki, idézvén őt s írásaival idézvén a múltat, amelyet ő olyan csodálatosan ismert.

Babay József.

 

 

Petőfi Zoltán utazásaiból

 

Most elhagyjuk a fiákerokkal divatozó Pestet, a Barátok-terét és messze megyünk Boronghy vándorszínésszel, messze „boronghunk” – az ordasokat üvöltöztető téli fellegek alá. Velünk jön a zömök, kevés szóval élő Baki is, „aki inkább szökött barátnak látszott” mint komédiásnak. Előttünk a végtelen Hortobágy. Olyan alacsony a fellegég felettünk és olyan mély a szenvedés, amit vándoraikba sikolt a hortobágyi orkán. Három „névtelen aprócsillaggal” utazunk, a harmadik egy vékony, didergő, de lázas szemű fiatalember, Petőfi Zoltán...

Petőfi Zoltán, ez a különös, fakó fiatalember.

Azt írja Krúdy elbeszélése bevezetésében, hogy vannak különös dolgok, amelyekkel nem lehet foglalkozni következmények nélkül. Így a kísérletekkel sem. Krúdy költőlelke kísértetként idézi a „fakó” fiatal embert, a csodacsillag után hullott „aprócsillagot”, s olyanak is ezek a hortobágyi kegyetlen télbe bandukoló vándorok, mint a kísértetek.

Az író lelket-facsaró hangulatú keretbe teszi alakjait. Mennek, mennek, visszafütyülnek a szélnek, szakadt gallérjukat tépi a süvöltés, már majd elfagynak, amikor utoléri őket Tar Mariska fogata. Ki ez a Tar Mariska? Ó, híres és áldott nőszemély. Lanka Gusztáv írt őróla a Hölgyfutárban... Miért? Mert debreceni szakácskönyvet szerkesztett...

... És úgy gondolta Krúdy, ha már ezeket a lelkét kísértő kísérteteket a puszta viharába, éhezve, fázva, nyomorú-bús kísértetekként mutatja be, az ő tolla csodát is tehet. Szálljanak fal Tari Mariska kocsijára, kocogjon be velük a kocsi a Tari-kúriára, egyenek, igyanak, borozzanak, mulassanak.

És esznek, isznak, melegednek. Párolog a ludaskása a „fakó” Petőfi-gyerek finomcimpájú, vékony orra alatt... Petrezselyem, gomba, bors ízesíti az ételeket... Micsoda nyúlpecsenye kerül az asztalra!

Drága Krúdy. Jóság-fantázia: jóllakatja tolla alá bandukoló kísérteteket...

 

 

L. M.

vagy a szerelem a királyi palotában

 

Ezúttal már messzibb megyünk az idők színes ködű távlatába, s ha megfigyelik, Hölgyeim és Uraim, a stílus is avétabb, öregebb, mélyebbről danázóbb.

Krúdy imádott alakjai közelednek felénk, az édes királykisasszony s a gyenge, jó király, aki, ha szegénynek születik, zsombékok szomszédságában valahol az akkor még puszta besenyő-vidéken, hát poéta lesz bizonyosan, kései igric, csókokról regélő.

L.: Lajos. A király.

M.: Mária. A királyné.

Két szomorú monogram a magyar sors bánattűjének hímzésével, két keserű sorsú ember szerelmének a költeménye ez a különös, különös Krúdy-írás.

Milyen soha nem olvasott sorok azok, ahol Krúdy L. és M. – bocsánat -, M. és L. csókjairól mesél. Mária ajkán pirosló csókokról, a Mária ajkáról, „amely duzzadt virághagymához” hasonlított. M. tizenöt éven át ábrándozott az innsbrucki zárda boltívei alatt L. csókjairól. Ezeknek az ajkaknak az egymásra borulásáról mesél-beszél Krúdy, csókokról, amelyek a budai királyi palotában ízesültek s csak Szindbád messzi merengő lelke tudta megírni róluk, hogy milyenek is lehellek...

Mennyi tiszta báj van abban, hogy Krúdy költészete szerint M. az innsbrucki zárdában legelőször az L betűt tanulja meg az Ábécéből... És L. számára csak egy betű létezik a világon: az M... Ezt látja a felhőkben, ezzel kezdi mindig, minden sorát...

M. kakast hoz az innsbrucki zárdából, mert nem bízik a budai kukorékolásban.

A vár, a régi udvartartás hangulata, a két királyi lélek alakja, a lelkük, a Flandriából való bíborok, a minden országból hozott selymek és drágaságok fénye, ahol csak M. bátyja, V. Károly uralkodott, a reneszánszkalapok, a trónszékek, a kövek, a felhők, a hajnalok úgy elevenülnek meg ebben a csodálatos-ízű Krúdy-novellában, hogy olvasván a sorokat, regények bősége marad meg bennünk.

Bocsánat, ha megemlítem, szegény hitem szerint L. és M. csókjai a legszebbek lehettek, amiket csak magyar királyi pár váltott a budai vár ó-boltívei alatt.

Íme:

 

(Magyarság, 1934/281. /december 16./ 33-36. p.)