Krúdy Gyula él...

Krúdy Gyula él, mert az, hogy drága szívét magába szívta az anyaföld és elporladtak csontjai, nem jelent halált. Mikor nyolc évvel ezelőtt, május 12-én eltemettük, valamennyien zokogtunk.

— Elment... — mondogattuk remegő szájjal s szinte egymáshoz bujtunk, fogtuk egymás kezét, a Haláltól féltünk, aki az óbudai Templom-utcába ment Gyula bácsiért és kioltotta lelkében az élet csillagát.

Siratta a zsendülő Margitsziget, a Királyleány szigete, a romok, a rózsakertek, a régi-régi fák és titkos kis utak, akik mind ismerték a Nyírségi Álmodót, Tabán lovagját, gyönyörű nők daliás szerelmesét, másnéven Szindbádot, óbudai kocsmák sokszor oly szótlan könyöklőjét, a szellem és a férfiszépség Petroniusát, aki író volt, italos, kártyás, elegáns, szenvedélyese a budai török-világból maradt fürdőknek, esti csendes szó nagy barátja, a magyar nyelv csodálatos tudója és művelője, az aranykoszorús Mester, — ó, sirattuk s féltünk, hogy elfeledjük.

Él. Él túl a síron, túl bőgőhúros dáridókon, rettenetes kártyacsatákon, él novelláiban, éjszakánként átfut vele a hidakon a Vörös postakocsi, él Szindbádban, él az élőkben s mikor ezek az élők mind-mind tovatűnnek, élni fog abban, amit elvetett, az örök, krúdys hangulatokban, amelyek oly emberiek, oly mélyek, oly szépek, oly álomszerűek s mégis kinevet belőlük a húsos, boros, sörös való élet levegője.

Barátai tegnap kizarándokoltok csendes és egyszerű sírjához. Körül-állták a dombocskát, amely alatt elomlik porrá. Virágot vittek Barátai és emlékezést. Biztatást, hogy Ő feledhetetlen. Történetek elevenültek, idézték Barátai Krudyt, a nagy magyar embert s a nagy magyar írót.

Óbudán, a Kéhly-vendéglőben, ahol törzsasztala fölé emléktáblát állítottak a Barátok, tegnap este különös hangulat volt. Idegenek ültek az asztalnál s mi, páran, boros, emlékező Krudy-hívők egy másik asztalhoz telepedtünk. Minden percben átnéztem asztalához. Féltizenegykor magára maradt az asztal. Akkor odaültem pár percre. Idéztem Őt és néztem hosszú, fehér ujjait. Hosszú, fehér ujjai a piros szegfű szárát morzsolgatták, amelyet a kabátja gomblyukába tűzött. Fejét oldalt hajtotta, csillogott szép, ezüstősz haja. Hallgatag volt.

— Gyula bátyám — kérdeztem —, merre jár Szindbád?

— Fiam, tanuld meg, Szindbád nem szereti a mai utcát. Ha vége lesz ennek a mostani szörnyű világnak, Szindbád pénzt teremt és felépíti a régi Tabáni. Addig hagyjátok pihenni.

Ó, lehet, hogy valóban így lesz?

Babay József

(Ujság, 1941/108. /május13./ 6. p.)