Krúdy szobor Óbudán

Óbudán az idei május az irodalomé. A III. kerület hajdani életét bemutató Vasvirág az év legsikeresebb magyar filmje. Ezen a májusi vasárnapon pedig, halálának negyedszázados fordulóján, szobrot kapott Krúdy Gyula, ott, azon a tájon, ahol élete utolsó esztendeit töltötte.

Ha azt mondják: Óbuda, az irodalom ínyencei képzeletében már társul is szegődik hozzá Krúdy Gyula neve. És ilyenkor, Óbudával kapcsolatban, Krúdyról szólván, a megemlékezésekben ráütő rímként térnek vissza a szavak: zsokék, bor, ködlovag, Kéhli vendéglő, gáláns kalandok, Podolin, — mintha Krúdyt csupán ez tenné.

Ma annak az embernek szobrát leplezték le, aki elsősorban kivételes képességű íróművész volt. Annák is határtalan szorgalmú: száznegyvennégy kötet könyvet írt, jó háromezer novellát és mintegy harminc olyan regényt, melyet folytatásokban közöltek a lapok. A magyar irodalomtörténetnek talán legszorgalmasabb írója volt.

És akik úgy nézik életét és életművét, mint a múltnak megbocsátó nosztalgia romantikus dokumentumát, a szoboravatás alkalmából arra is gondolhatnak: Krúdy Gyula életműve lényegében egy társadalmi rend végelgyengüléséről szóló beszámoló.

Ezt el kell mondanunk ezen a napon, mert nemcsak Krúdy regényhősei botladoztak egy haldokló társadalom ingoványán, hanem maga Krúdy is. Krúdy, akihez az élet, (ami számunkra már múlt), oly rideg, tárgyilagos, mondhatni irgalmatlan volt, hogy arra ítélte: olyan szobában haljon meg, ahol még a villanyvilágítást is kikapcsolta az irodalom és az emberi elesettség iránt érzéketlen Elektromos Művek...

Bajor Nagy Ernő

(Hétfői Hírek, 1958/19. /május 12./ 4. p.)