Szindbád szobra

 

Krúdy Gyula szobra — Gyenes Tamás al­kotása

HÁRMAN VA­GYUNK: az al­kotóművész, a kerü­leti tanács elnökhe­lyettese és az újság­író. Elfoglaltságunk nem éppen minden­napi: helyet kere­sünk egy szobornak. S ez a szobor nem az Ezeregyéjszaka ten­gerjáró Szindbádját, hanem Krúdy Gyu­lát formázza, aki élete egyik romanti­kus szakaszában Szindbádnak nevezte önmagát, »mert ab­ban az időben még közel volt a kor, mi­dőn a , lovagok, költők, színészek és rajongó diákok nevet vá­lasztottak maguknak«. Vagy talán mert olyan volt, mint az a Szindbád, aki így be­szélt önmagáról: »Az én nevem teherhordó Szindbád és az emberek holmiját cipelem a fejemen, ebből élek.«

Óbudán keresünk helyet a szobornak, ahol Szindbád jobbra billent fejjel — mintha ezzel is a mások terhét hordozó ősére akarna emlékeztetni — be-bekukkantott a hűvös, titkosmélyű kapualjakba, gyö­nyörködve vegyült el az esküvők lakodal­mas seregében, s ahol a Hajógyári szigeten sokszor látták kevés szóval, kipirult izga­lommal tárgyalni ismeretlen emberekkel.

Hány tájon is kell helyet keresnünk an­nak a szobornak! A különösnevű utcákban: a Szél utcában, a Mókus utcában, a Pa­csirtamező utcában keresünk helyet a ma­gyar irodalom szelíd és okos óriásáról min­tázott bronzalaknak. Erre járt élete utolsó három esztendejében Krúdy, itt gyűjtötte össze ellesett beszélgetésekből, sóhajtásokból, nevetésekből és indulatsza­vakból az úgynevezett Szent Mi­hály novellákat, melyekben Ő már nem is Szindbádként sze­repel. A borostyánsárga szem enyhén hunyorítva itt figyelte meg az óbudai kintornást, a kar­nagyot, a csapost, az árvalányt, a dohánygyári Carment, hogy aztán a magyar szépirodalom legmegejtőbb zenéjű prózájába szőjje őket. Itt forgatta magában a Purgatórium, az Etel király kincse és a Kossuth fiúk regé­nyes anyagát.

VAGY A HÍD VENDÉGLŐ­NÉL, a hajdani Kéhly kö­zelében találunk alkalmas he­lyet? Itt itta a savanykás boro­kat, ette kedvenc ételét, a főtt marhahúst tormával; itt ülték körül a hallgatag újságíró-bará­tok: a szőke, kölyökképű Kállay István, a garabonciásnak tűnő Hargitay Pista, az Amerikát járt Ring Pál s a mind­halálig hűséges Várkonyi Titusz. Itt ült Krúdy a kályha mellett és a szemtanúk szerint is »csöndes vendég volt, talán csak egy igazi passziója volt, az írás.«

Igen, az a bornál is jobban mámorította. Még a céhbeli is azt gondolná: egy-egy muzsikáló sorral órákat töltött el. Pedig majdnem olyan sebesen írt, mint amilyen az élőbeszéd üteme. Nem adta alább a napi húsz oldalnál.

Ezért fordult meg olyan gyakran a Templom utcai lakás és a Borosa féle pa­pírüzlet között a kis Krúdy Zsuzsa, hogy diósgyőri papírt, hegyes tollat, lila tintát vigyen édesapjának. Talán erre a kör­nyékre illenék a szobor?...

Tulajdonképpen elkerülhetetlen volt, hogy Krúdy egyszer Óbudán is lakjék. A szeszélyes futású utcák között, ahol a régi római város köveit őrzik a falak, a mézes­kalácsos és gyertyaöntő műhely közelében. Óbudán, ahol Back szatócs vevői titkon utánafordultak, a Floh cukrászdában krémesező diáklányok pedig pirulva súgták egymásnak a kékruhás, hószíningű, kamásnis gavallért látva: »Ő az«. Ahol bá­gyadt virágokkal, asszonyfejekkel és ál­mos macskákkal teli óbudai ablakokból a titkokat sejtők azt figyelték alkonyattáj­ban, vajon nem jön-e Szinbádért a vörös postakocsi, hogy a Flórián térről egyenest Podolinba robogjon vele hóprémes hegyek közé, ahol estvének mondják az estét, Ro­zinák és Estellék a leányok s puha hold­fénytől fehér az örök hűségű nők könnyes arca.

MESÉLIK, HOGY A MARGITSZIGE­TIEK kérték, álljon Szindbád szobra az ő rózsakertjeik között, vagy aggastyán korú tölgyeik alatt. De Radics Rudolf, a vasas, aki most az óbudai tanács elnökhelyettese, úgy küzdött a szavak aranyművesének szobráért, mint a Krúdy megírta jó vité­zek szoktak. Így lett Óbudáé a szobor. És most már azon tűnődnek, hogy jövőre, az író születésének nyolcvanadik, halálának huszonötödik évfordulójára nemcsak szob­ra lesz itt Krúdynak, hanem márványtáb­lája is egykori lakóházán, sőt addigra szo­báját, aprócska múzeummá alakítják.

De végtére is hol lesz az a szobor? A zen­gő nevű utcák melyikében? Új épületek között vagy ódon házak fakó ablakaival néz majd mosolygós farkasszemet? A fővá­rosi tanácsnál még gondolkodnak rajta. Mi hárman: Gyenes Tamás az alkotó, Radics Rudolf elnökhelyettes, és az újságíró — ké­retlenül kezdtünk helyet keresni neki.

Mindenesetre két nap alatt tizenegy em­bert kérdeztem meg, hol látná legszíveseb­ben a szobrot. Ketten — egy gimnazista fiú és egy idős gyümölcsárus — nem tudták, ki volt Krúdy Gyula. Tatai Gábor autószerelő a kastély elé állít­tatná; Radics Rudolf a Korvin Ottó térre, a gesztenyefák alá; Krúdy Zsuzsa, aki most édesapja utolsó éveiről szóló könyvén dol­gozik, ugyancsak a Korvin teret véli alkalmasnak erre a célra; Gráf Károlyné, az író volt szom­szédja: »Hát hol tehetne? Itt a közelben, mert itt lakott és itt szép hely is van...« Kéhly Józsefné, az egykori vendéglős öz­vegye a Híd vendéglő melletti kis térre tenné a szobrot; Mercz Gizella gimnáziumi tanuló a Fló­rián térre, a többiek mind a Dunapartra.

 

Óbudai utca, ahol az Erzsébetek és kékfestő-legények
jártak és Krúdy is elballagott a Kéhly vendéglőbe

Gráf néni, a szobrászművész és
az elnökhelyet­tes a Krúdy-ház kapujában

(Farkas Tibor felvételei)

 

Ahogy a véleményeket sum­mázza, pirulva éri tetten önma­gát az újságíró, hogy közvéle­mény kutatás ürügyén sem tett mást, mint eszmélkedő kora örök élményéről, Szindbádról beszél. S a szobor hol állna legszívesebben? Talán még őt is meg kéne kérdezni. De le­het, hogy a szobrok csak azért némák, mert modelljük már mindent elmondott, amit halottakról és élőkről, eszmékről és érzésekről mondani akart?

De talán nem tiltakoznék, ha a szobor talapzatára kerülne a Szindbádról szóló tündérmese utolsó mondata:

»DICSŐSÉG AZ ÉLŐNEK,
AKI NEM HAL MEG SOHA!«

Bajor Nagy Ernő

 

(Ország Világ, 1957/30. /december 17./ 4. p.)