Szindbád hazament...

10 éve halt meg Krúdy Gyula

...Miért is kellett elmenned közülünk, Szindbád, öreg, mesebeli hajós? Vajjon mit csinálsz most odafent? Bizonyára valamelyik égi kiskocsmában mesélgetsz furcsa gordonkahangodon a kikapós csaplárnénak. Visszagondolsz ránk néha-néha? Ugye, emlékszel még az ódon, patinás felvidéki városkák titokzatos, furcsa életére és a régi Pest-Buda hullámzó, változatos, tarka világára. A mulatóskedvű, bővérű, duhaj, asszonyfaló nyírségi nemesurakra, és a kun-csorgó, vándorló szegénylegényekre. Együgyű tótocskáidra és a ravasz, széltoló lengyelekre. A fenyvesek örök, bánatos suttogására és pletykás vénasszonyok locsogására. Mérvadó vénlányokra és Thália szívrabló papnőire. S az eszeveszett rohanásban élő, a hír szent révületében égő redakciók kavargására és a csendes óbudai kiskocsmák hangulatára. Megvénült, denevérlakta templomtornyokra és az évszázados pincegádorokra. Hát a leanderre? Kedvenckédre, mely nyaranta a kocsmák kerthelyiségében van, télen pedig szintén letelepszik a borospincék mélyére, hogy hajnalba nyúló mámoros éjszakákon elmélázva hallgathassa egy titokzatos »Víg ember bús meséit«. Meg a Margitszigetre, a Te szigetedre, ahol alkonyattájt összedugják fejükét az öreg fák s Rólad mesélnek...

Volt egyszer egy titokzatos, zárkózott, furcsán megnövekedett, szélesvállú deresedő férfiú, aki annyira örült itt a Duna halk csobogásának, a veréb csivitelésének, a szerelmes szívű gerlice bugásának. A pettyes őzgidák fényesbarna szemének és a hiú pávák szivárványos tolldíszének. Rózsa pirulásának és Szerelmes nők orcáján a boldogság rózsája virulásának. A szentéletű dömés királylány élő emlékének és a vidáman teniszező kisasszonykák szépségének. A múltat idéző romok beszédének és a szórakozóhelyek táncoslábú, nótásajkú jókedvének. Mindent, mindenkit szeretett és őt is szerette minden, mindenki!

— Tatonának nincs töténye — toporzékolt mindig dühösen a gyerek és sohasem akarta felvenni köténykéjét. Én voltam az a kisfiú, akinek egyszer ott a sétányon huszárosdi közben elmondottad, hogy az igazi honvéd mindig engedelmeskedik édesanyjának és bizony a legendás vörössipkások is hordtak kötényt gyermekkorukban.

Szindbád, az Ezeregyéjszaka hajósa, tíz éve már, hogy elvitorláztál tőlünk az égi vizekre. Most is, mindig emlékezünk Rád és soha nem felejtünk. Ha Te hűtlenül itt is hagytad a rajongó szépasszonyokat, itt maradtak nekünk írásaid. A csodás, varázslatos könyvek, mint valamely levél, amelyből valakinek néha egész élettörté-netét kiolvasni lehet, amíg hó és eső el nem föd minden hiábavalóságot.

Az arany meg az asszony

Éppen harminc esztendővel ezelőtt, 1913-ban írta Krúdy »Az arany meg az asszony« című színdarabját. Az emlékezés és elmélkedés mestere fanyar és csodálatos középkort elevenített meg. Egy rég letűnt világ mesteri színekkel megfestett képét. Halk s ki-kitörő fuvolaszó és bánatos, mégis forró gordonkahang csendül ki ebből az álomvilágból. Ez a lelkünkbe muzsikáló finom, halk melódia ösztönözte arra Kenessey Jenőt, Operaházunk karmesterét, hogy megírja dalművét. Derék munkát végzett. A zenei hatás kedvéért se nyirbálta meg vagy alakította át Krúdy szövegét, hanem sokszor saját zenei lendületének kitöréseit zárva kalodába, ragaszkodik az eredeti színdarabhoz. Istenem, hogy szárnyalt volna az örömtől a nemesen tartózkodó Szindbád lelke, ha megérhette volna ezt az ünnepet.

Az előkelő közönség nagy várakozásban ül az Operaház halkan zsongó nézőterén. Sokan érdeklődve lapozgatják a dalmű szövegkönyvét. Még néhány pillanat és felcsendül a zene... Azután... Azután már Szindbád hajójában vagyunk, felvont vitorlákkal repülünk, a régi letűnt mesevilág felé, hogy gyönyörködve elfelejtsünk mindent.

Óbudán

Az édes akácvirág vérpezsdítő, mámoros illata köszönti a regényes óbudai kiskocsmában a vendégeket. Csak halkan piheg, alig lélegzik itt az élet. Öreg óbudai ős-polgárok térnek be ide spriccerezni, meg elfáradt vén hajósok egy kis szívmelegítőre. Semmi zaj, csak az óra perceg és kint a rózsák között a fülemüle fuvolázik örök tavaszról, ifjúságról, boldog szerelemről. »Herr Gruti«, óh, hányszor ültél ebben a kedves csárdában, ott a sarokasztalnál kettesben egy pohár jó óbudai borral. Szeretted ennek a világnak lassú ütemét, boron-gós hangulatát, beszédes emlékeit. Milyen igaza is volt a költőnek: »láttam én csárdákban tisztább szíveket már, mint akit naponként lát térdelni az oltár«.

Az utolsó hajó

— Negyvenedik parcella, az első sorban, a 90. sírhely — mondja kérdésünkre rövid ókumlálgatás után a kerepesi temetőben a kapus. Annyi viszontagság és kaland után itt nyugszol Szindbád. Az elmúlás kertjében — Istenem, milyen furcsa! — diadalmás tavaszt, élniakarást hirdet minden, minden. Sírodon kis nefelejcs-csokor. Hogy ne felejts Szindbád. Bizonyára valami nefelejcs-szemű szépasszony hozta, aki mindig emlékezik Rád. Mert Te itt élsz közöttünk »Szindbád, Török Gedeon, Fráter Július, Rezeda Marcell«. Feltűnik előttünk magas, hajlott alakod, főúri járásod, bajuszod különös állása és furcsa szemedfénye.

A kihalt temetőúton csoszogás hallik. Vidéki legényke jön, afféle »kunfajta nagyszemű legény«. Sírodnál megáll, kezében könyved, az Ál-Petőfi. Szemében könny, egy érző, tisztaszívű, hálás magyar legény lelkének csodálatos gyöngye. Ezzel köszönt ő és minden magyar ma. Rád emlékezve, szerte az országban.

A Szigeten

Nézd csak, ah nézd, Szindbád, a Margit-szigeten a tavaszi fű lágy ringását és a díszhalak ünnepi aranyát. Mennyire szeretted ezeket. Ott a medence szélén, olvasásban elmerülve, gyerkőc hever. Mit is olvashat, mi mást, mint gyönyörű ad usum Delphini könyved, »Az utolsó honvédek«-et. Hiába sütötték Rád nagyfejű bölcsek s tudálékoskodó kisokosok, hogy szürrealista vagy, meg hogy egész művészeted csak buja érzékieskedés.

Látod, alig ismeri meg az emberpalánta a kisbetűk nagy tudományát, máris a Te könyvedet böngészi, és ölti meg a Szép és jó után sóvárgó lelkét, sok-sok nemes eszménnyel. Csendes éjjeleken pedig a mécs elhaló világánál ezerráncú vénasszonyok sillabizálják »Álmoskönyv«-ed. Álmok értelmét igyekeznek megfejteni. Pedig »az álom — mint mondottad — játék... mint az élet. Néha komolyra fordul a játék. Az élet is, az álom is.«

»Az élet álom!« Mi — élünk, és álmodunk »Szindbád feltámadásá«-ról és sohasem felejtjük: »a lélek él: találkozunk«.

Bakos Ferenc

(Pest, 1943/106. /május 12./ 4. p.)