KRUDY GYULA

„ZOLTÁNKA” C. SZÍNDARABJA.

 

I.

 

Még egy-két évtizeddel ezelőtt jártak közöttünk szürke öregek, a tegnapelőtt fiataljai, akik látták a szegény, törtszárnyú madarat a felhőkben szálló sas fiát, Zoltánkát. Aki ott élt közöttük haldoklása éveiben a józsefvárosi kiskorcsmákban, rossz verseket írva és egyre szónokolva az édesapjáról. Szegény kis Petőfi Zoltán! Egy tüdővészes és költői tehetség nélkül való halvány fiú, akinek átka volt az apja legendás nimbusza. Ez a nimbusz nem engedte, hogy rendes életet éljen, ennek a tragikus súlya alatt roppant össze vihart nem bíró asszonyos teste. Ami érzelmesség volt Petőfi fiában, azt az anyjától örökölte, az egyre Georges Sand-t mímelő, szentimentális, précieuse és bágyadt Bidermeier-dámától, Szendrey Júliától. De őt szegényt megbódította az anyja neve, beleőrült a legendába, szállni akart és lebukott. Szegény, szegény kis veréb, aki kerested felhőkbe elviharzott apádat, a sast...

Milyen lehetett az a világ, mely titkon felcsillanó reménységek fátyolaival borította Petőfi és Júlia fiát! Az a homályos és nyomasztó periódus, amikor annyi titkos remény, rejtett ábránd követte az országutak átokverte vándorát, a nemzet elhagyott árváját. A magyar sasfiók élete, bús sorsa, a bizarr és fantasztikus miliő. amely körülvette őt, izgató téma az igazi írónak. És nem is nyúlhatott hozzá más, mint Krudy Gyula, az utolsó magyar romancier, akinek bizarr lelke olyan nagyon érzi ezt a kort, a lezüllött zsenik, az öngyilkosok és kétségbeesettek, a précieuseők és melankolikusok korát!

 

II.

 

„Zoltánka” nem színmű a szó szigorú és dramaturgiai értelmében. Krudy annyira poéta, olyan nagyon lírikus, hogy nem is írhat tökéletes drámát. Ő egyszerűen négy finom, intim, bájosan szomorú novellát írt, a dialóg formájában, mert ez a forma jobban kedvezett a mondanivalóinak, mert eleven emberi szóra, színes ruhákba öltözött emberi testek mozgására, a hang illanó kincsére, drága zenéjére akarta bízni meghatott finom líráját. Az első kép íme, a nemzet özvegyét idézi szemünk elé és azt a fojtott izgalmakkal, fájdalmas reményekkel, fantasztikus álmokkal telt évet, a nagy nemzeti hőskölteményt követőt, amikor még viharos erdőkben villámláskor, letarolt mezőkön, szűk utcák végében látni vélték a bujdosó Petőfit... A második kép, jóval utóbb, egy pesti farsangon történik. Júlia boudoirja ez, a már hervadó szép asszonyé. Elmúlt szerelmek legendái, jelen kacérkodások és jövendő hervadás folyja körül ideges, szép alakját. És jön már az országút nyugtalan kísértete: a fiú is és látunk igazi vándorló komédiásokat, érezzük a nemzet naiv csodálatát az üstökös iránt, amint egyszerű emberek szólnak az üstökös fiához. És látjuk, látjuk a pesti farsangot, halljuk távoli muzsikáját. Ah, a redoute, a fess, gáláns Podmaniczky Frigyes, a dámák és a jurátusok... Az anya kipirultan táncol a távoli vigadóteremben, a kandallóban már hamvad a tűz, a homályos szobában csak annyi fény, amennyit a sötét lámpaernyő leenged egy asztal környékére. Egy asztalra, ahol üres borosüvegek állnak. Ahol egy halavány fiú, a viharok orgonáján harsogó apa epigonja gitárt penget és sír, amikor a berúgott két vándorszínész halkan énekli az apa egy elfelejtett versét. „A haldokló hattyú...”

Kísértetek járnak ebben a jelenetben, a rejtelmes bájosságú és divinációs erejű jelenetben.

Harmadik novella... A gödöllői erdőben. Ahol az apja járt és dalolt egykor, a fiú nagy kínnal ír rossz verseket, mert muszáj, mert itt Petőfi is verset írt és ő Petőfi fia. Egy bájos, rajongó, szerelmes kisleány van az oldalán és ő, szegény, ahelyett, hogy boldog lenne, színpadi pózokat erőltet kis szerelmesére, hogy hasonlítson az apjára, aki egykor itt egy szilaj cigánylányt ölelt... „Gödöllői emlény” ... És jön az utolsó, 1870, kora tavaszi este a sasfiók elmúlása. Felejthetetlen kép ez, amikor a kóbor színészek eljönnek és egy utolsót drámáznak előtte, eljátszva tragikomikus félszegséggel, már könnybecsukló hangon Rómeó és Júlia erkélyjelenetét. A jó doktor bácsi Kisfaludyt olvassa a sarokban, az este leszállt, a szerelmes kis polgárleány haján megnyugodva elpihen Zoltánka reszkető, nyugtalan keze és jön az anya, jön Júlia asszony, valami estélyre készülőben talán, selyemköpenyében: „Elaludt?” ... „Örökre” ... mondja az öreg doktor és a függöny lemegy, oh, nem tudom így mondani, talán sokkal stílusosabb is így:

Legördül...

 

III.

 

Négy miniature. Finom és fájdalmas képek. Báj és finomság, mély gondolat és tragikus érzés, minden megvan bennük. Csak a drámai ökonómia, ez a gyűlöletes okosság, csak a színpadi technika, ez a megutált ügyesség hiányzik. Hiányzik? Kinek? A könnyünk kicsordul, a szívünk megdohog, szellemek járását-kelését érezzük, holt képek, poros metszetek alakjait látjuk és megsárgult billentyűkön fölsír előttünk egy felejtett szerenád... A poéta isteni ereje, szuggesztív lírája elhatalmasodik rajtunk; minek hát a dramaturgia? Egy-egy jelenet, kép, hang, egy félénken belénk lopakodó régi verssor szinte megríkat, elmúlt évtizedek bús zenéje, valami édes és szomorú őszi hangulat lesz úrrá felettünk, miért fájna hát nekünk a centiméter és a hőmérő, a hatások pontos barométere. E szétomló, lírikus hangulatok és finom gráciával elevenné varázsolt képek mögött még más is van. A zseni fiának tragikuma, minden zsenik epigonjainak szomorú bukása. Komor szó ez, tragikus súlyú és fatális erejű; ezt is meg kell éreznünk Krudy Gyula „Zoltánká”-jában.

És a nyelvezete. Ez a szép, finoman öltözött és finomságában minden mesterkélt játéktól idegen, természetes és bánatos zenéjű magyar nyelv. Ha Krudy írását olvassuk, vagy szavait halljuk a színpadon, hitünk százszor erős lesz a magyar nyelv múltból sarjadó jövőjében.

 

IV.

 

Törzs Jenő megdöbbentően az volt, aminek elképzelhettük Petőfi Zoltánt. Egy szomorú, lázas, sápadt fiú, csupa könnyes, reményes, fantasztikus álmodozás, bágyadt rajongás. Verő Mártáról minden jót mondhatunk. Szívet remegtető e fiatal leány hangja és beszéde, csodálatosan kifejező a szeme, megbabonázó az egyénisége és fölemelően leányos, meghatóan szűzies az impresszió, ami utána megmarad bennünk. Papp Mihály frappáns alakot teremtett az egyik vándorkomédiásból. Tárai férfias volt, mint Balázs Sándor, Körmendy és Dobi jellegzetesen érdekesek és Dobos Margit nagyon szimpatikus színésznő. A többiek ezúttal engedjék el nekünk a kritikát. Hogy Krudy Gyula mennyire nagy író, azt abból is láthattuk, hogy milyen súlyosan szép feladat egy-egy szavát, valamely finom és hangulatos mondatát emberi hangon, az ő lélekrezgését híven követve kifejezni. Márkus László rendezését megilleti minden dicséret. Az interieurök stílusa az író elképzelését fejezte ki, a jelenetek hangulatos beállítása, előkészítése és aláfestése hű kifejezője volt az írott szónak. Rejtett szépségeket revelált

a rendező diszkrét művészete, amely egy pillanatra sem feledkezett meg a nemes önmérsékletről és nem kívánt más lenni, mint halk kísérő zene.

Balassa Imre.

 

(A Cél, 1913/11. /november 20./ 595-598. p.)