Két színházi est.
[…]
***
A hetvenes években még őrizte egy-egy rozoga ligeti pad,
józsefvárosi korcsmaasztal a sasfiók beléfarigcsált
betűit. Még jártak rosszul kövezett külvárosi utcákon öreg emberek, akik egykor
ismerték az apát és nemrégen könnyezve temették a fiút. Szegény, szegény kis
Petőfi Zoltán! Sápadt, köhögős, szürke fiú, aki csak a szentimentalizmust
örökölte affektált, negédes, filigrán édesanyjától, de nem kapta örökbe apja
szárnyaló zsenialitását. És belepusztult abba, szegény kis epigon, hogy ő nem
közönséges ember fia, hogy neki verseket kell írni, mert az apja is ezt tette;
viharzó téli éjszakán országút árkában hálni, nyugtalan kóborlásban elégni, elpusztulni,
mert a legenda szerint az apja is így cselekedett. A sas legendája megölte a sas
fiát, a kis szürke verebet... Megható és izgatóan
érdekes téma Petőfi fiának rövid élete. És nem ismerek méltóbbat íróink között
e tárgy misztikus szépségeihez, mint Krúdy Gyulát, a magyar tegnap, a
melankolikusok, a hóbortosak, a korán letörtek idejének romantikus íróját.
Krúdy hát megírta Zoltánka történetét. Talán nem
haragszik meg, ha konstatálom, hogy nem drámát írt, mert ahhoz ő túlságosan
megindult poéta, hanem írt négy finom, megríkató, bájosan szomorú novellát. És
mivel így intenzívebb a gyönyörűsége és a mi gyönyörűségünk, hát színpadi
formában írta e négy gyönyörű novellát. Lágy és finom melankólia, a kor, az
ötvenes és hatvanas évek lankadt szomorúsága és preciőz
hangulatai szuggesztív erővel áradnak a kis jelenetekből. És az egészet átfogja
egy titokzatos egység, a legenda fátyolos zengése, amely átremeg, átbúg minden
soron, minden gesztuson. E kis jelenetekben mindenki Petőfiről beszél, Petőfire
gondol, még ha másról is van szó. És szívet tépő erővel zokog ki az egészből az
a fatális motívum, hogy íme, Zoltánkának el kell
zülleni, Zoltánkának ifjan el kell múlni, mert a nagy
ember nimbusza ránehezedik és megfojtja.
Egy-egy jelenete frappáns és az elgondolás szépségében is
poétikus. Így például az utolsó. Amikor az este leszálló homályában a haldokló Zoltánkának még komédiáznak egyet, egy utolsót
színészpajtásai. A két vándor hisztrió könnybecsukló
hangon, tragikomikus félszegséggel szavalja Rómeó és Júlia erkélyjelenetét.
Nevetünk, de úgy, hogy a könnyünk kicsordul... És a gyertya
már végsőt lobban, Zoltánka lázas keze elpihen utolsó
és egyetlen szerelme fején... Szendrey
Júlia jön, frissen és elegánsan, talán valami bálba készülőben: „Elaludt?” ... „Örökre” ... mondja a jó doktor bácsi... Egy bús, érzékeny regény
melankóliája mosolyog és könnyezik „Zoltánká”-ban. És
ha Krúdy regényformában írja meg e történetet, talán teljesebb, talán tökéletesebb
is lett volna... Igaz, hogy akkor le kellett volna
mondanunk néhány felejthetetlenül inszcenált jelenet
szépségéről. Jelenetek, képek, szavak gesztusukról, amelyek így élnek még
sokáig bennünk, az eleven élmény erejével.
Balassa Imre.
(Magyar Kultúra, 1913/23. /december 5./ 507-508. p.)