Két színházi est.

 

[…]

***

A hetvenes években még őrizte egy-egy rozoga ligeti pad, józsefvárosi korcsmaasztal a sasfiók beléfarigcsált betűit. Még jártak rosszul kövezett külvárosi utcákon öreg emberek, akik egykor ismerték az apát és nemrégen könnyezve temették a fiút. Szegény, szegény kis Petőfi Zoltán! Sápadt, köhögős, szürke fiú, aki csak a szentimentalizmust örökölte affektált, negédes, filigrán édesanyjától, de nem kapta örökbe apja szárnyaló zsenialitását. És belepusztult abba, szegény kis epigon, hogy ő nem közönséges ember fia, hogy neki verseket kell írni, mert az apja is ezt tette; viharzó téli éjszakán országút árkában hálni, nyugtalan kóborlásban elégni, elpusztulni, mert a legenda szerint az apja is így cselekedett. A sas legendája megölte a sas fiát, a kis szürke verebet... Megható és izgatóan érdekes téma Petőfi fiának rövid élete. És nem ismerek méltóbbat íróink között e tárgy misztikus szépségeihez, mint Krúdy Gyulát, a magyar tegnap, a melankolikusok, a hóbortosak, a korán letörtek idejének romantikus íróját. Krúdy hát megírta Zoltánka történetét. Talán nem haragszik meg, ha konstatálom, hogy nem drámát írt, mert ahhoz ő túlságosan megindult poéta, hanem írt négy finom, megríkató, bájosan szomorú novellát. És mivel így intenzívebb a gyönyörűsége és a mi gyönyörűségünk, hát színpadi formában írta e négy gyönyörű novellát. Lágy és finom melankólia, a kor, az ötvenes és hatvanas évek lankadt szomorúsága és preciőz hangulatai szuggesztív erővel áradnak a kis jelenetekből. És az egészet átfogja egy titokzatos egység, a legenda fátyolos zengése, amely átremeg, átbúg minden soron, minden gesztuson. E kis jelenetekben mindenki Petőfiről beszél, Petőfire gondol, még ha másról is van szó. És szívet tépő erővel zokog ki az egészből az a fatális motívum, hogy íme, Zoltánkának el kell zülleni, Zoltánkának ifjan el kell múlni, mert a nagy ember nimbusza ránehezedik és megfojtja.

Egy-egy jelenete frappáns és az elgondolás szépségében is poétikus. Így például az utolsó. Amikor az este leszálló homályában a haldokló Zoltánkának még komédiáznak egyet, egy utolsót színészpajtásai. A két vándor hisztrió könnybecsukló hangon, tragikomikus félszegséggel szavalja Rómeó és Júlia erkélyjelenetét. Nevetünk, de úgy, hogy a könnyünk kicsordul... És a gyertya már végsőt lobban, Zoltánka lázas keze elpihen utolsó és egyetlen szerelme fején... Szendrey Júlia jön, frissen és elegánsan, talán valami bálba készülőben: „Elaludt?” ... „Örökre” ... mondja a jó doktor bácsi... Egy bús, érzékeny regény melankóliája mosolyog és könnyezik „Zoltánká”-ban. És ha Krúdy regényformában írja meg e történetet, talán teljesebb, talán tökéletesebb is lett volna... Igaz, hogy akkor le kellett volna mondanunk néhány felejthetetlenül inszcenált jelenet szépségéről. Jelenetek, képek, szavak gesztusukról, amelyek így élnek még sokáig bennünk, az eleven élmény erejével.

Balassa Imre.

 

(Magyar Kultúra, 1913/23. /december 5./ 507-508. p.)