BALÁZS SÁNDOR:

Emlékeimből

[...]

KRÚDY

Szép tavaszi reggel volt, június eleje, amikor egy átkártyázott éjszaka után az Otthon kapujában búcsúzkodtunk: Turcsányi Elek, Szász Menyhért és én. Ekkor lépett ki a kapun Krúdy Gyula, aki szintén részt vett a kártyacsatában, és ahogy láttuk, sokat nyert.

– Szervusztok, fiúkák, mit csináltok? – kérdezte. (Neki mindenki fiúka volt, mint ahogy ő mindenkinek Gyula bácsi.)

– Megyünk haza, a jól megérdemelt nyugalomba – mondta Turcsi.

– Várjatok csak, fiúkák. Most telefonáltak az Arany Sasból, hogy megjött Bécsből a hizlalt marhahús, már kész is a leves, várnak. Gyertek, elviszlek benneteket – És már intett is a túlsó járda mellett szunyókáló konflisnak, hogy hajtson oda.

– Sajnos, én nem mehetek – mondtam –, ma érettségiztetek magyarból és addig alszom még egy órát.

– No, csak gyere, fiúka, egy ilyen húsleves felér egy éjszakai alvással – mondta Gyula bácsi, vasmarokkal megragadta a karomat én engem is beültetett a konflisba.

No jó, gondoltam, majd meglépek az Arany Sasból.

Ez a vendégfogadó, ha jól emlékszem, a Gerlóczy utcában volt, a Városház oldalán, afféle beálló hely vidéki árusoknak, kupeceknek. A tágas udvaron most is volt két kóberos szekér, a lovaik fején zabostarisznya, mindenütt szétszórt szalma, piszok, rendetlenség. De az ivóban rend és tisztaság volt. Krúdyt, aki itt gyakori vendég lehetett, nagy tisztelettel fogadták és ebből kijárt nekünk is, a „szerkesztő uraknak”. Hamarosan hozták a forró, kitűnő levest, utána a híres hizlalt bécsi marhahúst (ami tudvalevőleg Bécsbe szállított magyar ökrökből származott). Ezt Krúdy maga darabolta fel saját csontnyelű késével és adott belőle mindegyikünknek. Mellette jó savanykás asztali bor – mondhatom, kitűnően éreztük magunkat. Nekem ugyan gyakran eszembe jutott az érettségi, de gondoltam, még messze van nyolc óra és meglépni úgysem lehetett, mert Gyula bácsi, élve a gyanúperrel, nem engedte el a karomat.

Mi hárman, élvezve a szokatlan helyzetet, fecsegtünk, nagyokat nevettünk, Gyula bácsi pedig félrebillent fejjel hallgatott és biztatott bennünket, hogy csak beszéljünk. Én vidám diákhistóriákat adtam elő, Turcsi elmondta, hogy az anyja cselédelhelyező irodát tart fenn és így jut ő gyakran szép kalandhoz, Szász Menyhért pedig a verseiből szavalt el néhányat. Eközben, mint valami giccses regényben, valahonnan előkerült két cigány és elkezdték húzni Krúdy kedvenc nótáját: Tejben fürdik az én rózsám ha fölkel...

Ettől fogva nekünk már nemigen volt szavunk, hallgattuk Krúdy nótázását, szép férfias hangját egymásután a sok szép magyar dalt. Nem mondtuk ki, de tulajdonképpen nagyon meg voltunk tisztelve, hogy a három nagy közül (Ady, Móricz, Krúdy) az egyik köztünk mulat. Én most már mehettem is, Gyula bácsi már elengedte a karomat. Búcsúztam.

– Isten vele, Gyula bácsi. Megyek. Már úgyis alaposan elkéstem. Hogy ki fogok én kapni Pintértől!

– Miféle Pintértől? – kérdezte Krúdy.

– Pintér Jenőtől, a főigazgatótól. Ő az érettségi elnök.

– Várj csak, fiúka – mondta Gyula bácsi és elővett a tárcájából egy névjegyet, előkotort a zsebéből egy csonka ceruzát és szép krúdys betűkkel ráírta: Üdvözöl Krúdy Gyula. – Ezt add át neki – mondta.

– Ismeri Gyula bácsi Pintért? – kérdeztem.

– Nem. De ő biztosain ismer engem...

Fél kilenc volt, mire beértem a gimnáziumba. Pintér mellett volt egy üres szék, oda ültem.

– Micsoda dolog ez, megkésni az érettségiről – sustorogta felém dühösen Pintér.

– Nem tudtam hamarább jönni. Krúdyval voltam – mondtam és átnyújtottam neki Krúdy névjegyét.

Pintér Jenőről sok rosszat lehet mondani, de azt nem lehet tagadni (mint azt már Bóka László is megírta), hogy az irodalmat szerette és az írókat tisztelte. Alaposan megnézte Krúdy névjegyét, aztán gondosan betette a tárcájába.

– Az más – mondta megbékélve. – Folytassuk az érettségit.

Folytattuk. Derült hangulatban. Mindenki átment.

(Élet és Irodalom, 1975/22. /május 31./ 4. p.)