FESTETT KIRÁLY
Krúdy Gyula regénye
A festett
király Szapolyai János, aki vadszőlő levelével szokta kékre festeni az arcát,
mielőtt katonái közé ment, hogy fiziognómiája mennél félelmesebb legyen.
Különös ember volt: sok bizarr furcsaságot jegyzett fel róla Krúdy. Általában,
a regény minden szereplőjéről találunk sok sajátos karakter feljegyzést -
tulajdonképpen ez adja meg ennek a könyvnek igazi tartalmát és érdekességét.
Ha
mindenáron skatulyázni akarnánk, akkor a „történelmi regény” feliratú dobozba
kellene elhelyezni ezt a könyvet. Ami nem volna precíz és helyes. Mert ez az
érdekes könyv, szigorúan véve: nem történelmi és nem regény. Mohács után
játszódik, négyszáz évvel ezelőtt: de ez a tény egymagában véve még nem elég a
„történelmi” jelzőhöz. „Történelmi” az a regény, amelyben összesűrítve
megtaláljuk a történelmi fejlődés egy fejezetét, amelyben mozog az idő,
amelyben kollektív erők áramlanak valahonnét valahová. A történelem: mozgás; a
történelmi regény: dinamikus. De Krúdynak ez a könyve statikus jelenség. Az író
kiemel egy pontot a történelemből, elkülöníti, és egy pillanatra megállítva az
időt, kizárólag a térben vizsgálja, és igyekszik leírni. Nagyon közelről
vizsgálja: kiszakítva a történeti perspektívákból.
És a könyv
éppen ebből az okból nem mondható regénynek sem. Hiszen a regény princípiuma
végeredményben azonos a történelemével: a regénynek is az idő az anyaga, a
regény is dinamikus. A Festett király tulajdonképpen novella, vagy még
inkább ahhoz a nagyon vonzó műfajhoz tartozik, amelyet miniatűrnek neveznek.
Főszereplője
tulajdonképpen nem is Szapolyai, akit a könyv végén János királlyá koronáznak,
hanem ellenfele, Mária királyné, II. Lajos özvegye, aki Mohács után Pozsonyban
él híveivel, mostoha viszonyok között, de hűségesen védelmezve bátyjának,
Ferdinándnak érdekeit, és következetesen visszautasítva Szapolyai ismételt
házassági ajánlatait. Szapolyainak és még inkább Máriának életrajza ez a könyv.
Krúdy nagyon messze áll a modern történelmi portretistáktól, Maurois-tól és
Ludwigtól, akik történelmi embereket a legmodernebb lélektani ideológiával
értékelnek át mai emberekké. Krúdy lélekábrázolása inkább romantikus: egy-egy
vonást erősen megnagyít, fokoz, a színeket nagyon megélénkíti. De azért nem
emlékeztet a Jókai-szerű, sematikus angyal-ördög emberábrázolásra. Az első
pillanatban józanul meglátja hősének reális tulajdonságait: mindvégig meg is
tartja őket, de valamennyit erősen aláhúzva, excentrikusán kihangsúlyozva.
Ezzel a reális romantizmussal, ezekkel a furcsa, különc, de mégis valószerű
alakjaival inkább Dickenst juttatja eszünkbe. (Talán csak az adagolás aránya
más. Dickens módszere: két rész realizmus, egy rész fantázia, Krúdyé pedig
ennek a fordítottja.)
Ehhez
járul még egy egészen különös, sajátos ízű és színű miliő- és epizódfestés.
(Krúdy legerősebb oldala.) Ez a könyv is tele van bizarr dekorációjú
leírásokkal, érdekes patinájú hangulatokkal, különleges színezetű
dialógusokkal. Van benne valami a múltból és a jelenből, az életből és a
meséből, a történelemből és az anekdotából. Speciális zamatú írás - Krúdy
egyéniségének markáns bélyegével.
(
A toronyőr visszapillant. Cikkek, tanulmányok, kritikák. I-II. köt.
Bp. 1976, Magvető. I. köt. 83-84. p.)