KRÚDY GYULA ÉS A DRÁMAÍRÁS

 

Néha ott ült a szomszédos kávéházi asztalnál és írt. Illet­lenül, szinte tolakodóan figyeltem. Ugyanolyan érdeklő­déssel, mint e tevékenységének másik kibice, egy nyurga és rőt hajú fiatalember, aki a világért se ült volna le, csak nézett és várt. Szedőinas vagy szerkesztőségi kifutó volt, akit azért küldtek, mert sürgősen kellett a másnapi tárca vagy regényfolytatás kézirata. Magam azt figyel­tem, hogy írás közben egyetlen szót se húzott át, nem ja­vított, hanem egyforma kerek betűivel rótta a sorokat. Amikor letette a tollat, s a nyurga fiú elnyargalt, kezé­ben az írással, Krúdy felém fordult.

– Na, kész – mondta, mint aki hirtelenül valami teher­től szabadult meg.

Másnap elolvastam nyomtatásban. Ragyogóan színes mondatok, minden javítgatás szüksége nélkül. Tökéletes volt. Aminthogy olvastam valahol róla, hogy első írói je­lentkezéseinél már kerek, hibátlan készséggel lepett meg mindenkit. De talán ebben az írásbravúrjában lehet an­nak magyarázatát is megtalálni, miért nem volt a dráma sohasem igazi műfaja.

Most, hogy születésének kilencvenedik évfordulóján A vörös postakocsi, bár kissé átcicomázva, végre sok évtized után színre került, érdemes ezen elgondolkodni. Nem mintha annak idején, mikor ez a darab megíródott, a rossz emlékezetű Színművészeti Tanácsnak igaza lett volna. Ezt a Tanácsot Ambrus Zoltánnak, a Nemzeti Színház akkori igazgatójának nyakára ültették, s az igaz­gató csak olyan darabokat mutathatott be, amelyet ez a Tanács engedélyezett. Nos, a Tanács A vörös postako­csi-t nemcsak hogy eltanácsolta, de egyenesen eltil­totta.

Ambrus Zoltán ezt levélben közölte Krúdyval, és fel­ajánlotta, hogy a Tanács két bírálójának jelentését – a nevek titokban tartásával – hajlandó közölni vele. Nem hiszem, hogy Krúdy akkor rászánt annyi fáradságot, hogy elolvassa ezt a két kritikát.

Elsősorban valószínűleg azért nem, mert egy személyes emlékem tanúskodik róla, hogy neki magának komoly aggodalmai voltak drámaírói képességeivel és hivatásá­val kapcsolatban. Pedig nem is titkolt becsvágya volt, hogy „e drága, gyönyörű műfaj koszorújában levelecske legyen” – írta, mikor ugyanebben a mondatban megálla­pítja, hogy Zoltánka című színpadra került, egész estét betöltő műve nem színdarab, nem is akart soha az lenni. Meggyőzőbb bizonyíték számomra, egy beszélgetésünk a régi Otthon pihenőszobájában.

Nem tartoztam ama barátai közé, akikkel vidám éjsza­káit töltötte a budai kiskocsmákban. Mindössze kétszer vagy háromszor jártam vele ilyen estén, s akkor is elé­gedetlen volt velem, mint „felugrálóssal”, mert éjfél után rendszerint búcsút mondtam a társaságnak. Mégis, úgy érzem, megtisztelt azzal, hogy barátai közé számí­tott, s talán értékesebben szórakozó pajtáskodásnál. Gyakran ült össze velem egy klubszobában vagy kávé­házi asztalnál, s ilyenkor komoly dolgokról esett szó köz­tünk. Főleg írói problémákról, az írás elvi és mesterség­beli kérdéseiről. Különösen egy beszélgetésre emlékezem, amelyben olyan őszinteséggel nyilatkozott meg saját töprengéseiről, kétségeiről, amilyet írótól és művésztől ritkán hallunk. Talán ezért van, hogy majdnem szó sze­rint megőrizte emlékezetem ezt az 1914-ben elhangzott különös önkritikát.

Valami új írásáért nagyon lelkesedtem. Előző nap meg is írtam ezt, most élőszóval megismételtem. Hirtelen a szavamba vágott:

– Olyan fiatal kritikusoktól, mint te is, több őszintesé­get várnék. Azt hiszed, én magam nem tudom, amit egész bizonyosan megláttál, hogy történés dolgában mi­lyen szegény az egész. Milyen eseménytelen és izgalom nélküli a meséje.

Hiába erősködtem, hogy írásainak minden egyéb szépsé­ge bőségesen kárpótol, még ha meg is volna ez a gyen­géje.

– Pedig – mondotta –, ez hiányzik belőlem. Mesemon­dó vagyok, de nincs igazi mesém. Nem történik nálam semmi olyan, ami feszítené az olvasó idegeit, amitől nyugtalan várakozással fordítana át a következő ol­dalra.

Példákat idéztem, más nagy írókat, akiknél szintén nem az esemény volt a lényeges érték. De ő csak makacsul folytatta.

– Ezért van, hogy engem mindig csak százak, legfeljebb ezrek fognak olvasni és értékelni. Persze azt fogod mon­dani, hogy éppen azok a százak és ezrek, akiknek leg­nagyobb a kultúrájuk és legmagasabbak az igényeik. Ez szépen hangzik, de nem elégítheti ki az író becsvágyát.

Igazi írónak és művésznek mindig arra kell vágyódnia, hogy nagyon nagy tömegeknek adjon felejthetetlen él­ményt. Ezt tagadja meg tőlem az én történésekben gyér fantáziám.

Megint próbálkoztam valami ellenvetéssel, egészen mindegy, hogy mivel. Aligha fontos, amit én mondottam, sokkal jelentősebb, amit ő még hozzáfűzött:

– Bevallok neked valamit. Amióta az írótollat a kezem­be vettem, mindig sóvár vágyakozás élt bennem a szín­pad után. Mindig arra gondoltam, hogy milyen gyönyö­rűség lehet, ha ebben a színes világban szólalnak meg az író érzései, indulatai, szavai. De hiába próbálkoztam, és hiába fogok kísérletezni vele. A színpad eseményeket, összeütközéseket, harcokat kíván. Nem meditálást, lírát, szavak színes szépségét. Mindig szerettem volna a szín­pad által közeljutni nagy tömegek lelkéhez. De igazi drámaíró sohasem lesz belőlem. – Sóhajtott egyet, fel­állt, legyintett:

– Menjünk kártyázni – mondta –, ott legalább nem töp­reng az ember.

Ha visszagondolok erre a beszélgetésre, bizonyos fokig igazat kell adnom neki. De nem abban, hogy fantáziája mennyire teremt vagy nem teremt eseményt, történést és összeütközést, ami valóban minden színpadi mű alapfeltétele. Mégis, inkább talán azért nem lehetett igazi drámaalkotó, mert – ahogy egész életében megismertem – nem lett volna ehhez türelme. Az az említett kávéházi írás, amelyet megfigyeltem, és amit átnézés és egyetlen javítás nélkül küldött nyomdába, bármily hibátlanul szép és hatásos volt is, talán magyarázatot ad erre. A dráma­írás még a mai formabontó elvek alapján is javarészé­ben építő munka. Szerkesztés nélkül éppoly kevéssé lehet darabot írni, mint házat építeni. A színpadi mű nemcsak történés, konfliktus véghezvitele, hanem az alapszerke­zeten túl olyan motívumok, olyan részletek pontos elhe­lyezése, amelyek mindegyike gondot okoz, és csak az ide vagy oda helyezés, átformálás többszöri kísérletével old­ható meg.

Egyszer két, éppen mesterségbeli készség dolgában kitű­nő és nagy múlttal rendelkező színpadi íróval beszélget­tünk arról, hogy egy darab megírásához mennyi papirost fogyasztanak el. Az egyik mindjárt be is mutatta. Nem kevesebb, mint öt-hatszáz papírlap kellett a véglegesen megmaradt nyolcvan-kilencven oldalhoz.

Úgy érzem, hogy Krúdy vérmérséklete, s az egész élettel szemben való türelmetlensége ezt a kompozíciós, javító és csiszoló munkát sohasem bírta volna el. Az igazi nagy elbeszélő elbűvölő szóművészetével készen vetette papír­ra a maga írás-ékköveit. Olyan zseniális rögtönzéseket, amelyekre a képesség neki kivételesen megadatott. De ezért a megáldottságért valóban le kellett mondania ar­ról, hogy valódi „tragükotatosz”, drámaalkotó legyen.

 

(Bálint Lajos: Vastaps.
Bp. 1969, Szépirodalmi Könyvkiadó. 233-237. p.)