KRÚDY GYULA ÉS A DRÁMAÍRÁS
Néha ott ült a szomszédos kávéházi asztalnál és írt. Illetlenül,
szinte tolakodóan figyeltem. Ugyanolyan érdeklődéssel, mint e tevékenységének
másik kibice, egy nyurga és rőt hajú fiatalember, aki a világért se ült volna le,
csak nézett és várt. Szedőinas vagy szerkesztőségi kifutó volt, akit azért
küldtek, mert sürgősen kellett a másnapi tárca vagy regényfolytatás kézirata.
Magam azt figyeltem, hogy írás közben egyetlen szót se húzott át, nem javított,
hanem egyforma kerek betűivel rótta a sorokat. Amikor letette a tollat, s a
nyurga fiú elnyargalt, kezében az írással, Krúdy felém fordult.
– Na, kész – mondta, mint aki hirtelenül
valami tehertől szabadult meg.
Másnap elolvastam nyomtatásban. Ragyogóan színes mondatok, minden
javítgatás szüksége nélkül. Tökéletes volt. Aminthogy olvastam valahol róla,
hogy első írói jelentkezéseinél már kerek, hibátlan készséggel lepett meg
mindenkit. De talán ebben az írásbravúrjában lehet annak magyarázatát is
megtalálni, miért nem volt a dráma sohasem igazi műfaja.
Most, hogy születésének kilencvenedik évfordulóján A
vörös postakocsi, bár kissé átcicomázva, végre sok évtized után
színre került, érdemes ezen elgondolkodni. Nem mintha annak idején, mikor ez a
darab megíródott, a rossz emlékezetű Színművészeti Tanácsnak igaza lett volna.
Ezt a Tanácsot Ambrus Zoltánnak, a Nemzeti Színház akkori igazgatójának nyakára
ültették, s az igazgató csak olyan darabokat mutathatott be, amelyet ez a
Tanács engedélyezett. Nos, a Tanács A vörös postakocsi-t
nemcsak hogy eltanácsolta, de egyenesen eltiltotta.
Ambrus Zoltán ezt levélben közölte Krúdyval, és felajánlotta,
hogy a Tanács két bírálójának jelentését – a nevek titokban tartásával –
hajlandó közölni vele. Nem hiszem, hogy Krúdy akkor rászánt annyi fáradságot,
hogy elolvassa ezt a két kritikát.
Elsősorban valószínűleg azért nem, mert egy személyes
emlékem tanúskodik róla, hogy neki magának komoly aggodalmai voltak drámaírói
képességeivel és hivatásával kapcsolatban. Pedig nem is titkolt becsvágya
volt, hogy „e drága, gyönyörű műfaj koszorújában levelecske legyen” – írta,
mikor ugyanebben a mondatban megállapítja, hogy Zoltánka
című színpadra került, egész estét betöltő műve nem színdarab, nem is akart
soha az lenni. Meggyőzőbb bizonyíték számomra, egy beszélgetésünk a régi Otthon
pihenőszobájában.
Nem tartoztam ama barátai közé, akikkel vidám éjszakáit
töltötte a budai kiskocsmákban. Mindössze kétszer vagy háromszor jártam vele
ilyen estén, s akkor is elégedetlen volt velem, mint „felugrálóssal”, mert
éjfél után rendszerint búcsút mondtam a társaságnak. Mégis, úgy érzem,
megtisztelt azzal, hogy barátai közé számított, s talán értékesebben szórakozó
pajtáskodásnál. Gyakran ült össze velem egy klubszobában vagy kávéházi
asztalnál, s ilyenkor komoly dolgokról esett szó köztünk. Főleg írói
problémákról, az írás elvi és mesterségbeli kérdéseiről. Különösen egy
beszélgetésre emlékezem, amelyben olyan őszinteséggel nyilatkozott meg saját
töprengéseiről, kétségeiről, amilyet írótól és művésztől ritkán hallunk. Talán
ezért van, hogy majdnem szó szerint megőrizte emlékezetem ezt az 1914-ben
elhangzott különös önkritikát.
Valami új írásáért nagyon lelkesedtem. Előző nap meg is
írtam ezt, most élőszóval megismételtem. Hirtelen a szavamba vágott:
– Olyan fiatal kritikusoktól, mint te is,
több őszinteséget várnék. Azt hiszed, én magam nem tudom, amit egész
bizonyosan megláttál, hogy történés dolgában milyen szegény az egész. Milyen
eseménytelen és izgalom nélküli a meséje.
Hiába erősködtem, hogy írásainak minden egyéb szépsége
bőségesen kárpótol, még ha meg is volna ez a gyengéje.
– Pedig – mondotta –, ez hiányzik
belőlem. Mesemondó vagyok, de nincs igazi mesém. Nem történik nálam semmi
olyan, ami feszítené az olvasó idegeit, amitől nyugtalan várakozással fordítana
át a következő oldalra.
Példákat idéztem, más nagy írókat, akiknél szintén nem az
esemény volt a lényeges érték. De ő csak makacsul folytatta.
– Ezért van, hogy engem mindig csak
százak, legfeljebb ezrek fognak olvasni és értékelni. Persze azt fogod mondani,
hogy éppen azok a százak és ezrek, akiknek legnagyobb a kultúrájuk és
legmagasabbak az igényeik. Ez szépen hangzik, de nem elégítheti ki az író
becsvágyát.
Igazi írónak és művésznek mindig arra kell vágyódnia, hogy
nagyon nagy tömegeknek adjon felejthetetlen élményt. Ezt tagadja meg tőlem az
én történésekben gyér fantáziám.
Megint próbálkoztam valami ellenvetéssel, egészen mindegy,
hogy mivel. Aligha fontos, amit én mondottam, sokkal jelentősebb, amit ő még
hozzáfűzött:
– Bevallok neked valamit. Amióta az
írótollat a kezembe vettem, mindig sóvár vágyakozás élt bennem a színpad
után. Mindig arra gondoltam, hogy milyen gyönyörűség lehet, ha ebben a színes
világban szólalnak meg az író érzései, indulatai, szavai. De hiába próbálkoztam,
és hiába fogok kísérletezni vele. A színpad eseményeket, összeütközéseket,
harcokat kíván. Nem meditálást, lírát, szavak színes szépségét. Mindig
szerettem volna a színpad által közeljutni nagy tömegek lelkéhez. De igazi
drámaíró sohasem lesz belőlem. – Sóhajtott egyet, felállt, legyintett:
– Menjünk kártyázni – mondta –, ott
legalább nem töpreng az ember.
Ha visszagondolok erre a beszélgetésre, bizonyos fokig
igazat kell adnom neki. De nem abban, hogy fantáziája mennyire teremt vagy nem
teremt eseményt, történést és összeütközést, ami valóban minden színpadi mű
alapfeltétele. Mégis, inkább talán azért nem lehetett igazi drámaalkotó, mert –
ahogy egész életében megismertem – nem lett volna ehhez türelme. Az az említett
kávéházi írás, amelyet megfigyeltem, és amit átnézés és egyetlen javítás nélkül
küldött nyomdába, bármily hibátlanul szép és hatásos volt is, talán
magyarázatot ad erre. A drámaírás még a mai formabontó elvek alapján is
javarészében építő munka. Szerkesztés nélkül éppoly kevéssé lehet darabot
írni, mint házat építeni. A színpadi mű nemcsak történés, konfliktus
véghezvitele, hanem az alapszerkezeten túl olyan motívumok, olyan részletek
pontos elhelyezése, amelyek mindegyike gondot okoz, és csak az ide vagy oda
helyezés, átformálás többszöri kísérletével oldható meg.
Egyszer két, éppen mesterségbeli készség dolgában kitűnő
és nagy múlttal rendelkező színpadi íróval beszélgettünk arról, hogy egy darab
megírásához mennyi papirost fogyasztanak el. Az egyik mindjárt be is mutatta.
Nem kevesebb, mint öt-hatszáz papírlap kellett a véglegesen megmaradt
nyolcvan-kilencven oldalhoz.
Úgy érzem, hogy Krúdy vérmérséklete, s az egész élettel
szemben való türelmetlensége ezt a kompozíciós, javító és csiszoló munkát
sohasem bírta volna el. Az igazi nagy elbeszélő elbűvölő szóművészetével készen
vetette papírra a maga írás-ékköveit. Olyan zseniális rögtönzéseket, amelyekre
a képesség neki kivételesen megadatott. De ezért a megáldottságért valóban le
kellett mondania arról, hogy valódi „tragükotatosz”, drámaalkotó legyen.
(Bálint Lajos: Vastaps.
Bp. 1969, Szépirodalmi Könyvkiadó. 233-237. p.)