Arcképek a köröm hátán

 

KRÚDY GYULA

 

Hatezerötszáz esztendős volt Szindbád, amikor úgy érezte, hogy illő volna megemlékeznie utóbbi félezer születésnapjáról. így vetődött mindenféle színes, álmosító ködökből az esti Pestre, ahol nagy adag bujaság lappangott a gázlámpák szivárványos fényében, élnivágyás, meleg kacaj visszhangzott, mint nyári eső pergése, és remegő lábszárú öreg­urak suhantak vézna kis munkáslányok után, hamis fogsoruk között szürcsölve nagy barna nyel­vüket. Félig lecsúszott a hattyúprém a színházba siető asszonyok rizsporozott nyakáról, gyöngéd szí­vű nők marólúgot kevertek, gyufát oldottak boldog­talan udvari lakásokban, és gyilkosok írták a ne­vüket hölgyek legyezőire az eltöltött szép órák után. Szindbád befordult a Frank Jeremiás és neje ut­cába, ahol már várták őt az ablakban ülő lányok, és. meztelen talpacskájukkal ismerősként csiklan­dozták meg a vendég fülét, tarkóját. Szindbád egyenként megsimogatta a térdüket, sőt még oda is szorította egy pillanatig az orrát e húsoskalá­csok meleg és illatos fonatához, aztán hatalmasat kiáltván a fejéhez kapott, és megiramodott fölfelé a domboldalon. Hiszen messziről is érezte, hogy va­lahol a Tabán környékén egy szép balzsamozott birkacomb vergődve odaragadt a bográcshoz, és most aranyló párában verítékezik, szinte fölsikolt és elalél, mint szűzleány az első csóktól, s ha ő nem siet oda, hogy föllocsolja a gyömbér, szerecsendió, kakukkfű és sáfrány életvizével, ahogy tavaszi zá­por vonul át a tikkadozó erdő fölött, mindenféle fűszeres és csiklantó ízeket fölpárologtatván, akkor senyvedve elpusztul — nyersen szólva: könyörtele­nül odaég az a gyönyörűséges birkacomb ...

(5-6. p.)

 

Az emlékezet állandósága

 

SZINDBÁD ÚJ VIZEKEN

 

Sörén Kierkegaard dán teológus és filozófus, akit az egzisztencialisták ősatyjuknak tekintenek, ezt mondja: a társadalmi változás nem hoz gyógyírt az emberiség sebeire, tehát csak az egyéni megigazulás útjait lehet keresni; a szubjektivitás pedig oly szen­vedély, amely végkifejlésében határtalan egyéni ér­deket érez az üdvösség iránt. Ehhez a csúcshoz há­rom közbeeső úton lehet elérni: esztétikai, etikai, vallási. De az esztétikai jelző itt, nevével ellentét­ben, alig érinti a szép fogalmát, s inkább érzelmi magatartást jelent. Az első esztétikai elem az érzéki vágy, amelyet nem lehet sem megmintázni, sem megfesteni, sem szavakban fölidézni. Ábrázolásának egyetlen közege a zene, mondja a dán filozófus, hi­szen ez magában foglalja az idő mozzanatát anélkül, hogy szétfolyna az időben. Szerinte az érzéki zsenia­litást mint csábítást Mozart Don Juanja fejezi ki tökéletesen, mi azonban nyugodtan hozzátennők: és Krúdy Gyula Szindbádja. Mert épp az a csodálatos e kedves, bohó kalandorban, hogy regényben fogant álomlovagként is versenyre tud kelni zenévé oldott versenytársa hódításaival. És akárcsak Don Juan alakja, az övé is szüntelen létének két véglete között lebeg: egyrészt erő és élet, másrészt egyéniség. S vajon ez a lebegés nem olyan-e, mint a zenei hangrezgés, amelyről Kierkegaard beszél? Sőt, a mi Szindbádunk térben és időben még szabadabb is elődjénél, hisz kedvére kószálhat a világ minden táján, s hol fiatal, hol háromszázharminchárom esz­tendős. Másrészt, az ő sokszínű kalandjaihoz viszo­nyítva De Ponté librettójának színtere, ahol a dél­spanyol lovagnak mozognia és cselekednie kell, ne­vetségesen szűk; csak Mozart csodás zenéje nyit utat a hódító előtt más képzelmi szférák felé. S míg a középkori legendából kibontakozó Don Juan csábítóként hősies és hű szolgájára, Leporrellóra bízza a komikus hátteret, minden humort nélkülöz­vén, amely alakját egykor az élcelődő nép előtt körülvette, addig Szindbád maga a kedély: az a fajta csélcsap, akinek ismét és újra meg kell bocsátanunk, s akit szeretnünk kell, mint saját gyengéinket; mert noha ártatlan lelkeket is elszédít, érzelemért ő maga is érzelmet ád, s minden hódítása hagy benne egy parányi sóvárgást. Nemcsak őt álmodják tehát a nők, de ő is visszasóhajtja olykor tűnt szerelmeit: Szindbád! Voltál-e már azon a helyen, ahol a temető a hegyoldalban van, és a temetőben valaki fekszik, akinek azt ígérted, hogy sohasem hagyod el? No, de mégis mi köze az álombéli lovagnak az egziszten­cializmus esztétikájához? Ne felejtsük el, hogy a dán teológust az első világháború után fedezte fel a német polgárság, amely csüggedtségében a múlt szá­zad irracionális filozófiai áramlataiba menekült. Fá­radt és kiábrándult korszak ez Magyarországon is. Krúdy már a történelmi katasztrófa előtt építgetni kezdte álomvilágát, s magányos művészetében meg­teremtette alteregóját, Szindbádot, hogy az epikureista örömökön túl az örök szerelmi hódításban lelje meg a lét értelmét. Míg a lelki szerelem az időben hűségesen kitart, addig az érzéki szerelem nem egyéb, mint eltűnés az időben — mondja Kierke­gaard. — Az a közeg viszont, amely az eltűnést elő­segíti, a zene. Ki tudja, vagy legalábbis ki érezte meg ezt jobban Krúdynál, akinek gordonkaszólamú muzsikáját mindmáig ajándéknak, ráadásnak tekint­jük az álomszerű történetekhez. Ki gondolt rá, hogy e mesteri játék esetleg épp a lírai ént, az egymás­után következő szenvedélyes föllángolásokat akarja érzékeltetni, mintha az álombéli lovag immár nem is szavakban nyilvánulna meg, hanem az érzelem közvetlenségében mozogna: mintha álom és egyéni lét szüntelen egymásba mosódna, miként csak a ze­nében szokott történni. S íme, ez Krúdy prózájának titka és varázsa, s a lét, amelyet ő érzékeltet, bár­milyen irányzathoz kapcsoljuk is, boldogító vagy szívszorongatóan emlékeztető. Hiszen alkalmat kínál, hogy egy pillanatban teljes létünket megérezzük, azzal együtt, ami volt vagy lehetett volna, ami van, vagy lehetne, s ami lesz, vagy lehetséges. Szindbád ma is itt jár közöttünk.

(107-109. p.)