Könyvjelző
Lírai
hangú írónál a személyek érzelmeikkel lesznek jelenvalókká, s a háttér csak
jelzés, sejtetés, mint a modern drámák díszletei. Krúdy Gyula líraisága azonban
oly erős, hogy benne az érzelem is libegővé oldódik, ég s föld között imbolyog,
mint őszi álomban. Hősei elbóbiskolnak egy kicsit, s a képzelet és emlékezés
máris előre-hátra libbenti őket az időben: levelek
hullnak a kerti útra, rozsdaszínű lesz a reggel... S mennyi bánat, szomorúság,
elhibázott élet, félelemtől remegő szív sír az álmok gordonka szólamában. Prózájának
ritmusát néha versszakokba lehetne tördelni.
Adtam
aranyat koldusnak,
ezüstpénzt két marékkal szórtam,
mint az eszeveszett, sokat sírtam,
még többet szomorkodtam,
talán csak részegen nevettem...
– emlékezik egy gyöngéd nő a Kleofásné
kakasában.
Vannak
erős „józansággal” gátolt emberek, akik Krúdy álmait nem szeretik, mások csupán
prózájának hangulatán mosolyognak tűnődőn, s a polgári ítészek adekvát
nosztalgiájáról beszélnek. Visszavágyott egy képzelt, arisztokratikus világba –
írják róla.
De hát
csakugyan ez Krúdy életművének a lényege? Röpke percek alatt álmodjunk át mi is
egy-két almot vele.
Íme, a
pincér már el is szúnyókált az üres vendéglőben, s
mihelyt lehunyja a szemét, .rögtön berobog egy vaskos, eszem-iszom külsejű úr,
s harsányan rendelni kezd. A pincér telehordja az asztalt finom ételekkel, s
aztán... felébred. Arcáról csurog a víz. Kellemetlen dolog visszahullani a
valóságba. És olykor még botrány is származhatik
belőle.
Például
itt van Nagybotos, aki önmaga halálának a híréit költötte. Búcsúleveleket int,
szomorúakat és megbánókat, s hajnalban eldobta a kalapját a Lánchídon. De két
nap múlva már előbújt, mert tovább kellett élni, tovább, ha kicsinyesen és
ostobán is! Ismerősei azonban, akiktől csekélyke támogatást kapott, most
csalódottan félrefordultak.
– Nekem
meghaltál! – mondja egyik asszony. – Engedd, hogy halálod évfordulóján fekete
ruhát öltsek, és kicsit sírdogáljak a kanapé sarkán.
S a
tetszhalott Szinbád is hiába teszi próbára
hozzátartozóit: gazdátlanul, ostorral elűzve poroszkál vele a ló egyik portáról
a másikra...
Nos,
efféle álmokat álmodnak, efféle bohókás, kallódó emberek játszadoznak a
képzelettel Krúdy novelláiban. Nagyon halkan, nagyon megbocsátón viselkednek
maguk között, s áhítattal tisztelik egymás álmait. Az álom gyógyír vágyaik
sajgására, s a vámosban mindig akad valaki kimeresztett szemű, szívszorongásos
haldokló; egy megdermedt szerelem, egy seb, amely éjszakának idején felfakad...
„Se
almafa, se cseresznyefa nem volt a háznál, így Bajusznak meg kellett elégednie
azzal, hogy álmában, lásson...”
Íme ez a
beleálmodás egy képzelt „arisztokratikus” világba...
De persze,
egy kis engedményt is kell tenni. Krúdy kicsiny és bohókás emberei
álomkószálásaik közben csakugyan be-betévednek biedermeier bútorok, furcsa
kalapok és sárga selymű paplanok közé. Mert itt különc és elérhetetlen világ
van (a jólét már egymagában az álom tárgya volt mindig), de tisztaszívűségük
elég ahhoz, hogy alkalomadtán feszélyezve érezzék magukat ebben a környezetben.
„Hiába,
nem születtem úrnak, mégis úgy kell meghalnom, mint egy úrnak” – sírdogál a
hírlapíró utolsónak vélt percében, amikor a szerkesztői előlegből kis
dorbézolást rendez a kocsmában.
Álom és
ábrándozás... De nem letűnt világ után, hanem az elmulasztott, apró örömökért:
talán lehetett volna szegénységben is tisztábban élni, egy mozdulatban
őszintébbnek lenni, odaadással figyelni egy szép vers soraira ... Ez a
hasztalanul tovaillanó élet adja a Krúdy-írások halk nosztalgiáját, ez sír
gordonkájának húrjain. És részéről a legsúlyosabb csapás az, ha valaki már nem
tud álmodozni.
„Különös
ember volt ez a Susik – írja a Kleofásné kakasában
– eleinte megkérdeztem mire gondol. Ám erről leszoktatott néhány
kegyetlen veréssel. Még álmában is vigyázott magára”.
A
múltkoriban olvastam, hogy állítólag különleges sugárzások felfogása által
rekonstruálni lehet egy tárgyat a maga eredeti helyén. Nos, ha Krúdyra
gondolok, úgy érzem, kellő képzelettel és beleélő készséggel a szivárványszínű
álomképből mindenki felidézheti egy reális világ körképét, hangulatát. Olvasói
manapság napról-napra szaporodnak, könyveit egymás után adják ki, s a dolgozó
nép kegyelettel emléktáblát helyezett a budai kiskocsma asztala fölé, ahol ez a
csodás szép ember maga is gyönyörű álmokat álmodott egy valóságos és
bekövetkezhető világról.
BÁLINT
TIBOR
Krúdy
Gyula, Kleofásné kakasa. Válogatott novellák. Irodalmi Könyvkiadó,
Bukarest, 1962.
(Utunk /Cluj-Kolozsvár/, 1962/39.
/szeptember 28./ 2. p.)