Romantika

 

A romantika kék virágai elhervadtak, lefonnyadtak, de helyettük új, színpompás virágok nyiladoznak. A nemes törzs megmaradt, csak a szirmok színében valahogyan több lett a piros szín: ma már a szív erezi és futtatja be őket és nemcsak a fantázia.

Irodalmi irányok változhatnak, de örökre sohasem távolodhatnak el a romantikától: vissza-visszatérünk hozzá mindig, mint a szülőházunkhoz. Az irodalom pedig ott született az első mesében, az első álom elmesélésében...

Alig egy– évtized alatt a verizmustól, naturalizmustól, realizmustól visszatértünk újra a romantikához. Lehet; hogy nem soká tartunk ki mellette, de a visszatérésünk megtörtént.

[...]

Romantikus Krúdy Gyula is, de az ő romantikája más veretű. Az ő romantikája inkább a múlt felé fordul, az színesíti ki mondanivalóit és az ragyogja be A vörös postakocsi regényét is. Csodálatos, hogy Krúdy, aki még messze jár a négy X-től, mennyire szereti a múltat és mennyi színe van a múlt megfestéséhez. Mintha nem is visszaálmodná, hanem maga is ott élne a letűnt időkben, annyira szereti a régi arszlánokat, a régi házakat és régi házak finom, csöndes asszonyait, szerelmes lelkű színésznőit. „A vörös postakocsi”-ban egész galériája elevenedik meg ezeknek a finoman megrajzolt portréknak és lágytónusú pasztelleknek. Ez talán a legnagyobb regényé Krúdy Gyulának. A legnagyobb, nemcsak terjedelménél fogva, hanem értékeiben is. Krúdy Gyula ebben az ábrándozó, múltba néző regényében szólaltatta meg legtökéletesebben a saját romantikus poétalelkét. Az ő regénye történetének konstrukciója, nyers váza sem romantikus és mégis, alakjaival annyi romantikus fordulatban játszik az élet, amennyit csak Jókai fantáziája tudott egymásba fűzni. Mert az ő alakjai mindig regényesek. Egyébként Krúdy – ami természetes is – lélekben egészen más és az ő romantikája valahogyan Budapest local-coloritját bűvészkedi regényébe, háttérnek. „A vörös postakocsi” tulajdonképpen pesti regény, amelyben a régi – alig tíz év előtti – Budapest csillog elő a vándorló tükörből, amint Stendhal a regényt nevezi. A regény maga nem öleli föl egész Budapestet, – nem is a regény célja a korrajz minden szegmentjét bemutatni, – de azért ott jegecesedik ki a cselekmény körül a mi új, szép, különcködőkben gazdag metropolisunk mesterileg meglátott karaktere.

A múltba nézés egymaga még nem volna romantika, de ahogyan ezt Krúdy megteszi és ahogy a múltat fölidézi, az már maga a színtiszta romantika. Amellett ő nemcsak a külső eszközökben romantikus, de lélekben is az és ilyenek alakjai is. A szegények, koplaló művészek és a gazdagok, a különc nagyurak egyaránt. Csupa passzív lélek, amikben ha föl is buzog az akarat, a tett előtt ellankad erejük és szemlélői, nem részesei lesznek az akciónak. Fájdalmukban elvonuló, magukba zárkózó lelkek, akik szeretik a hosszú őszi alkonyatokat, a haldokló rétek csöndjét és kissé emberkerülők is. Nincsenek nagy, külső apparátussal elrendezett tragikus összeütközéseik, inkább befelé vérzik minden sebük és a hangjuk letompítja fájdalmaikat, mint a hegedűn a szordínó a húrok zokogását.

Ebben a fájdalomban, a szenvedő megadásban fejeződik ki legjellegzetesebben Krúdy alakjainak romantikája és ez karakterizálja valahogyan az egész új, romantikus hullámvonalat az irodalomban.

De ez az új romantika nemesebb, emberibb, mint amelyet a hátunk mögött hagytunk. Mert ez: nem a képzelet, hanem a szív romantikája.

És ezért lesz hosszúbb életű is a földön ez az új romantika.

Balla Ignác

 

(Új Idők, 1913/31. /július 27./ 114-116. p.)