Romantika
A romantika kék virágai elhervadtak, lefonnyadtak, de
helyettük új, színpompás virágok nyiladoznak. A nemes törzs megmaradt, csak a
szirmok színében valahogyan több lett a piros szín: ma már a szív erezi és
futtatja be őket és nemcsak a fantázia.
Irodalmi irányok változhatnak, de örökre sohasem
távolodhatnak el a romantikától: vissza-visszatérünk hozzá mindig, mint a
szülőházunkhoz. Az irodalom pedig ott született az
első mesében, az első álom elmesélésében...
Alig egy– évtized alatt a verizmustól, naturalizmustól,
realizmustól visszatértünk újra a romantikához. Lehet; hogy nem soká tartunk ki
mellette, de a visszatérésünk megtörtént.
[...]
Romantikus Krúdy Gyula is, de az ő romantikája más
veretű. Az ő romantikája inkább a múlt felé fordul, az színesíti ki mondanivalóit és az ragyogja be A vörös postakocsi regényét is. Csodálatos, hogy Krúdy, aki még
messze jár a négy X-től, mennyire szereti a múltat és
mennyi színe van a múlt megfestéséhez. Mintha nem is visszaálmodná, hanem maga is
ott élne a letűnt időkben, annyira szereti a régi arszlánokat, a régi házakat
és régi házak finom, csöndes asszonyait, szerelmes lelkű színésznőit. „A vörös postakocsi”-ban egész galériája elevenedik meg
ezeknek a finoman megrajzolt portréknak és lágytónusú pasztelleknek. Ez talán a
legnagyobb regényé Krúdy Gyulának. A legnagyobb, nemcsak terjedelménél fogva,
hanem értékeiben is. Krúdy Gyula ebben az ábrándozó, múltba néző regényében
szólaltatta meg legtökéletesebben a saját romantikus poétalelkét. Az ő regénye
történetének konstrukciója, nyers váza sem romantikus és mégis, alakjaival
annyi romantikus fordulatban játszik az élet, amennyit csak Jókai fantáziája
tudott egymásba fűzni. Mert az ő alakjai mindig regényesek. Egyébként Krúdy – ami
természetes is – lélekben egészen más és az ő romantikája valahogyan Budapest local-coloritját bűvészkedi regényébe, háttérnek. „A vörös postakocsi” tulajdonképpen pesti regény, amelyben a
régi – alig tíz év előtti – Budapest csillog elő a vándorló tükörből, amint
Stendhal a regényt nevezi. A regény maga nem öleli föl egész Budapestet, – nem
is a regény célja a korrajz minden szegmentjét bemutatni, – de azért ott
jegecesedik ki a cselekmény körül a mi új, szép, különcködőkben gazdag
metropolisunk mesterileg meglátott karaktere.
A múltba nézés egymaga még nem volna romantika, de
ahogyan ezt Krúdy megteszi és ahogy a múltat fölidézi,
az már maga a színtiszta romantika. Amellett ő nemcsak a külső eszközökben
romantikus, de lélekben is az és ilyenek alakjai is. A szegények, koplaló
művészek és a gazdagok, a különc nagyurak egyaránt. Csupa passzív lélek,
amikben ha föl is buzog az akarat, a tett előtt ellankad erejük és szemlélői,
nem részesei lesznek az akciónak. Fájdalmukban elvonuló, magukba zárkózó
lelkek, akik szeretik a hosszú őszi alkonyatokat, a haldokló rétek csöndjét és
kissé emberkerülők is. Nincsenek nagy, külső apparátussal elrendezett tragikus
összeütközéseik, inkább befelé vérzik minden sebük és
a hangjuk letompítja fájdalmaikat, mint a hegedűn a szordínó a húrok zokogását.
Ebben a fájdalomban, a szenvedő megadásban fejeződik ki
legjellegzetesebben Krúdy alakjainak romantikája és ez
karakterizálja valahogyan az egész új, romantikus hullámvonalat az irodalomban.
De ez az új romantika nemesebb, emberibb, mint amelyet a hátunk
mögött hagytunk. Mert ez: nem a képzelet, hanem a szív romantikája.
És ezért lesz hosszúbb életű is a földön ez az új romantika.
Balla Ignác
(Új Idők, 1913/31. /július 27./ 114-116. p.)