Krúdy emlékkiállítás a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban

Az első meglepetés — kellemes és élményszerű —, a Krúdy-kiállítás megnyitóján, a jelenlévők nagy száma. De nem ám csak az idősebb irodalmárok, szakállas professzorok, ódivatú urak és hölgyek, „hivatalból” érkezett újságírók, kötelességszerűen megjelent rokonok, hanem sok fiatal lány és fiú, még csak nem is egyetemista, de gimnazista korúak. Okunk van tehát hinni, hogy a fiatalok közt is szépszámú olvasótábora van Rezeda Kázmér megalkotójának.

Gondolom, több, mint valaha. Hiszen itt, a kiállításon látható a Franklin Társulat vezetőinek levele a nagybeteg íróhoz. Mély tisztelettel s alkalmasint őszinte szeretettel kívánnak jobbulást, ám, kérésének teljesítését — hogy az állandó anyagi gondokkal küszködő író munkáiból új kiadásokat jelentessenek meg —, kereken elutasítják. Mert mindegyik kötetéből tekintélyes mennyiség van raktáron...

Eredeti levél és eredeti kézirat, zsebóra (6 óra 8 percet mutat) és toll, meg tollszár, újságkivágás és könyvborító, rajz és karikatúra (a Major „Sicué” — róla), tőle származó és róla szóló hírlapi cikkek (köztük Móricz Zsigmond búcsúztatója, a Magyarországban: „Krúdy elaludt”), margitszigeti belépőjegy és népfölkelői igazolvány, születési bizonyítvány és halotti levél, eredeti fényképek és különböző reprodukciók, a legváltozatosabb műfajú dokumentumok, izgalmas adatok, kíváncsiságot ébresztő érdekességek sorakoznak egymás mellett ezen a Tóbiás Áron tudományos kutató (és — tegyük hozzá büszkén — kiváló újságíró) által rendezett, nagy gonddal, féltő szeretettel, termékeny kegyelettel összeállított kiállításon. S az egész együtt ízelítője csupán annak a még nagyobb gonddal összeállított, sokkalta gazdagabb emlékanyagot tartalmazó, úgyszintén Tóbiás Áron szerkesztette emlékkötetnek, a Krúdy világának, amely a nyomda jóvoltából néhány héten belül már az olvasó asztalára kerül.

Nívós kiállítást még rangosabbá tesz a megnyitót mondó személye, s mondandója. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kiállítása erről is jó érzékkel gondoskodott. Benedek Marcellt kérték fel a kiállítás megnyitására.

Három dologról szólt csupán, tömören. Elsőül Krúdy bohémségéről. S hozzá fölemlítette a többiekét, Csokonaitól Bródy Sándoron át Heltai Jenőig, emlékeztetvén: minő hatalmas életmű, mennyi jó munka keletkezett a bohémek tollán! Mert bohémek voltak bár abban, hogy áttörték a polgári élet korlátait, kávéházba jártak s éjszakáztak, mulattak is olykor, de nem voltak kötelességmulasztók, felelősségérzettől mentesek. Megszállottai voltak az írásnak, szenvedélyük volt a betű!

Másodjára Krúdyt, mint múltban élő írót elemezte Benedek Marcell. Csakugyan, a lelkében élő, aranyködbe burkolt múltban élt Szinbád, de azért-e csak, hogy nosztalgiát ébresszen olvasóiban a régi idők iránt? Inkább azért, hogy fölmutassa e folytonosságból kiformálódó változásokat, azt a világot, amelyből a miénk (vagyis a Krúdyé) keletkezett, azokat a rózsaszínű vétkeket, amelyekből történelmileg törvényszerűen keletkeztek a nagy társadalmi bűnök s igazságtalanságok.

Végül Krúdy stílusát boncolta. Egyetlen mondatáról is felismerjük a szerzőt, annyira eredeti ez a stílus, s bizony a korunk irodalmában elharapódzott fogalmazási szürkeségből felpillantva, nem árt ezt a tanulságot megjegyezni! — szólt a ma irodalmáraihoz Benedek Marcell.

S így fejezte be: .,Szeressük-e Krúdyt? De hiszen önök valamennyien nyilván azért vannak itt, mert szeretik!”

BARABÁS TAMÁS

(Élet és Irodalom, 1963/19. /május 11./ 9. p.)