Szindbád a moziban

 

„Egy darab világ a mozifénykép, mely mint az ezeregy éjszakának a meséje elevenedik meg. Az ember álmait látja a filmen ... én csak a hangulatot, a zenét, a romantikát és a természetet szeretem a moziban...”

Egy hangulatos szepesdszombati utca

A 75. születésnapra

Jövőre ünnepeljük a mozifilm megszületésének 75. születésnapját. A fenti sorokat a Ha én filmet írnék... című cikkében Krúdy Gyula írta, mégpedig egy híján ötven esztendővel ezelőtt, a film születésének negyedszázados ünnepére.

S a háromnegyed évszázados jubileumot a magyar filmművészet a többi között egy – a tudomásom szerint első – Krúdy-filmmel köszönti. „Az ember álmait látja a filmen” – írta Krúdy. És a maga sajátjának érzett Krúdy-álmait akarja most filmre vinni egy képzőművészeti ihletésű fiatal rendező, Huszárik Zoltán.

Milliók – jó ügyre

Milliók számára – milliókért... Amikor először hallottam arról, hogy ez a színes film mily drága lesz, s költségeit a többi közt az is növeli, hogy sok külső felvételt Szlovákiában készítenek, bevallom, bosszankodtam. – Hát nem mindegy – gondoltam –, hogy azok a „felvidéki” tájak, mondjuk Szentendrén, vagy a budai hegyekben készülnek? S mennyivel olcsóbb lenne!

Ám történt, hogy egy kora őszi pozsony–tátrai utazáson – amelyet nem vörös postakocsin, hanem a Tükör szlovákiai testvérlapjának vajszínű, 220-as Mercedesén tettem meg – aranyfényű napsütésben, bíbor és sárga októberi falevelek közt rájuk találva, utamba ejtettem a Szindbád-film forgatócsoportját is. S megláttam a varázsosan szép szepesdszombati, szepesváraljai tájakat, a szöveg nélkül, csupán önmagukat elénk tárva is mindennél beszédesebben Krúdy világát, hangulatait, látomásait felidéző környezetet. És azonnal megbékültem.

Néhány másodperc a több ezer méterből

626. felvétel – olvasható a felirat a csapón, a gép indul, s mögötte az operatőr, Sára Sándor áll. Kamerájával szemben a címszerepet, Szindbádot megszemélyesítő Latinovits Zoltán, szürke felleghajtóban, fehér kesztyűben, szürke kalapban, fekete kockás mellényben hazakíséri éppen a fekete ruhát, fehér kalapot viselő, darázsderekú, libbenő járású, lépteiben is Krúdy költészetét őrző Szegedi Erikát, a mozdulatlanságában is fojtott örömöket ígérő, ódon szepesdszombati utcán. Megérkeznek a házhoz, amely mögött mindjárt eltűnik Szindbád sok asszonya közül az egyik:

– Isten önnel, Szindbád! – mondja, mögötte bezárul a kapu, s Latinovits még sokáig, igézetten és igézőn néz utána, tekintetével latolgatva, valóság vagy látomás tűnt-é el a kapu megett.

– Ennyi! – ezt a rendező mondja, s egy fél délelőtti nekifutás, próba, művészi és műszaki előkészület után végleges formát öntött immár a több ezer méteres Krúdy-film egyik alig néhány másodperces jelenete.

A szepesváraljai temetőkertben, Szindbád és Lenke egyik nagy szerelmi jelenete

Lenke – Leelőssy Éva

A fiatal Lenke alakítóját úgy hívják, hogy Leelőssy Éva. Mai, húsz év körüli budapesti kislány él ezzel az igazán krúdys névvel közöttünk, a Hungexpo vállalat egyik alkalmazottja, talán éppen a neve miatt figyelt fel rá Huszárik. „Krúdy a névvarázsnak is rabja, íróink közt talán leginkább ... varázserejű szimbólumnak tekinti a neveket ... ebből a névfetisizmusból, a fantasztikumhoz való vonzódásból és a finom hangulati árnyalatok iránti érzékenységből táplálkozik Krúdynak bizarr nyelvi fantáziája” – írja Kovalovszky Miklós.

Két órán át figyeltem a szepesváraljai temetőkertben ennek a krúdys nevű civilnek, Leelőssy Évának egyetlen, Latinovitssal való jelenetét. Latinovits nemcsak színészként magyaráz a civilnek, s idősebb partnerként a kezdőnek; ő ugyanis most nem csupán főszereplője, de hivatalosan, szerződése szerint, játékmestere is a filmnek, s ahogy láthattam, ezt a feladatát igen lelkiismeretesen látja el.

Szerelem a temetőkertben

Egy jelenetből korai lenne ítélkezni, ebből a jelenetből azonban, úgy tűnt nekem, a kívülálló szemlélőnek, hogy Leelőssy Éva átéli s a nézővel elhiteti Lenke rebbenő alakját.