BARÁNSZKY JÓB LÁSZLÓ

A NÉGY NOVELLA ÁLTALÁNOS ESZTÉTIKAI,
AXIOLÓGIAI ÉS MŰFAJTIPOLÓGIAI ELEMZÉSE

I.

1. A novella műfaji problémája bár csak részben intézhető el az elnevezés alapjelentésének és műfajtörténeti eredetének, alakulásának a vizsgálatával, mégis számolni kell azzal, hogy a novella stíluskorszakok, társadalmi viszonyok váltakozásával szemben is bizonyos változatlan esztétikai követelményt jelentő műfajkategória. – Éppen nem individuális tényezőktől függő, azokat kifejezésre juttató költői műfaj, inkább a hatás-megszabta, a közlőszándék-meghatározta anyag és szerkezet jellemzi. – A műfaj elnevezése maga az olasz novella, újság, szóból ered, s ezt lehetetlen a művészi alakító szándék, a mű­faji követelmény szempontjából figyelmen kívül hagyni. – Ez az elnevezés a legkülönbözőbb korszakokon át állandóan parancsolóan magába foglalja, hogy a műnek figyelmet önkéntelenül lekötőnek, érdekfeszítőnek, érdekesnek kell len­nie. – Olyan korszakban alakul ki (a polgáriasodás első városias virágzása korá­ban) és nyeri el klasszikus virágzásában végső formáját (a kapitalizálódás, a polgári jólét, az urbanizálódás virágkorában, a XIX/XX. sz. fordulóján), amelyben egy bizonyos társadalmi réteg gondtalan jólétet élvez, s az irodalomban szórako­zást keres, éspedig már többé-kevésbé bizonyos kulturált, intellektuális síkon. – Így válik szinte a műfaj típusává a napilapok tárcanovellája és az irodalmi folyóiratok novellisztikus elbeszélése. – Így ha újabban fel is merül a modern poétikákban (Kayser, Staiger) a műfaji körvonalak elmosásával minden merev poétikai szemlélet problematikussága, épp a novellában kivétele­sen olyan mértékig érvényesülnie kell az érdekfeszítően újat közlő szándéknak, hogy ez a „Kunstwollen” itt bizonyos ob­jektív műfajkategóriához való ragaszkodást parancsol. – Drámában, epikában koronként formabontóan váltakozhatnak szubjektív és objektív tényezők: a novella objektív tárgyi jellegű előadás­módot parancsol, tartalmi közléselemektől, közlésszándéktól meghatározott műfajkategória.

2. Különösen kiélezetten megmutatkozik ez abban a fejlődési szakaszban, amikor a polgári életforma bomlása, hanyatlása idején, a jelen század 20-as éveitől kezd­ve lazul a műfaj szigorú kerete, s amelyben a kitűnő problematikai érzékkel elem­zésre kijelölt négy „novella” is keletkezett.

Mielőtt megjelölnénk, hogy melyik milyen viszonyban áll, mennyiben felel meg a novella klasszikus típusa követelményeinek, megkíséreljük általánosságban műfaji típusélmény alapján megjelölni, mik azok a jegyek, amelyek a novel­lát jellemzik és azt a „Kurzgeschichte”-től és a „short-story”-tól, más­részt az „elbeszélés”-től elválasztják.

a) A novella az említett érdekkeltés, érdekfeszítés és csattanó megoldás mű­vészi szándéka által megszabott követelményéből kifolyóan vonalas szerke­zetű, olyan, hogy bizonyos csúcspont felé tör; megfelelő előkészítéssel, fejlesz­téssel, a részletező mellékszempontok kizárásával, mintegy homogén közeggel, egyenletes tömörséggel halad a csúcspont felé, s ezt elérve természetszerűen meg­lepő fordulattal, az érdekest váró érdeklődést kielégítve, kereken zárul le. Ilyen a műfajtípust kialakító Boccaccio elbeszélésmódja, s ennél fogva lehet Maupassant a műfaj klasszikus normaszabója. Irodalmunkban a műfaj klasszikus reprezentatív képviselői Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Bíró Lajos, Gárdonyi Géza, Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Hunyady Sándor, Móricz Zsigmond, a Tenger­szem kötet Kosztolányija, s a mai irodalomból Illés Endre.

b) A társadalmi problémák iránt fogékony, válsághangulatban élő közönség érdeklődésigénye szülte „Kurzgeschichte” és a „short-story” nemcsak abban különbözik a novellától, hogy nem kíván bevezető, előkészítő szakaszt, „in médias res”-sel kezd, és ugyanakkor egyben teljesen nyitottan végződik, s így min­denképpen sokkal erősebben számít az olvasó együttalakító tevékenységére; minden­képpen cinkos egyetértésre számító, azt feltételező, modem rövidítésekkel dolgozó jelrendszer; többnyire kiszakított életterület, s ezzel a szituációval együttjáróan nem vonalasan emelkedő, hanem síkszerűen lapos, hálózatos szövedékű, s egyál­talán nem egyirányúan emelkedő, majd élesen eső vonalban futó struktúrájú. Túl­teszi magát az események logikai vagy kronológiai kapcsolatán, vagy láncolatán, ami a novellának alapvető szerkezetváza. Epikai mélység, kezdet és vég, azaz a bonyodalom előkészítése és megoldása – amennyiben egyáltalán szó lehet ilyes­miről, mint bonyodalom – kevésbé foglalkoztatják; az emberi viszonylatok, a politikai és szociológiai állapotok kiértékelése, s alakjainak ilyen vonatkozású ki­jelentései jellemzik. A novella tömör, oki és logikai felépítési formája élesen elkülönül a „Kurzgeschichte” gyakran arabeszkszerűen bővülő, vagy redőződő, vagy szakadozott egymásmellé rendeltségű, mozaikszerű alkatától. – A novellában uralkodó szukcesszív, objektivitásra törekvő elbeszélésmód helyzetjelentésnek ad helyet, asszociatív módnak, egy töredékes laza kötésű szerkezetnek; – elbeszélő és elbeszélt anyag korántsem választható el olyan tisztán egymástól, mint a XIX. század keretes elbeszéléseiben. – A „Kurzgeschichte” rendszerint fegyver az író kezében, síkra száll alakjaiért, akik egyáltalán nem tartoznak a polgári világhoz. – Jellemei, személyiségei egyáltalán nem ragadhatnak meg objektíven; a mellékszereplőket a főhős szemén át látjuk (Böll, Hemingway, Faulkner). – Megnyilatkozik ez az időstruktúrában: a novellában a történés és az elbeszélés ideje olyan mértékben egybeesik, hogy ebben a szerkezetben az idő ekként kiküszöbölődik, megszűnik. – Mint a vonalas fizikai idő, az élményben tulajdonképpen pontszerűvé válik, – A „Kurzgeschichte”-ben rendszertelen az időviszony, végletekig szubjektív; nyoma sincs bennük semmiféle objektív idő­nek, mindent individuális idő határoz meg. – A novellát a regénytől és némileg az elbeszéléstől más értelemben ugyan, de szintén az különbözteti meg, hogy az utóbbiakban határozott időélmény uralkodik: ez azonban a betöltött idő. – A novellaélményben meg kell szűnnie az időnek; az előbb említett műfajokban, a regényben és az elbeszélésben a folyamatosságnak, az időáramlásnak a belső élményében van részünk.

c) A novella virágkorára jellemző az; egyszerűség, tárgyilagosság. Éppen ezért legfőbb veszélye a banalitás, a közhelyszerűség. A novella mestereit az irodalmi sznob hajlandó lebecsülni, mert irodalmi eszközeinek észrevétlenekké kell válniuk. – A stilisztika elemei – metaforák, hasonlatok, külső leírások, evokatív képek – a cselekmény általi ábrázolássá válnak. Ha az elbeszélést nem is választják el műfajilag ilyen lényeges éles vonások a novellától, különbségeik mégis elég szembeszökőek. A novellában az események belső megkötöttséggel, ugyanabban az irány­ban haladnak a kulminációs pont felé, s a konfliktus, az elbeszéléssel ellentétben, kevésbé oldódik fel. – Az elbeszélésben szélesen felvázolt elbe­szélésmozzanatok lazán sorakoznak egymáshoz – Mikszáth, Krúdy – mint laza láncolat tagjai. A novellában az, amit elbeszélünk, rövid időn belül tetőpontra ér, inkább robbanásszerűen, mint fejlődésszerűen. A „Kurzgeschichte”-ben nem krízis jellegű formában megy végbe ez (l. Kosztolányi Caliguláját). Éppen ezért a maga aránytalan, töredékes, kihagyásos és végletekig egyszerűsített voltában a „Kurzgeschichte” jelentésmontage – ahogy Ruth J. Kilchenmann megál­lapítja.

Az elbeszélésben a tempó soha sem feszített, hanem elidőző, kényelmes, kés­lekedő, oldott. A nyelv kevésbé tömör, mint a novellában, a feszültség ívei nem esnek, ellenben egyenletesen futnak tova.

A „Kurzgeschichte”-ben jelentkező feszültség nem olyan természetű, mint amely a novellát szerkezete vonalán előrehajtja, hanem mintegy az egész anyagban jelentkezik: a mindennapi élet külsőséges mozzanatai, s a mö­göttük rejlő döntő valóság között. (L. Nagy Lajos Januárját.)

Végül: „Ha a novellában és az elbeszélésben tér és időbeliség tértől és időtől meghatározott, a „Kurzgeschichte”-ben mindez transzparensen és vonatkozás nélkül megtörik, vagy széttöredezett. Míg a novella és az elbeszélés a történteket moti­válja és azok pszichológiailag és okilag magyarázhatók, a „Kurzgeschichte”-ben feladjuk a teljes igazolhatóságot, tudatfolyamatok és gondo­lati folyamatok hatnak keresztül-kasul át egymáson.” (Ruth J. Kilchenmann: Kurzgeschichte. 1967.) – A modern elbeszélés nyugati irodalmi példáira támaszkodó elmélet számunkra meglepő frappánssággal igazolta mindazt, amit az általa nem ismert, s a műfajelemzés céljára kijelölt példákból tőle füg­getlenül megállapítottunk.

II.

Az elemzésre kijelölt négy „novella” mindegyike már a műfaji bomlás korában keletkezik. – Az alap írói alkat, a novelláknak az egész életműben elfoglalt helye, a szerzők írói szándéka sem hagyható figyelmen kívül a műfaji jelleg megállapítá­sánál.

A négy közül töretlen, vonalas szerkezet, feszítés és megoldás szempontjából leginkább megfelel a klasszikus műfaji szempontoknak Móricz Zsigmond Barbárokja. Természetesen benne is érződik a puszta elbeszélés, a műfaj jellegen túl­növő kormeghatározta (1932) társadalmi háttér: maga a megoldást jelentő „barbá­rok” is erre utal. Egyébként azonban tájrajz, párbeszéd, nyelv alárendelődik a cselekmény vonalnak: mindez tiszta novella típus-szerkezet.

Krúdy Gyula Utolsó szivar az Arabs szürkénél c. „novellája” rövidebb változata ugyan az ugyanabban az évben (1928) keletkezett A hírlapíró és a halálnak, de még mindig nem elég zárt szerkezetű, egyenes vonalvezetés­sel feszítődő, hogy novellának lehessen érezni, nevezni. Krúdy, ha írt is – főleg a Szindbád-korszakban, de később is (Isten veletek, boldog Vendelinek) remekbe szabott novellákat – elsősorban az elbeszélés mestere. Erre a műfajra predesztinálja éppúgy a Mikszáth-hagyomány fejlesztése, mintaz ezt korszerűen továbbfejlesztő impresszionizmusa. A részletek az erős­ségei: részletrajzok, képek sorozata ez a két elbeszélés is, és az utóbb készült sem eléggé tömörített; a megoldás maga is hangulati, képszerű.

Most már, ami a terjedelménél fogva is „Kurzgeschichte”-nek és „”short story”-nak kínálkozó Kosztolányi- és Nagy Lajos-„novellákat” illeti, ezek más­ként és másként, de széttöredezettségben, a vonalas szerkezet hiányában, a montage-szerű felépítésben, a zilált időszerkezetben, az olvasó közreműködésére számító ho­mályosságukban, rejtélyességükben mintapéldái lehettek az exponálásról, s a megoldást jelentő kifejlesztésről lemondó rövid történetnek. Kosztolányit a Caligulában a zsarnok-psziché önellentmondásos abszurduma foglalkoztatja, amit ennek a témának a kapcsán Camus hasonló című drámában oldott meg. – Énnek a pszichének Caligula a maga abszurd „holdkórosságával” valóban szinte prototípusa, szimbóluma. – Kosztolányi dráma- vagy regényvázlata anyagát 11 kép­ben sorakoztatja egymás mellé, egyáltalán nem folyamatos novellisztikus előadásmódban.

Nagy Lajos Januárja a modern „short-story”-nak klasszikus példája; a mód­szertani, általános részben felsorolt valamennyi jegy megtalálható benne, s csak ilyenként fogadható el.

A négy közül az övé a „legkorszerűbb” s műfajelméleti szempontból a – legprob­lematikusabb.

III.

Kérdés: ezzel a műfajdifferenciálással megnyugtatóan megoldható-e az axiológiai probléma?

Azaz, amennyiben az illető műfajváltozatok a maguk ideáltípusának megfelel­nek, egyenértékűek-e a műfaj ideáltípusát képviselő novellákkal? Vagy éppen egy korhozkötött műfaj típus korszerűi átalakítása a művész tulajdonképpeni alkotó értékteljesítménye? A hitelesség, az evidencia forrása, feltétele: a társadalmi gazdasági folyamatok-parancsolta új forma? – Kifejezhetők-e ezek a problémák a „novella” ideáltípusában? – A megkésett „novellisták”- hogy csak külföldieket említ­sünk: Maugham, Huxley, a novellista Camus – értékproblémája!

A kérdésre műfajfeletti általános érvényű esztétikai norma jegyében kínálkozik a felelet. És ez a minden műre kötelező érték-individualizáció parancsa. Nevezetesen, hogy szerkezete minden mozzanatában szükségképpi indokoltságúnak, s ilyen módon egységes értelmű művi jelentésűnek kell lennie minden műalkotásnak. Így a maga módján nemcsak a novellának, de az elbeszélésnek és a „Kurzgeschichte”-nek is megvan a maga művészi szándék parancsolta szerkezetből folyó jellege, jegye, amelytől való eltérés csökkenti az élmény intenzitását, érinti zavartalan­ságát, hitelességét.

1. Novella-műfaji szempontból Móricz Zsigmond Barbárokja példa lehet arra is, hogy szószámlálással, terjedelemmel nem lehet megvonni műfaji határokat. A Barbárok kissé terjedelmesebb, mint az átlag novellák – éppúgy, mint nemegyszer Maupassant vagy Mérimée klasszikus műfaji példaként említhető novellái – de menete töretlenül halad egyenletesen növekvő feszültséggel a csattanó felé, amely a témának megfelelően, némileg típuslélektani, társadalomlélektani jellegű: a kegyetlenséget és az ítéletet egyszerre képviselő, magában foglaló „szíj”, amely a tárgyalóteremből makacs tagadás után távozni akaró gyilkos előtt hirtelen, kísértetiesen megjelenik. – A primitív psziché durva mecha­nizmusát jól ismerő bíró fölényes, megvető fogása, aki azután keserű megvetéssel vetheti oda a novella valamennyi mozzanatát megvilágító "Barbárok" szót. – A téma általános társadalmi mondanivalója ellenére végső soron egyetlen eset, egy kemény, érthetetlen durva cselekedetekben megnyilvánuló, s így egyöntésűnek tűnő psziché felbontása, összeroppanása. Semmiféle szép szó, szellemerkölcsi szempont, érv nem használ vele szemben, eleve lepereg róla, a létezésmódjától tökéletesen idegen. A típust jólismerő bírónak magának is a tárgyi világhoz, tény­hez kell folyamodnia: amit semmi sem tudott elérni, megteszi a szíj a kilincsen, a csodaként megjelenő bűnjel. Erre alapjában omlik, törik össze, muránói üveg­ként, ez az acélosnak tűnő, de „egyöntésű”, hamar pattanó, mert amorf, nyersvas-barbárságú létezésforma.

A novella valamennyi mozzanatával fegyelmezetten, párbeszédben, tényekben realizálva, minden öncélú, nem jellemzetes szót, kitérést kerülve, főleg pedig minden pszichoanalizáló fejtegetéstől tartózkodva éri el ezt. Köztudomású, hogy Móricz Zsigmond novellái egyrészt drámaiak, nem egy novellája kész tragédia (Magyarosan); másrészt típusai, sorsai nem egyszer olyannyira társadalmi hátterűek, hogy mondanivalójuk teljes kibontása regénybe kínálkozik. (Így a Százszínselyemkendő a Sárarany magva.) – De megvannak Móricz Zsigmondnak a maga központi problémái, típusai is, egyazon téma különböző változatai.

Ilyen pl. a dzsentri-középosztály pusztulásának problémája: Kerek Ferkó, Arday, Szakhmáry Zoltán, Csergheő Csuli, Kopjáss István stb. sorsában, alakjában. – Megtalálható az őstípus Laci bátyjában, Kendezsigában; Báthory Gábor – Ady tör­ténelmi, Móricz számára alapélményt jelentő – személyiségeiben. – Ugyanúgy ott a vörös juhász barbár alakja mögött a Betyár, a Rózsa Sándor tematikája; a műveletlen, önpusztító szükségképpen nem is immorális, hanem amorális népi erő kísért Túri Daniban is. E többször megfogalmazott téma legkövetke­zetesebb zordságú ábrázolása a Barbárok remeke, egyáltalán nem véletlen trouvaille, hanem a művi, művészi ökonómia, egy mindent tudó nagy művész érett remeklése.

2. Nem mondható el, hogy ilyen helyet foglalna el Krúdy életművében az Utolsó szivar az Arabs szürkénél. – Krúdy, az érett Krúdy, imp­resszionista elbeszélő művészetében kétféle műfajtípus nyújt módot művi remek­lésre: az egyik a prózai költemény határán járó Szindbád-típusú hangulati novella; nem hiába maradt szinte mindvégig uralkodó ez a típus: megtalált forma ez a Szindbád alakjához fűzött énkettőző múltidézés; tökéletes megoldás marad mindenkor, a hangulatjelleg ellenére; vonalas szerkezettel, csattanó meg­oldást jelentő fordulattal. A látszólagos oldott előadásmód egész menete, a művészi szerkezetű, csupán látszólag pongyola, de nagyon is művészi szerkezetű körmondatok, szigorú egységbe illeszkedve, töretlen vonallal haladnak a cél fe­lé. Ezek a novella-műfaj impresszionista változataiként páratlan remekek; pszichológizálás nélküli, a főhős gesztusaiban, cselekedeteiben megnyilvánuló lélekrajzok.

A másik ideáltípusa Krúdy impresszionista stílusának a nagy terjedelmű és mindenkor hatalmas, zárt művészi szerkezetű regény: A hét bagoly, A vörös postakocsi, Őszi utazás a vörös postakocsin, Asszony­ságok díja, Vak Béla. – A Szindbád novella-típus és a nagyszerkezetű impresszionista regények között helyet foglaló, némileg Mikszáth stílusú, anekdotikus elbeszélések korántsem felelnek meg Krúdy múltat idéző, leginkább impresszionista faculté de maîtresse-ének. Mindenkor önkényeseknek, vázlatosaknak hatnak. Mint a novellának választott Utolsó szivar, vagy A pincér álma. Jellemző, hogy mennyire javára válik a témának, ha lehetőséget adva az író alapstílusának kibontakozására – a némi­leg objektivált, álöltözetes, Én-hangsúlyú, emlékező múltidézésre -, a téma hangulati részletrajzokban jelentkezik, persze akkor még jobban eltávolodva a novella műfaji típusjellegétől: a részletekben elidőzésben, a részlet-hangulat rajzokban rejlik ilyenkor az elbeszélés varázsa: korántsem vonalasan célra­törő ez, nem novellisztikus, de éppen részletmozzanataiban érdekes, és ekként szerkezeti egységben szolgálja, érleli ki a frappáns mondanivalót. – Az Utolsó szivarnak ilyen terjedelmesebb, de zártabb szerkezetű, célratörőbb változata A hírlapíró és a halál. – Középpontjában az író alteregója, a Krúdy-hős áll, az újságíró, annak egyénisége, könnyed, szerény, győztes, rokonszenves ifjúsága állítja meggyőzően maga mellé a merev, bakafántos, szokásokba merevedett, és így halálraítélt öregséggel szemben valószínűtlenül, és mégis meggyőzően, elfogadhatóan, a sorsot. – Az Utolsó szivar vi­szont a témának végül is a legyőzött szemszögéből, hangulati világából tolmácsolt, egyáltalán nem meggyőzően festett változata. S így a novella vonalas, célratörő szerkezetétől való eltérés művészileg nem eléggé indokolt az élményegység, a művi értékindividualitás szempontjából. A hírlapíró és a halál bátrabban, de indokoltabban is, formát bontó, terjedelmesebb – bár novellának azután már egyáltalán nem minősíthető – változata a témá­nak, hasonlíthatatlanul nagyobb művészi értékkel.

3. A Caligula mintegy a Kosztolányit Ibsen-élménye óta – Cézár és Galilei – izgató költői lelkű zsarnok problémájának egyik megoldás-változata. – A moralista Kosztolányi állandó témája, tehát erősen én­gyökerű és egyben minden ízében pszichológiai probléma: benne vetődött fel eredetileg a keresztény morál és a pogány művészi világnézet erkölcsiségé­nek összecsapása. Kosztolányinak sok levélbeli és egyéb vallomása tanúskodik arról, milyen mélyen gyökerezett egyéniségében ez a probléma – egyáltalán nem külső időben, történelmi időben lejátszódó megoldást követelve, nem ilyen élményből származott, ilyentől szinte teljesen idegen volt. A Néró- regényben – A véres költőben – teljesen hiányzik minden ilyenfajta szer­kezeti elem, általában tökéletesen hiányzik a történetiség idő-élménye. An­nak a szerkezete teljesen novella-szerű; hosszúra nyúlt, egyenes vonalú, pszicho­lógiai Kosztolányi-novella ez a regény: a főhős lélekrajza, nem lelki fejlődésé­nek, hanem egyszerűen izgalmas lelki kalandjának a rajza, egy magát a közön­ség nyakára erőszakoló fél tehetség sikere és tragikus bukása. – A Caligula a témának mélyebb metafizikai felvetése: az öncélúan, sőt önveszélyesen, gát­lástalanul és menthetetlenül realitásokat játékosan felbontó, a valóságot, ön­magát is viviszekcióban, ravasz kíváncsisággal megleső kegyetlen gyermek, akinek egyetlen megváltás lehet a lényegében mindezekben az aktusokban, gesztusokban hajszolt – nihil. – A Kosztolányi-költészet és világnézet alap­fogalma ez. – A Caligula tehát nem problematikus egyéni sorsnak, vona­las, megszakítás nélküli eseménysodorban való ábrázolása, hanem mozaikmozza­natokba tömörített, villám-gesztusokban-jelekben felvázolt egzisztencialista drámaiságú életszituáció felvázolása – s így csupán a „Kurzgeschichte” és a „short-story” szubjektív időkategóriákkal dolgozó, egyéni mozzanatok­kal keresztül-kasul szőtt, hálószerűén, laposan szétterülő műfaji változatában volt feldolgozható. – Az olvasó szabad asszociációira bízza a homály meg­fejtését, s mi sincs távolabb tőle, mint az oki-lélektani indokolás, a logikai következetesség. Caligula a zsarnokság, mint korlátlan s így határhelyzetek­be ütköző akarat egzisztencialista megtestesítője. – Erről tanúskodik Camus egzisztencialista Caligula-drámája, amely szerkezetben, tematikában, meta­fizikai homályban, sok tekintetben megegyezik Kosztolányi rövid történetével, de a drámai forma ennek a témának hasonlíthatatlanul jobban megfelel. Ez a mélylélektani probléma így, villámjel rendszerben, csupán jelezhető, nem ér­zékeltethető: az egész vázlatnak hat, ami magában rejti, hogy ez a műfaji keret nem felelt meg neki. A homály nem csupán a probléma szükségképpi következménye, velejárója, hanem a választott műfaji forma meg nem felelő voltából fakad. Nem eredményez tiszta új műfaji megoldást, ez jellegzetes átmeneti típus: egy műfaját meg nem talált, elvetélt témavázlat.

4. Nagy Lajos Januárja (1930), mint említettük, mintapéldája a „Kurz­geschichte”, ill. „short-story” Ruth J. Kilchenmann által adott meg­határozásának. Elsősorban azáltal, hogy a feszültség egyáltalán nem vonalas jellegben bontakozik ki, hanem az egész anyagban jelentkezik – azaz csupán kellene jelentkeznie – a mindennapi külsőséges empirikus mozzana­tok, s a mögöttük rejlő döntő valóság között. – A tér- és időbeliség nem tér- és időtől meghatározott, hanem transzparensen és vonatko­zás nélkül törik meg. – A történet-töredékek pszichológiailag vagy okilag egyáltalán nem magyarázhatók, – tudatfolyamatok és gondolati folyamatok hatnak keresztül-kasul egymáson. – Öt ízben szakítja meg az egzakt időjárás­jelentés a szöveget. – A szöveg egyéb része is szociográfiai, statisztikai adatszerűségű. Ilyen a jógazda számára pontokba szedett utasítás. – Minden ízé­ben szimultaneista, konstruktivista szerkezet óhajtana ez lenni. – Az ilyen belső szerkezet mellett a terjedelem tetszőleges: lehet 4 oldal, de, mint az 1919 május, 37 oldalas, egymás mellé rendelődve halmozódnak a mozza­natok. A hézagokkal egymás mellé illesztett mozaik-lapok nem szolgálnak megoldással: az olvasóra bízzák az ítéletet, aktivizálják azt. Lényegében kiáltvány-plakát montázzsal állunk szemben, ez pedig a komponáltságnak még a látszatát is kerüli a valóságjelentés szituációjának aritmikus adat-törmeléké­vel, amelybe olykor leplezetlenül beleszövődik az író szubjektív véleménye, jóslata.

Amennyire hiánytalan betöltése ez egy új valóságérzékelés elbeszélő műfajá­nak, annyira szinte paródiáig menő feltárása a formabontó új műfaj-változat sebezhető pontjainak. – Az ismétlődő időjárás-jelentések indokolatlanul, fö­löslegesen, modorosán hatnak; a sorolt részek nem tanúskodnak figyelemre méltó eredetiségű megfigyelésekről: nemcsak szárazak, de egyenesen közhelyszerűek. – A kegyetlen tárgyi stílus teljesen nélkülözi azt a szenzuális finomságot, ami pl. József Attila, Derkovits hasonló témájú alkotásaiban annyira elősegíti a humanista átérzést. – Kelleténél adalékszerűbb, statisztikus ez a kegyetlennek szánt tárgyi stílus; nem pusztán kopár, de egyenesen üres és így sivár; a stílus megkívánná a szociográfiai kritizáló részt is.

x

Mindez azt bizonyítja, hogy a novella újabb formabontó változataira, roko­naira is kötelező ennek a közlésmódnak mint nyelvi műalkotásnak a szervessége, bizonyos realitás-sík jelleg, egyfajta stílszerű homogeneitás. Ennek változatai különbözőképpen lehetnek jellemzőek a műfajszerkezeti-változatokra, de a maguk módján művészi értelemben, kötelezők reájuk.

 

(A novellaelemzés új módszerei. /A szegedi novellaelemző konferencia anyaga. 1970. ápr. 9-11./ Szerk. Hankiss Elemér.
Bp. 1971, Akad. K. 159-167. p.)