KRÚDY ÉS PROUST

Baránszky Jób László

I.

Krúdy és Proust impresszionista élményidő szerkezetű prózája a ma­gyar és európai egyidejűség különös esete. A két stílus interferenciája, korstílusban való önkéntelen és öntudatlan egyezésük és jellegzetes különbözőségük az egyes eseten túl is általános érdekűnek látszik.

Krúdy és Proust stílusának rokonsága a műfaji fejlődésben kifeje­zésre jutó korérzés megnyilatkozása. Krúdy ugyan majd hét évvel fiatalabb volt Proustnál, indulásuk a századvég utolsó évtizedében majdnem egyidejű s Krúdy ha tudomást is szerzett Proustról, az már csak stílusának teljes kibontakozása után az 1910-es évek végén vagy az 1920-as évek elején történhetett, amikor az 1919-es Goncourt-díj után általában Proust elismertté, világhírűvé vált. Így bizonyosra ve­hetjük, hogy az 1911-ben megjelent Szindbád és benne Krúdy jelleg­zetes „emlékezés”-stílusa minden ilyen hatás nélkül alakul ki. Igaz, hogy a Krúdy-regények igazi időszerkezete 1918 és 1932 között bon­takozik ki. De ez már korántsem az „emlékezés”, ami Proust életmű­vében mindvégig jellemző. Krúdy utolsó kötetei organikusan tovább­fejlesztik az indulás, az emlékezés stílusát azokká az időszerkezetekké, amelyek Joyce, V. Woolf, Thomas Mann, Gide majd Dos Passos, Faulkner időszerkezetében jelentkeznek. A Krúdy—Proust párhuzam valóban az „emlékezés” stílusa: 1912—1920. – A betetőzés, a világ­siker, a Goncourt-díj (1919), idején Krúdy már más vizeken evez, olyanokon, amilyeneken a prousti életművet odakint mások folytat­ták. – Különös módon az impresszionista emlékezés kezdeteit maga továbbfejlesztő magyar egyidejűség épp akkor marad magára, s ma­rad a biedermeier emlékezések, Casanova-kalandok beszámolója. Már a Napraforgó- (1918), az Asszonyságok díjá-nak szürrealista, szkizofrén, valóságsíkokat egymásbajátszható tudathasadásos a szerkesztése; amit azután a Hét bagoly (1922) s a Boldogult úrfi koromban (1923) kiteljesít. – A kép, csakúgy mint Ady életművében, a szubjektív hangulatszimbolistából egyre inkább korreprezentatív közösségi síkúvá lesz: a megkettőződő „én” a maga kettősségében így hitelesebben ta­núsítja, s a valóság éppolyan sokféle metszetben, nézetben kívánja adni a történés terében teljes önmagát. – Akárcsak Braque, Picasso képein. A szubjektivitásból a tárgyiasítás objektiváló teljessége, mint a líra romantikaellenes forradalmában, a tárgyi intellektuális lírában. S mint a modern prózában: már Flaubert indulása ilyen irányú. – Az ilyen irányú fejlődés átmeneti állomásai Proust és Krúdy azonos struktúrájú, bár fordított előjelű – analitikus, illetőleg szintetikus – jelenségvizsgálatai. Mert ezek a stílusok párhuzamosak a korváltás fi­lozófiai világnézeteivel, a bergsoni intuicionizmussal és a husserli lé­nyegelemzéssel, tudatérvényességek fenomenológiai vizsgálatával. Mindkét ábrázolásmódban, Proust analitikus, Krúdy szintetikus ábrá­zolásmódjában, a külső valóság érzetként, élményként, hangulatként, általában tudatérvényességként jut szóhoz, jelenik meg; a szereplők tudatsíkján – köztük az „emlékező” és emlékképként szereplő szerző tudatában is – kettőzötten: lényegében tükröző fényfelületek többszö­rös visszaverődésében kapja meg több dimenziójú valóságát. De Proust stílusának elemzői – így Maurois, Curtius, Jauss, P. H. Simon – nem látják szükségesnek annak feltételezését, hogy Proust a bergsoni idő­elmélet alapján dolgozta volna ki a maga élményidejét, a dureé réalle-t: ez Proust művészi szándékának önkénytelen, szerves folyománya, eredménye. Nem másolás, hanem bizonyító eljárás, a más módszerrel elért azonos eredmény. – Ugyanúgy, vagy még inkább egymástól füg­getlenek a Proust és Krúdy impresszionista szenzualizmusában annyira korszerűen egyező időszerkezetek. – A magyar szellemi fejlődés így egy század után megismételte önmagát s a tér-forradalmasítás Gauss— Bólyai-féle tragikus szinkronja után íme most az epikus időszerkezet forradalmát is végrehajtja az európaival egyidőben egy magyar. Ez a forradalmi tett még a Bolyaiénál is többszörösebb elszigeteltség­ben történik, miután Krúdy teljesítményének vitathatatlan eredetisé­gét fokozott elszigeteltségre ítéli az a társadalmi jelrendszer, amely­ben azt végrehajtja s annak orgánuma: a nyelvi szerkezet is. Proust kezdeményezése a fejlődés európai vonalában döntő jelentőségű a mű­faj alakulására mindmáig, – Krúdy maga kénytelen folytatni, amit megkezdett. Természetesen ennek újságában, a hazai közvéleményre utalva, kétszeresen elszigetelődik.

II.

Bár Krúdy hét évvel fiatalabb Proustnál, de míg Proust lényegé­ben a pubertás fejlődési korszakában megrekedve élete végéig ennek az állapotnak a káoszát elemzi, s szinte hallani éles mutáló kamasz­hangját, Krúdy már tizenhat évesen a férfibariton gazdag rezonencia-zónáján szólal meg. Egy pillantás a fényképeikre: mindent megmagyaráz. A Wilde Oscar-i dandy-eleganciával öltözködő Proust, még vi­rág is a gomblyukban, széles, mintás selyemnyakkendő, az ajkon a bo­csánatkérő félszeg mosoly, egyébként az arc a mi egri remeténk, Gár­donyi Géza, szögletes vonású arca, az egri várhegy ablaktalan szobá­jának lakójáé, ami különös ellentétben áll az öltözködés nagyvilági eleganciájával és a mosoly diplomata rejtélyességével. – Ezzel szem­ben Szindbád korán kifejlett férfiszépsége! Eszünkbe jut a combray-i sétakocsizáson messziről látott lányok, s a balbeci nyár, a „bimbózó lányok” árnyékában, s a balsikerű csókkísérlet az ifjú Proustot este megbeszélés szerint ágyban fogadó Albertine-nel. Az utólagos pszicho­lógiai értelmezés nagymestere minden gyakorlati lélektani taktika nél­kül tör célja felé s persze kudarcot vall: „Maradjon, mert csöngetek”, kiáltotta Albertine, mikor látta, hogy rávetem magam, mert. meg alka­rom csókolni.” – Ki kételkedne ennek a jelenetnek a valóságában. S milyen finom többoldalas lélektani elemzése a minden lélektani tapin­tatot nélkülöző jelenetnek. Igaz, Szindbáb kalandjai, női, képzelete te­remtményei, s a visszautasításban is úgy viselkednek, ahogy kell; de mennyi ösztönös biztonság az emberi szenvedélyek, hangulatok tör­vényszerűségeiben. Krúdy világa: a képzelet valóságrangjára szerve­ződő világ. Prousté: a valóság irrealitásokba vesző, ellentmondásos szövevénye.

Például, hogy csak az imént idézett „Albertine-jelenet” valóságstruk­túráját elemezzük, kitűnő példája az élménykibontásnak, annak, hogy az élménymozzanatok milyen jelentésváltozáson mennek át az elfoj­tás, rejtőzködés, közvetettség átváltásában. „Albertine” tulajdonképpen „Albert”: ez az áttételesség főforrásának fogadható el itt, a „perverzió” – az „átváltás” szó szerinti funkciója hat benne. (Képzeljük el ebből a perspektívából az egész „bimbózó lányok” szín-, hangulati, érzés­skáláját, a feminin és masculin elemek keveredését, illetőleg többszö­rös átváltódását.) De még itt is inkább lehetőség, alkalom Proust stí­lusban megnyilatkozó alapmagatartásának érvényesítésére, semmint ok. Az ok az egyéniség, az én, amely az exhibicionista látszatok mögé rejtőzik, az okosság, és a mindentudás mögé – a sok szó mögé! – a realitás formáit csak tapogatni képes vakság és tétovaság – amely azonban épp így járhat alvajáró biztonsággal a képzelet, az érzés, a belső világ útvesztőiben: valóság, amely kitapintásaiban válik illúzióvá, álommá, szublimálódik, idealizálódik, ami ennek az eljárásnak tulaj­donképpeni célja. – Krúdy viszont álmokból biztos kézzel valóságot idéz. Proust valóságot elemezve sterilizálja azt gondolativá. Bebizo­nyítja, hogy a valóság csupán a rejtett eszmei jelentés. A pszichológiai realista Proust analízisei által eszmévé változtatja a valóságot. Krúdy, az álmok költője, az élet összefogott lényegének élményét nyújtja te­remtő szintéziseiben. Rokon folyamatokfordított előjellel: az ana­lízis és szintézis két másféle dialektikája.

Mindkét eljárás sajátos társadalmi valóság és ebből növő kultúra klasszikus reprezentánsa. Prousté nyomán a francia társadalmi valóság struktúrájába lépünk, a francia racionalista realizmus talaján áll, mo­zog. – Krúdy egy öntudatlan, megkésett társadalmi érzés- és szem­léletmódja fölé emelkedve tragikus különállásában vallja a vele való azonosságot, mint mindenkor a magyar költők, Csokonai, Arany, Ady. Mindkét életmű, Prousté, Krúdyé, egyaránt rostjaiban hordozza azt a társadalmi valóságot, életszemléletet, amelyből épül, – de más idő­viszonylatban Proust társadalma változatlan jelenként megy át a műbe, maga az író is szerves alkotórésze leküzdhetetlen sznobizmussal, nosztalgiával annak rangskálája, felső fokai iránt – Krúdy nosztal­giája egy visszahozhatatlan múltnak szól. Ez a visszahozhatatlanság borong hangulati tájai fölött: magasabb szintről néz vissza az utazó az otthoni tájra, lenéz rá, nem fölnéz, mint Proust többnyire; mi sincs távolabb Krúdytól, mint a sznob szebbnek, többnek láttatás: a bomlás, hullás morbid vidékei az övéi és költői ereje, szépsége, nagysága épp ez, hogy bemutatja ilyenként és vállalja: lelkének úgy otthona az, hogy ő többé abban már nem lakhatik. Milyen rokona ez Az elsüllyedd utak, a Ház a jegenyék között költőjének, Adynak, a hangulataival...

III.

Krúdy különben már ifjan előadás-stílusként hasznosítja az emlé­kezést, mint olyan hangot, amely a prózának élményszerű melegséget, hitelt kölcsönöz. A huszonegy éves elbeszélő programként jelenti be ezt az írói magatartást, művészi szándékot:

„Némelyik írásom csak annyi, mint egy könnyű sóhajtás, vagy valami álombéli hang, ami még a szívünkben cseng, ha felébred­tünk... A másik meg olyan, mint a felleges égboltozat, amiből a hideg eső hull, hogy alig ismerek magamra. Akkor tán jobban fájt valami mindennél, mint máskor... Nem az első könyvem, de mégis mintha nem volna több. Csak ez. A melyikben az én ifjú­ságom van szép kerek garmond betűkből sorokba rakva...

Virágoznak a fák... érzem mégegyszer, hogy milyenek voltak a sóhajtások, amikből történeteket szőttem, hogy milyenek voltak azok az álmok, az elsők, a kikeletiek. Rosszul kövezett ucca, a há­zak se nagyok, de alattuk fehér ruhás lányok haladnak nevet­gélve, egy gyerek csigát űz ostorával, a kék végtelenben fecskék cikáznak.

Bocsássák meg az ifjúságomat, szépen kérem.”

Kétségtelen fin de siécle-póz az Ifjúság kötet előszava (1898. június), de ezt fogja feldolgozni Szindbád, a már itt megkezdett emlékezés hangulati zónáinak egymásbajátszatásával.

S a folytatás az alkotásmód elemzése, igen korai tudatosság, amely kezdettől pszichológiai megfigyeléseket használ – de hatás céljára:

„Hányadik tavasz már ez, hányadik, a melyik nem hoz semmit, csak egy csomó képzelt szerelmet, hamis hangulatot és emlékeket, amelyektől félek; félek, hogy letalálom őket írni. És minek írjam le az emlékeimet...? – „Ha leírnám, nem volnának többé em­lékeim.”

Íme a művészi emlékezés hatása, következménye; aminek azután nem annyira egyéni, hanem inkább majd kortükröző közösségi síkon lesz nagy jelentősége. Krúdy feldolgoz majd egy világot, úgy, hogy elszakadhasson tőle, mint amikor megölelünk, megcsókolunk valakit, hogy elválhassunk tőle. – Az örök utazás, az örök elválás, a kocsiról, vonatról látott tájak, a halottvárosok, elhagyott présházak s a temetői sírhantok tájai, és stílusként, életérzésként, mindjárt kezdettől mint írói magatartás:

„Miért térek én mindig-mindig haza girbe-gurba uccás kisváro­somba, járkálni a patak partján, pitypangból fonni koszorút és aztán végigballagni azon a temetőn – és milyen nagy temetőn – ahol minden sírdomb egy-egy emlék, az én emlékem, a mit elte­mettek mélyre az évek szelei.”

S a visszatérés módja, az impresszionista perc, valamely konkrét időpillanat, amely azután az élményben valótlanul:

„Itt járok az uccán. Délután van, két óra.”

S egyben a konkrécióból időegybejátszatással a valótlanítás, a való­ságnak képszerűvé változtatásával élményszférába emelése, ami ké­sőbb természetesen nagyobb határozottsággal érvényesül: „ahová Szindbád elutazott... a toronyórák megállottak. Valami olyan időt mutattak az órák, amilyen talán soha sincs...” (Hídon, 1911). De már ugyancsak az Ifjúság kötetben egy évtizeddel a Szindbád előtt: ,,A gurbancos kövezeten megkoppannak a lépteim, ahogy tovább lépege­tek, a hátam mögött gyors pergéssel nyílnak föl a zöld zsaluk szemei s mondja valaki a keresztnevemet. Megfordulok a csengő női hangra.” – Később ugyanez az emlékmozzanat, de valótlanítva a Szindbád- kötetben s most már az emlékező író beiktatta az emlékezés stilizált én-jét, Szindbádot: „Szindbád így bandukolt végig a városon és egy uccasarkon hirtelen megállott, mert a közelben megszólalt egy öreg pohos toronyka harangja és mély hangon beleszólt a délutáni csendbe. És mindjárt ezután valahol, valamerre katonák trombitáltak és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta és bokázó, friss lé­pésekkel indult most már az A. Marchali-féle cukrászbolt felé, mint egykor hajdanában... Hátranézett, hogy miért nem csörögnek sarkan­tyúk a sarkán.” – A múltidézés aktív művészi alakítás formáját öl­tötte.

IV.

Ilyesmire Proustnál soha nem bukkanhatunk. Proust stílusa éppúgy nő ki a francia műveltség racionalista pszichológiai realizmusából, minden ízében valóságot tanulmányozó; irodalmi függvénye azoknak a szellemi áramlatoknak, amelyekben Proust benne élt, amiként Krúdy a magyar századvég, egy múló életforma, tematikájából olyan stílust fejlesztett ki, amely épp művészi eszközeiben messze túlhalad azon. Mindenkinek éreznie kell, ha nem magából az életműből, hát akikor annak sorsából, hogy ez nem annak a közönségnek készül, amelynek életstílusát feldolgozza. – Proust közlésmódjába töretlenül épül bele egy civilizáció formarendje, életstílusa, tudata, míg Krúdy kifejezve fölülmúl valamit. – Proust adottságokat tanulmányoz a saját eszközeikkel, valamit a saját immanens mértékével mér, nem ugyan tudo­mányos filozófiai, de annak határát súroló lényegelemzéssel, megma­radva mindenkor a konkrét elemzés síkján, de a bergsoni intuicionizmus s a fenomenológiai lélekelemzés korában. Proust stílusa és világa homogén. Krúdy stílusa magasan fölötte lebeg személyeinek, innen a megindult szeretet, amellyel föléjük hajol: halott emberek ezek, s az­zal enyhíti magányukat, hogy a maga különböző én-jeit is közéjük iktatja; elmegy kísértetnek a kísértetek közé: álneveken. Ez Proust-nál elképzelhetetlen lenne. Ott a beszélő és a taglalt én viszonyának problémája más természetű. Proustnál végeredményben Szent Ágoston Vallomásainak csodálkozása a mű ihlető életrehívója; a történetiség atyja, az élményidő első elemzője elemzi annak a ténynek a para­doxiáját, hogy az ifjúkor alakjai, élményei valósak és elmúltak. Ho­gyan lehetséges, hogy az idő, a múlt, az ifjúság volt és nincs. – Ilyen csodálkozás Krúdy számára nem létezik. Az ő számára anyag a múlt, amelyből megépíti azt a képszerkezetet, amely képes fölidézni a múlt hangulati lényegét: nem szételemzi halottá, hanem ellenkezőleg, meg­eleveníti, furcsa módon idegen anyagokból is összerakja. – Proustnál viviszekcióban hull szét és szövődik lényegjelentések összefüggésévé a múlt. Kanyargó körmondatok gondoskodnak, hagy ennek az anatomizált testnek ér- és idegrendszere funkcionáljon: ez a stílus szétele­mez, átvilágít, árnyképpé változtat minden szervezetet, de egyáltalán nem köti el az élet vérkeringését. Sőt az mintha ebben az elemzésben indulna meg először. S furcsa módon mintegy a röntgen, az értelem, fénye változtatja ezt a múltat önmaga árnyává, vagy halott árnyak kapnak ebben a félelmetes szellemi áramból életet. – Krúdynál él a múlt költői emléke: csupa hangulat, melegség, s a körmondatok pon­gyola rendjében látszik először önmagára ismerni, ami értelem nélküli esetlegesség volt. Proust valósághoz tapadása, valóságigénye a kama­szé, Krúdy kezdettől férfi módra egységben látja az életet, vállas, deli alakjával, borongó széles homlokával, a csendet ritkán megtörő mély zengésű hangjával, egy szép fajta gazdag életű tékozló fia, szemében a mindentudás megelégült nyugalma, aki mindenkit boldoggá tesz és tehet, csupán magát nem. De annál sokkal büszkébb, semhogy elárulja. „A nem kívánt leányhoz sóhajom” – Ady gesztusa ez, a pazarló életé: „az ifjúságot ezután arra oktatja Szindbád, hogy tisztelje a nő­ket... A legtöbb nővel jósággal, szelíden, gyermekmódjára kell bánni, bolondságaikat helyeselni, kicsinyességüket nagyszerűnek találni...” Íme Krúdy mindenkor summázó előadásmódja, amelyben tapasztalato­kat összegez. Mintha kezdettől túljuthatott volna azokon a részlete­ken, amelyek hálójában Proust mindvégig megrekedt. – Ezek a ta­pasztalatok lehetnek ellentmondásosak, mint Ady és Kosztolányi szá­mára a nő az ellentmondások egysége, az egyetlen valóság, épp mert hazug... „Ó, élet, asszony...” – „Szerették a vőlegény szót, szeret­ték a „szerető” szót, a szép hosszú leveleket és bár nem olvasták vé­gig, megsértődtek, ha a levél nem volt elég terjedelmes... Mennyit csalódtak, sohasem tudtak másra és odaadó komolyságra gondolni, mint e szerelemre... Igaz, hogy ez után nyomban a divat következett a nők gondolatvilágában.” – Krúdy szellemesen, bátran néz szembe a nőkben megélt emberi paradoxonokkal s ezzel természetszerűleg ro­kona a kíméletlenül elemző Proustnak, aki végső fokon nem is talál, nem is akar észrevenni mást az emberi lélekben, mint annak paradox dialektikus természetét: ez mozgatja, ennek a feloldási kísérlete hajtja a prousti körmondat motorját:

„anyám meg csöndben, hogy ne zavarja, gyengéd tisztelettel nézte, de nem nagyon mereven, mint aki nem akarja kitalálni férje felsőbbségének titkát.” *

A figyelmes figyelő, aki eleve óvatosan tartózkodik attól, hogy meg­ismerje, teljes valóságában megismerje megfigyelése tárgyát. Vagy:

„Nagynéném biztosan jól tudta, hogy sohse fogja már látni Swannt, s hogy a házát se hagyja már el soha, de ezt a végleges elzárkózást az tette könnyűvé, aminek azt a mi szemünkben még fájdalmasabbá kellett volna tennie: nevezetesen, hogy erre az el­zárkózásra erejefogyta kényszerítette, a mozgás lehetetlensége pi­henéssé változik.”

Krúdynál bőségesen akadnak illogikus cselekedetek, de épp azok az élet logikájának legmagátólértetődőbb jelei és sohasem szorulnak magyarázatra, fölösleges elemezni őket.

„Fehér árnyékként ült előtte Zsófia a cukrászda piros székecskéjében és töviről hegyire átgondolta ezt az asszonyt. (Lett volna ugyan más gondolkodnivalója is ezen a délutánon Józsiásnak, de ő is úgy cselekedett, mint a siralomházi delikvens, aki egész éj­szaka a porkolábbal sakkozott.)”

Zsófia egyáltalán nem ül ott a cukrászda piros székén, késik, nincs jelen, s Józsiás gondolatai azok, amelyekkel a kíméletlen realitás fé­nyében látja Zsófiát, „amint a férfiak az ilyen gondolatokat már ré­gen ismerik, amikor a nő nincs mellettük.”

Krúdy örömét leli a valóság tarka ellentmondásaiban, végtelen hu­mánuma számára minden érthető. Ha ítél, szinte észrevétlen iróniával ítél – s ítélő hangsúlyában ott bujkál enyhítőül mindenkor az öniró­nia. – Proust végeérhetetlen elemzéseiben egyáltalában nincs morális ítélet, van azonban szinte sznob megkülönböztetés. Mint a Guermantes-ok megértették vagy megbocsátottak volna bármilyen erkölcsi vétséget, de törvénynek tartották a társasághoztartozás bizonyos sza­bályait. Proust elemzései tulajdonképpen ennek a társasági tudatnak a síkján mozognak, ennek az érzületnek, ízlésnek meglehetősen bo­nyolult mechanizmusát követik: ilyen értelemben lényegükben társa­dalmi síkúak, a természet részben mint kultúrkörnyezet, részben mint ennek a mindenre érzékeny kedélyvilágnak reakciókat evokáló háttere vibrál. A tudat síkján, a tudat mechanikájában jelentkező valóság va­lóban fenomén mása, fenomenális síkon.

Krúdy valóságsíkja a költői jelentés: s ilyenként hús-vérvalóság-képtelenségei kifejezések; kifejezései bizonyos emberi magatartásnak:

„Sőt halála után, midőn a hófúvással, vagy a síró őszi széllel el­szökött a kriptából, útja elvitte olyan helyekre, ahol legfeljebb egy szalagcsokorra kötött harisnyakötőre, vagy egy női vállra em­lékezett. És ezek talán kedvesebb emlékei voltak, mint a vár­romok és folyópartok, a néma kertek, ahol bűbájos szerelmi má­morban nőkért öngyilkos lett.”

Íme a történés, cselekvés múlt ideje, az emlékezés tapasztalati moz­zanatainak olyan csoportosítása, amelyből az a benyomása támad az olvasónak, hogy az apró kedves emlékek értékesebbek, mint a meg­rázó nagy élmények: az emlékezés, mint egy élményvilág értékstruktúráját megváltoztató. S persze ennek a világnak már halottnak kell magának is lennie s az emlékei mégis a halott számára is helyhez kötöttek. A leglényegesebb az, hogy a nyitókép: „elszökött a kriptá­ból” s a zárókép: „nőkért öngyilkos lett” – fogja perspektívába, s jelzi, hogy élményvalóságok közlése történik a költői tömörítés nyel­vén: valótlanítás az élményhangulatiságnak megteremtése érdekében. A mozzanatok tartalmaznak valamit a megtörténtből, az egész törté­nés azonban korántsem ezen a síkon mozog.

Proust lényegében mindenkor a tényszerűség síkján marad, jobban mondva bizonyos mozzanatok valóságtartalmának fenomenológiai lényegelemzése a sík, amin a közlés mozog. Éspedig úgy, hogy irodalmi stílusban, mozgásukban kísérli meg követni a múltból jelenné, az él­ményből emlékezéssé vált folyamatokat. Az emlékezés prizmájában, éspedig egy elég gyanakvó elme prizmájában megtört valóság ez: él­mény, amely ebben a retrospektív szemléletben kapja meg gazdag evokatív tartalmát:

„Ha baj helyett boldogságról van szó, sokszor csak hosszú évek után kezdünk emlékezni arra, hogy érzelmi életünknek legneve­zetesebb eseményeit meg se figyeltük, majdnem, hogy észre se vettük, mikor bekövetkezett, például egy társaságban, ahova pe­dig csak ennek az eseménynek a reményében mentünk... Ez per­sze nem jelenti azt, minthogyha a bemutatás nem okozott volna örömöt s mintha nem éreztem volna ugyanakkor a komolyságát. De igazi örömömet mégis csak később ismertem meg, amikor a szállóba visszatérve megint egyedül maradtam s újra a régi lettem. Úgy vagyunk az örömökkel, mint például a fényképekkel. A sze­retett lény jelenlétében a felvétel visszáját kapjuk és csak később hívjuk elő odahaza, ha megtaláltuk azt a belső sötétkamrát, amely­nek „tilos” a bejárója, amíg idegeneket is látunk.

Amíg tehát az öröm ismerete pár órát késett, viszont a bemuta­tás komolyságát azonnal és teljesen átéreztem.”

Ez a közlésmód nemhogy kikapcsolná a jelenségek valóság-karakte­rét, a létezésmódokat, a tudat mélyén szunnyadó, majd a tudatosság lényébe jutó állapotokat, hanem a jelen és a múlt észrevételeinek s a megfigyelt és megfigyelő énnek a kettéosztásával is növeli a tény­szerűséget, amely csupán az emlékezés jelentésváltásán kapja meg egykori valódi színét: az is megjelenik benne, ami tartalma volt, de amiről akkor nem szerzett tudomást az átélő.

Mintha egyenesen ellentéte lenne ez a hajszálfinom boncolgatás, mérlegelés, megkülönböztetés Krúdy elnagyolt s egyenesen az egyes léte­zésfázisok egybemosására törekvő közlésmódjának, amelynek mégis rokona abban, hogy az énkettőzés általában mindkettőben érvényesül: élmény és reflexió, a jelen és a múlt lelki folyamatainak jellege a szerkezetükben bomlik ki – a történés ilyen vagy olyan jellegű, intel­lektuális vagy tisztán érzelmi, hangulati átélés —, de mindenképpen asszociatív jellegű folyamatokban.Természetesen más az asszociálás struktúrája is: Prousté tudatos figyelem, koncentráció, a legna­gyobb fokú koncentráció által létrehozott gondolatsor, amelynek min­den mozzanatot egy rendkívül finom valóság hangulatai írnak elő: valóban előhívás kémiai eljárása ez – mintha a múlt élményanyaga feladat lenne s ebben az emlékező eljárásban kerül megoldásra, nyeri el végleges formáját, nem meghamisítódik, de leválik róla felszínéről, ami az akkori szituációban magatartás volt, s az emlékező e rétegen áthatolva jut el a belső érzékenységű felvevő lemez teljes képtartal­máig. Különösen figyelemreméltó és jellemző, hogy a psziché fékező, lassító szerkezetekkel működik, tompít s az előhívó kötelessége ezeket mikro-eljárással számára hozzáférhető vonásokat, amelyek néha dön­tőek, fölerősíteni. Ezek a visszaidéző részek nem viselik magukon a Krúdy-féle asszociáció látszólag rögtönzött jellegét, Krúdyéi határo­zottan alaktalanok, vagy a spontán kapcsolatuk, rögtönzésszerű jelle­gük adja épp a hitelüket, jobban mondva idézi elő bennünk azt a be­nyomást, amit az asszociatív képek halmozása nagyon is érzéki, han­gulati tartalmával elő akar idézni, ki kíván váltani. Krúdy színfoltok­kal dolgozik, Proust végtelen spirál vonalak szerkezetével, állítja elő az élményfelszínt. Bevezet bennünket a tudat kereső küzdelmébe, mint például a híres madeleine-sütemény teáéval vegyült ízéből, illa­tából támadt emlékhangulat híres nyomozásában. – Csak maga a tu­datküzdelem érdekli, s ami Krúdynál főszerepet játszana, az íz és illat hangulati tartalma a maga szenzualitásában, szóba sem kerül:

„Mikor a régmúltból többé már semmi sem marad, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz, az illat él­nek még tovább sokáig, törékenyebben, elevenebben, anyagtala­nul, szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik minden egyéb romja felett – amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatat­lan homályukon az emlékóriás épületet.”

Íme Krúdy gyakorlatának elemző magyarázata Proust által. Egy azonos korigény, valóságfelbontás a valóság szövevényének mélyebb átvilágítására és egy, az új, valóság, a psziché valóságára tervezés kettős funkciója. Egy folyamat és annak felbontott fonákja: a tudat és a bontás új síkon életté szervezője a művészi, az ösztönné vált formák erejében. Különböző struktúrájú társadalmaik, különböző fejlődésű fá­zisok és fokozatok is jutnak így kifejezésre ennek a két rokon, de mindenképpen eredeti és művészi hitelű stílusban, mint radarjelző rendszerben. Nem egyetlen lámpa vészjelzése, hanem mozgásfolyama­tokat ér irányokat mutató bonyolult jelzőrendszer. Az egyik kiele­mezve, a másik már eredmény-összegezésben. A különös az, hogy az analitikus, csupán kielemző, utat mutat a továbbfejlődésre s a szinte­tikus a maga zártságában egyben történetivé változtatja, a közelmúlt halott világához kapcsolja az élő jelent. Proust körmondatai a műszer hideg mozgásaihoz hasonlóan elemzik ki a valóságot – Krúdy egy­másmellé rendeléssel odavetett képei a tűnő hangulat benyomását keltik. Az egyik csak rögzített szövegként tanulmányozható, a másik, Krúdyé olvasva is élő nyelvi szövegként hat. Jegyezzük meg, mind­kettő tipikus próza, semmi közük sem a poème en prose-hoz, sem a ritmikus prózához, Krúdyénak sohasem valami felcsillanó időmérték a dallama, hanem igenis maga a mondatdallam hangsúlyárnyalásai, nagyonis hangulati árnyalású prózadallam, mint Proustéi, feladatmegszabta körülményességükben egyenes örökösei a precieux stil klasszicista körmondatainak, nem hiába ötvözik állandóan Saint-Simon és Sévigné nevei a szöveget. Magyar fordításban mintha csak a Kazinczy Pályám emlékezetéből olvasnánk ezeket a mondatokat, amelyeket a széphalmi mester eszményképként Báróczi Marmontel-tolmácsolásában ízlelt elő­ször.

Mindkét stílus éppen mondatszerkezetében jelöli az időstruktúrát, a mikroszkóp alá helyezett pillanat az elemző prousti mondat ideje – s az egyetlen élménypillanatba-tömörítés Krúdyé. Szervesen összefügg ezzel, hogy Proust magát az időt is állandóan megírja, mintegy az idő­ről beszél, annak fonalát követve, míg Krúdy állandóan időélménysí­kok ötvözéséből előállítja világát. Ennek következménye azután, hogy nem reked meg az impresszionista élményszemléletben, hanem azon túllépve a betetőző művekben, részben már az Őszi utazás a vörös postakocsin, Az asszonyságok díja s főleg a Hét bagoly és a Boldogult urfi koromban, különös remekeiben, a különböző típusú időszerkeze­teket avatja jelentéshordozóvá.

 


* Proustot Gyergyai Albert fordításában idézzük.

 

(Híd /Novi Sad-Újvidék/, 1965/11. 1423-1432. p.)