KRÚDY ÉS PROUST
Baránszky Jób László
Krúdy és Proust impresszionista élményidő szerkezetű
prózája a magyar és európai egyidejűség különös esete. A két stílus
interferenciája, korstílusban való önkéntelen és öntudatlan egyezésük és
jellegzetes különbözőségük az egyes eseten túl is általános érdekűnek látszik.
Krúdy és Proust stílusának rokonsága a műfaji fejlődésben
kifejezésre jutó korérzés megnyilatkozása. Krúdy ugyan majd hét évvel
fiatalabb volt Proustnál, indulásuk a századvég utolsó évtizedében majdnem
egyidejű s Krúdy ha tudomást is szerzett Proustról, az
már csak stílusának teljes kibontakozása után az 1910-es évek végén vagy az
1920-as évek elején történhetett, amikor az 1919-es Goncourt-díj
után általában Proust elismertté, világhírűvé vált. Így bizonyosra vehetjük,
hogy az 1911-ben megjelent Szindbád és benne Krúdy
jellegzetes „emlékezés”-stílusa minden ilyen hatás
nélkül alakul ki. Igaz, hogy a Krúdy-regények igazi időszerkezete 1918 és 1932
között bontakozik ki. De ez már korántsem az „emlékezés”, ami Proust életművében
mindvégig jellemző. Krúdy utolsó kötetei organikusan továbbfejlesztik az
indulás, az emlékezés stílusát azokká az időszerkezetekké, amelyek Joyce, V. Woolf, Thomas Mann, Gide majd Dos
Passos, Faulkner időszerkezetében jelentkeznek. A
Krúdy—Proust párhuzam valóban az „emlékezés” stílusa: 1912—1920. – A betetőzés,
a világsiker, a Goncourt-díj (1919), idején Krúdy
már más vizeken evez, olyanokon, amilyeneken a prousti életművet odakint mások
folytatták. – Különös módon az impresszionista emlékezés kezdeteit maga
továbbfejlesztő magyar egyidejűség épp akkor marad magára, s marad a
biedermeier emlékezések, Casanova-kalandok beszámolója. Már a Napraforgó-
(1918), az Asszonyságok díjá-nak
szürrealista, szkizofrén, valóságsíkokat egymásbajátszható
tudathasadásos a szerkesztése; amit azután a Hét bagoly
(1922) s a Boldogult úrfi koromban (1923)
kiteljesít. – A kép, csakúgy mint Ady életművében, a
szubjektív hangulatszimbolistából egyre inkább
korreprezentatív közösségi síkúvá lesz: a megkettőződő „én” a maga
kettősségében így hitelesebben tanúsítja, s a valóság éppolyan sokféle
metszetben, nézetben kívánja adni a történés terében teljes önmagát. – Akárcsak
Braque, Picasso képein. A szubjektivitásból a tárgyiasítás objektiváló
teljessége, mint a líra romantikaellenes forradalmában, a tárgyi intellektuális
lírában. S mint a modern prózában: már Flaubert indulása ilyen irányú. – Az
ilyen irányú fejlődés átmeneti állomásai Proust és Krúdy azonos struktúrájú,
bár fordított előjelű – analitikus, illetőleg szintetikus –
jelenségvizsgálatai. Mert ezek a stílusok párhuzamosak a korváltás filozófiai
világnézeteivel, a bergsoni intuicionizmussal és a
husserli lényegelemzéssel, tudatérvényességek fenomenológiai vizsgálatával.
Mindkét ábrázolásmódban, Proust analitikus, Krúdy szintetikus ábrázolásmódjában,
a külső valóság érzetként, élményként, hangulatként, általában
tudatérvényességként jut szóhoz, jelenik meg;
a szereplők tudatsíkján – köztük az „emlékező”
és emlékképként szereplő szerző
tudatában is – kettőzötten: lényegében tükröző
fényfelületek többszörös visszaverődésében kapja meg több dimenziójú
valóságát. De Proust stílusának elemzői – így Maurois,
Curtius, Jauss, P. H. Simon
– nem látják szükségesnek annak feltételezését, hogy Proust a bergsoni időelmélet
alapján dolgozta volna ki a maga élményidejét, a dureé
réalle-t: ez Proust művészi szándékának önkénytelen,
szerves folyománya, eredménye. Nem másolás, hanem bizonyító eljárás, a más
módszerrel elért azonos eredmény. – Ugyanúgy, vagy még inkább egymástól függetlenek
a Proust és Krúdy impresszionista szenzualizmusában annyira korszerűen egyező
időszerkezetek. – A magyar szellemi fejlődés így egy század után megismételte
önmagát s a tér-forradalmasítás Gauss— Bólyai-féle tragikus szinkronja után íme most az epikus időszerkezet forradalmát is
végrehajtja az európaival egyidőben egy magyar. Ez a
forradalmi tett még a Bolyaiénál is többszörösebb
elszigeteltségben történik, miután Krúdy teljesítményének vitathatatlan
eredetiségét fokozott elszigeteltségre ítéli az a társadalmi jelrendszer,
amelyben azt végrehajtja s annak orgánuma: a nyelvi szerkezet is. Proust
kezdeményezése a fejlődés európai vonalában döntő jelentőségű a műfaj
alakulására mindmáig, – Krúdy maga kénytelen folytatni, amit megkezdett.
Természetesen ennek újságában, a hazai közvéleményre utalva, kétszeresen
elszigetelődik.
Bár Krúdy hét évvel fiatalabb Proustnál, de míg Proust
lényegében a pubertás fejlődési korszakában megrekedve élete végéig ennek az
állapotnak a káoszát elemzi, s szinte hallani éles mutáló kamaszhangját, Krúdy
már tizenhat évesen a férfibariton gazdag rezonencia-zónáján
szólal meg. Egy pillantás a fényképeikre: mindent megmagyaráz. A Wilde Oscar-i dandy-eleganciával öltözködő Proust, még virág is
a gomblyukban, széles, mintás selyemnyakkendő, az
ajkon a bocsánatkérő félszeg mosoly, egyébként az arc a mi egri remeténk, Gárdonyi
Géza, szögletes vonású arca, az egri várhegy ablaktalan szobájának lakójáé,
ami különös ellentétben áll az öltözködés nagyvilági eleganciájával és a mosoly
diplomata rejtélyességével. – Ezzel szemben Szindbád korán kifejlett
férfiszépsége! Eszünkbe jut a combray-i
sétakocsizáson messziről látott lányok, s a balbeci
nyár, a „bimbózó lányok” árnyékában, s a balsikerű csókkísérlet az ifjú
Proustot este megbeszélés szerint ágyban fogadó Albertine-nel.
Az utólagos pszichológiai értelmezés nagymestere minden gyakorlati lélektani
taktika nélkül tör célja felé s persze kudarcot vall: „Maradjon, mert
csöngetek”, kiáltotta Albertine, mikor látta, hogy
rávetem magam, mert. meg alkarom csókolni.” – Ki
kételkedne ennek a jelenetnek a valóságában. S milyen finom többoldalas
lélektani elemzése a minden lélektani tapintatot nélkülöző jelenetnek. Igaz, Szindbáb kalandjai, női, képzelete teremtményei, s a
visszautasításban is úgy viselkednek, ahogy kell; de mennyi ösztönös biztonság
az emberi szenvedélyek, hangulatok törvényszerűségeiben. Krúdy
világa: a képzelet valóságrangjára szerveződő világ.
Prousté: a valóság irrealitásokba vesző, ellentmondásos szövevénye.
Például, hogy csak az imént idézett „Albertine-jelenet”
valóságstruktúráját elemezzük, kitűnő példája az élménykibontásnak, annak,
hogy az élménymozzanatok milyen jelentésváltozáson mennek át az elfojtás,
rejtőzködés, közvetettség átváltásában. „Albertine”
tulajdonképpen „Albert”: ez az áttételesség főforrásának fogadható el itt, a
„perverzió” – az „átváltás” szó szerinti funkciója hat benne. (Képzeljük el
ebből a perspektívából az egész „bimbózó lányok” szín-, hangulati, érzésskáláját,
a feminin és masculin elemek keveredését, illetőleg
többszörös átváltódását.) De még itt is inkább lehetőség,
alkalom Proust stílusban megnyilatkozó alapmagatartásának
érvényesítésére, semmint ok. Az ok
az egyéniség, az én, amely az exhibicionista látszatok mögé rejtőzik, az
okosság, és a mindentudás mögé – a sok szó mögé! – a realitás formáit csak
tapogatni képes vakság és tétovaság – amely azonban épp így járhat alvajáró
biztonsággal a képzelet, az érzés, a belső világ útvesztőiben: valóság, amely
kitapintásaiban válik illúzióvá, álommá, szublimálódik, idealizálódik, ami
ennek az eljárásnak tulajdonképpeni célja. – Krúdy
viszont álmokból biztos kézzel valóságot idéz. Proust
valóságot elemezve sterilizálja azt gondolativá. Bebizonyítja,
hogy a valóság csupán a rejtett eszmei jelentés. A pszichológiai realista
Proust analízisei által eszmévé változtatja a valóságot. Krúdy, az álmok
költője, az élet összefogott lényegének élményét nyújtja teremtő
szintéziseiben. Rokon folyamatok – fordított
előjellel: az analízis és szintézis két másféle dialektikája.
Mindkét eljárás sajátos társadalmi
valóság és ebből növő kultúra klasszikus reprezentánsa.
Prousté nyomán a francia társadalmi valóság struktúrájába lépünk, a francia
racionalista realizmus talaján áll, mozog. – Krúdy egy öntudatlan, megkésett
társadalmi érzés- és szemléletmódja fölé emelkedve tragikus különállásában
vallja a vele való azonosságot, mint mindenkor a magyar költők, Csokonai,
Arany, Ady. Mindkét életmű, Prousté, Krúdyé, egyaránt rostjaiban hordozza azt a
társadalmi valóságot, életszemléletet, amelyből épül, – de más
időviszonylatban Proust társadalma változatlan jelenként megy át a műbe, maga
az író is szerves alkotórésze leküzdhetetlen sznobizmussal, nosztalgiával annak
rangskálája, felső fokai iránt – Krúdy nosztalgiája
egy visszahozhatatlan múltnak szól. Ez a
visszahozhatatlanság borong hangulati tájai fölött: magasabb szintről néz
vissza az utazó az otthoni tájra, lenéz rá, nem fölnéz, mint Proust többnyire;
mi sincs távolabb Krúdytól, mint a sznob szebbnek, többnek láttatás: a bomlás,
hullás morbid vidékei az övéi és költői ereje, szépsége, nagysága épp ez, hogy
bemutatja ilyenként és vállalja: lelkének úgy otthona az, hogy ő többé abban
már nem lakhatik. Milyen rokona ez Az
elsüllyedd utak, a Ház a jegenyék
között költőjének, Adynak, a hangulataival...
III.
Krúdy különben már ifjan
előadás-stílusként hasznosítja az emlékezést, mint olyan hangot, amely a
prózának élményszerű melegséget, hitelt kölcsönöz. A huszonegy éves elbeszélő
programként jelenti be ezt az írói magatartást, művészi szándékot:
„Némelyik
írásom csak annyi, mint egy könnyű sóhajtás, vagy valami álombéli hang, ami még
a szívünkben cseng, ha felébredtünk... A másik meg
olyan, mint a felleges égboltozat, amiből a hideg eső hull, hogy alig ismerek
magamra. Akkor tán jobban fájt valami mindennél, mint máskor...
Nem az első könyvem, de mégis mintha nem volna több. Csak ez. A melyikben az én
ifjúságom van szép kerek garmond betűkből sorokba rakva...
Virágoznak
a fák... érzem mégegyszer,
hogy milyenek voltak a sóhajtások, amikből történeteket szőttem, hogy milyenek
voltak azok az álmok, az elsők, a kikeletiek. Rosszul kövezett ucca, a házak se nagyok, de alattuk fehér ruhás lányok
haladnak nevetgélve, egy gyerek csigát űz ostorával, a kék végtelenben fecskék
cikáznak.
Bocsássák meg az ifjúságomat, szépen kérem.”
Kétségtelen fin de siécle-póz az Ifjúság
kötet előszava (1898. június), de ezt fogja feldolgozni Szindbád, a már itt
megkezdett emlékezés hangulati zónáinak egymásbajátszatásával.
S a folytatás az alkotásmód elemzése,
igen korai tudatosság, amely kezdettől pszichológiai megfigyeléseket használ –
de hatás céljára:
„Hányadik tavasz már ez, hányadik, a melyik nem hoz semmit,
csak egy csomó képzelt szerelmet, hamis hangulatot és emlékeket, amelyektől
félek; félek, hogy letalálom
őket írni. És minek írjam le az
emlékeimet...?” – „Ha leírnám,
nem volnának többé emlékeim.”
Íme a művészi emlékezés
hatása, következménye; aminek azután nem annyira egyéni, hanem inkább majd
kortükröző közösségi síkon lesz nagy jelentősége. Krúdy feldolgoz
majd egy világot, úgy, hogy elszakadhasson tőle, mint amikor megölelünk,
megcsókolunk valakit, hogy elválhassunk tőle. – Az örök utazás, az örök
elválás, a kocsiról, vonatról látott tájak, a halottvárosok,
elhagyott présházak s a temetői sírhantok tájai, és stílusként, életérzésként,
mindjárt kezdettől mint írói magatartás:
„Miért térek én mindig-mindig haza girbe-gurba
uccás kisvárosomba, járkálni a patak partján,
pitypangból fonni koszorút és aztán végigballagni azon a temetőn – és milyen
nagy temetőn – ahol minden sírdomb egy-egy emlék, az én emlékem, a mit eltemettek
mélyre az évek szelei.”
S a visszatérés módja, az impresszionista
perc, valamely konkrét időpillanat, amely azután az élményben
valótlanul:
„Itt járok az uccán. Délután van,
két óra.”
S egyben a konkrécióból
időegybejátszatással a valótlanítás,
a valóságnak képszerűvé változtatásával élményszférába emelése,
ami később természetesen nagyobb határozottsággal érvényesül: „ahová Szindbád
elutazott... a toronyórák megállottak. Valami olyan
időt mutattak az órák, amilyen talán soha sincs...” (Hídon, 1911). De már ugyancsak az Ifjúság
kötetben egy évtizeddel a Szindbád előtt: ,,A gurbancos kövezeten megkoppannak a lépteim, ahogy tovább
lépegetek, a hátam mögött gyors pergéssel nyílnak föl a zöld zsaluk szemei s
mondja valaki a keresztnevemet. Megfordulok a csengő női hangra.” – Később
ugyanez az emlékmozzanat, de valótlanítva a Szindbád- kötetben s most már az emlékező
író beiktatta az emlékezés stilizált én-jét,
Szindbádot: „Szindbád így bandukolt végig a városon és egy uccasarkon
hirtelen megállott, mert a közelben megszólalt egy öreg pohos toronyka harangja és mély hangon beleszólt a délutáni
csendbe. És mindjárt ezután valahol, valamerre katonák trombitáltak és Szindbád
sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta és bokázó, friss lépésekkel
indult most már az A. Marchali-féle cukrászbolt felé,
mint egykor hajdanában... Hátranézett, hogy miért nem csörögnek sarkantyúk a
sarkán.” – A múltidézés aktív művészi alakítás formáját öltötte.
IV.
Ilyesmire
Proustnál soha nem bukkanhatunk. Proust stílusa éppúgy
nő ki a francia műveltség racionalista pszichológiai
realizmusából, minden ízében valóságot tanulmányozó; irodalmi
függvénye azoknak a szellemi áramlatoknak, amelyekben Proust benne élt, amiként
Krúdy a magyar századvég, egy múló életforma, tematikájából
olyan stílust fejlesztett ki, amely épp művészi eszközeiben messze túlhalad
azon. Mindenkinek éreznie kell, ha nem magából az életműből, hát akikor annak sorsából, hogy ez nem annak a
közönségnek készül, amelynek életstílusát feldolgozza. – Proust
közlésmódjába töretlenül épül bele egy civilizáció formarendje, életstílusa,
tudata, míg Krúdy kifejezve fölülmúl valamit. – Proust
adottságokat tanulmányoz a saját eszközeikkel, valamit a saját
immanens mértékével mér, nem ugyan tudományos filozófiai, de annak határát
súroló lényegelemzéssel, megmaradva mindenkor a konkrét elemzés síkján, de a
bergsoni intuicionizmus s a fenomenológiai
lélekelemzés korában. Proust stílusa és világa homogén. Krúdy
stílusa magasan fölötte lebeg személyeinek, innen a megindult
szeretet, amellyel föléjük hajol: halott emberek ezek, s azzal enyhíti
magányukat, hogy a maga különböző én-jeit is közéjük
iktatja; elmegy kísértetnek a kísértetek közé:
álneveken. Ez Proust-nál elképzelhetetlen lenne.
Ott a beszélő és a taglalt én viszonyának problémája más természetű. Proustnál
végeredményben Szent Ágoston Vallomásainak csodálkozása a mű
ihlető életrehívója; a történetiség atyja, az
élményidő első elemzője elemzi annak a ténynek a paradoxiáját,
hogy az ifjúkor alakjai, élményei valósak és elmúltak. Hogyan lehetséges, hogy
az idő, a múlt, az ifjúság volt és nincs. – Ilyen csodálkozás Krúdy
számára nem létezik. Az ő számára anyag a múlt, amelyből megépíti azt a
képszerkezetet, amely képes fölidézni a múlt hangulati
lényegét: nem szételemzi halottá, hanem ellenkezőleg, megeleveníti,
furcsa módon idegen anyagokból is összerakja. – Proustnál
viviszekcióban hull szét és szövődik lényegjelentések összefüggésévé a
múlt. Kanyargó körmondatok
gondoskodnak, hagy ennek az anatomizált testnek ér-
és idegrendszere funkcionáljon: ez a stílus szételemez, átvilágít, árnyképpé
változtat minden szervezetet, de egyáltalán nem köti el az élet vérkeringését.
Sőt az mintha ebben az elemzésben indulna meg először. S furcsa módon mintegy a
röntgen, az értelem, fénye változtatja ezt a múltat önmaga árnyává, vagy halott
árnyak kapnak ebben a félelmetes szellemi áramból életet. – Krúdynál él a múlt
költői emléke: csupa hangulat, melegség, s a körmondatok
pongyola rendjében látszik először önmagára ismerni, ami értelem
nélküli esetlegesség volt. Proust valósághoz tapadása,
valóságigénye a kamaszé, Krúdy kezdettől férfi
módra egységben látja az életet, vállas, deli alakjával, borongó
széles homlokával, a csendet ritkán megtörő mély zengésű hangjával, egy szép fajta gazdag életű tékozló fia, szemében a mindentudás
megelégült nyugalma, aki mindenkit boldoggá tesz és tehet, csupán magát nem. De
annál sokkal büszkébb, semhogy elárulja. „A nem kívánt leányhoz sóhajom” – Ady
gesztusa ez, a pazarló életé: „az ifjúságot ezután
arra oktatja Szindbád, hogy tisztelje a nőket... A legtöbb nővel
jósággal, szelíden, gyermekmódjára kell bánni, bolondságaikat helyeselni,
kicsinyességüket nagyszerűnek találni...” Íme Krúdy
mindenkor summázó előadásmódja, amelyben tapasztalatokat
összegez. Mintha kezdettől túljuthatott volna azokon a részleteken, amelyek
hálójában Proust mindvégig megrekedt. – Ezek a tapasztalatok lehetnek
ellentmondásosak, mint Ady és Kosztolányi számára a nő az ellentmondások
egysége, az egyetlen valóság, épp mert hazug... „Ó,
élet, asszony...” – „Szerették a vőlegény szót, szerették
a „szerető” szót, a szép hosszú leveleket és bár nem olvasták végig,
megsértődtek, ha a levél nem volt elég terjedelmes...
Mennyit csalódtak, sohasem tudtak másra és odaadó komolyságra gondolni, mint e
szerelemre... Igaz, hogy ez után nyomban a divat
következett a nők gondolatvilágában.” – Krúdy szellemesen, bátran néz szembe a
nőkben megélt emberi paradoxonokkal s ezzel
természetszerűleg rokona a kíméletlenül elemző Proustnak, aki végső fokon nem
is talál, nem is akar észrevenni mást az emberi lélekben, mint annak paradox
dialektikus természetét: ez mozgatja, ennek a feloldási kísérlete hajtja a
prousti körmondat motorját:
„anyám meg csöndben, hogy ne zavarja, gyengéd tisztelettel nézte, de nem nagyon mereven, mint aki nem akarja kitalálni férje felsőbbségének titkát.” *
A figyelmes figyelő, aki eleve óvatosan
tartózkodik attól, hogy megismerje, teljes valóságában megismerje megfigyelése
tárgyát. Vagy:
„Nagynéném biztosan jól tudta, hogy sohse fogja már látni Swannt, s hogy a házát se hagyja már el soha, de ezt a
végleges elzárkózást az tette könnyűvé, aminek azt a mi szemünkben még
fájdalmasabbá kellett volna tennie: nevezetesen, hogy erre az elzárkózásra erejefogyta kényszerítette, a mozgás lehetetlensége pihenéssé
változik.”
Krúdynál
bőségesen akadnak illogikus cselekedetek, de
épp azok az élet logikájának legmagátólértetődőbb
jelei és sohasem szorulnak magyarázatra,
fölösleges elemezni őket.
„Fehér árnyékként ült előtte Zsófia a cukrászda piros
székecskéjében és töviről hegyire átgondolta ezt az asszonyt. (Lett volna ugyan
más gondolkodnivalója is ezen a délutánon Józsiásnak, de ő is úgy cselekedett,
mint a siralomházi delikvens, aki egész éjszaka a porkolábbal sakkozott.)”
Zsófia egyáltalán nem ül ott a cukrászda piros székén,
késik, nincs jelen, s Józsiás gondolatai azok, amelyekkel a kíméletlen realitás
fényében látja Zsófiát, „amint a férfiak az ilyen gondolatokat már régen
ismerik, amikor a nő nincs mellettük.”
Krúdy örömét leli a valóság tarka ellentmondásaiban,
végtelen humánuma számára minden érthető. Ha ítél, szinte észrevétlen
iróniával ítél – s ítélő hangsúlyában ott bujkál enyhítőül
mindenkor az önirónia. – Proust végeérhetetlen elemzéseiben egyáltalában nincs
morális ítélet, van azonban szinte sznob megkülönböztetés. Mint a Guermantes-ok megértették vagy megbocsátottak volna
bármilyen erkölcsi vétséget, de törvénynek tartották a társasághoztartozás
bizonyos szabályait. Proust elemzései tulajdonképpen
ennek a társasági tudatnak a síkján mozognak,
ennek az érzületnek, ízlésnek meglehetősen bonyolult mechanizmusát követik:
ilyen értelemben lényegükben társadalmi síkúak, a
természet részben mint kultúrkörnyezet, részben mint
ennek a mindenre érzékeny kedélyvilágnak reakciókat evokáló
háttere vibrál. A tudat síkján, a tudat mechanikájában jelentkező valóság valóban
fenomén mása, fenomenális síkon.
Krúdy
valóságsíkja a költői jelentés: s ilyenként
hús-vérvalóság-képtelenségei kifejezések; kifejezései
bizonyos emberi magatartásnak:
„Sőt halála után, midőn a hófúvással, vagy a síró őszi
széllel elszökött a kriptából, útja elvitte olyan helyekre, ahol legfeljebb
egy szalagcsokorra kötött harisnyakötőre, vagy egy női vállra emlékezett. És
ezek talán kedvesebb emlékei voltak, mint a várromok és folyópartok, a néma
kertek, ahol bűbájos szerelmi mámorban nőkért öngyilkos lett.”
Íme a történés, cselekvés múlt ideje, az emlékezés
tapasztalati mozzanatainak olyan csoportosítása, amelyből az a benyomása támad
az olvasónak, hogy az apró kedves emlékek értékesebbek, mint a megrázó nagy
élmények: az emlékezés, mint egy élményvilág értékstruktúráját megváltoztató. S
persze ennek a világnak már halottnak kell magának is lennie s az emlékei mégis
a halott számára is helyhez kötöttek. A leglényegesebb az, hogy a nyitókép:
„elszökött a kriptából” s a zárókép: „nőkért
öngyilkos lett” – fogja perspektívába, s jelzi, hogy élményvalóságok közlése történik a költői
tömörítés nyelvén:
valótlanítás az élményhangulatiságnak
megteremtése érdekében. A mozzanatok tartalmaznak valamit a megtörténtből, az
egész történés azonban korántsem ezen a síkon mozog.
Proust lényegében mindenkor a tényszerűség síkján
marad, jobban mondva bizonyos mozzanatok valóságtartalmának fenomenológiai
lényegelemzése a sík, amin a közlés mozog. Éspedig úgy, hogy irodalmi
stílusban, mozgásukban kísérli meg követni a múltból jelenné, az élményből
emlékezéssé vált folyamatokat. Az emlékezés prizmájában, éspedig egy elég
gyanakvó elme prizmájában megtört valóság ez: élmény, amely ebben a retrospektív
szemléletben kapja meg gazdag evokatív tartalmát:
„Ha
baj helyett boldogságról van szó, sokszor csak hosszú évek után kezdünk
emlékezni arra, hogy érzelmi életünknek legnevezetesebb eseményeit meg se
figyeltük, majdnem, hogy észre se vettük, mikor bekövetkezett, például egy
társaságban, ahova pedig csak ennek az eseménynek a reményében mentünk... Ez persze nem jelenti azt, minthogyha a bemutatás nem
okozott volna örömöt s mintha nem éreztem volna ugyanakkor a komolyságát. De
igazi örömömet mégis csak később ismertem meg, amikor a szállóba visszatérve
megint egyedül maradtam s újra a régi lettem. Úgy vagyunk az örömökkel, mint
például a fényképekkel. A szeretett lény jelenlétében a felvétel visszáját kapjuk és csak később hívjuk elő odahaza, ha megtaláltuk azt
a belső sötétkamrát, amelynek „tilos” a bejárója, amíg idegeneket is látunk.
Amíg tehát az öröm ismerete pár órát késett, viszont a
bemutatás komolyságát azonnal és teljesen átéreztem.”
Ez a közlésmód nemhogy kikapcsolná a
jelenségek valóság-karakterét, a létezésmódokat, a tudat mélyén szunnyadó, majd a tudatosság
lényébe jutó állapotokat, hanem a jelen és a múlt észrevételeinek s a
megfigyelt és megfigyelő énnek a kettéosztásával is növeli a tényszerűséget,
amely csupán az emlékezés jelentésváltásán kapja meg egykori valódi színét: az
is megjelenik benne, ami tartalma volt, de amiről akkor nem szerzett tudomást
az átélő.
Mintha
egyenesen ellentéte lenne ez a hajszálfinom boncolgatás, mérlegelés,
megkülönböztetés Krúdy elnagyolt
s egyenesen az egyes létezésfázisok egybemosására törekvő közlésmódjának, amelynek mégis rokona abban, hogy az énkettőzés
általában mindkettőben érvényesül: élmény és reflexió, a jelen és a múlt lelki folyamatainak jellege a szerkezetükben
bomlik ki – a történés ilyen vagy olyan jellegű, intellektuális vagy tisztán
érzelmi, hangulati átélés —, de mindenképpen asszociatív jellegű folyamatokban. – Természetesen más az asszociálás struktúrája
is: Prousté tudatos figyelem, koncentráció, a legnagyobb fokú koncentráció által
létrehozott gondolatsor, amelynek minden mozzanatot egy rendkívül finom
valóság hangulatai írnak elő: valóban előhívás kémiai eljárása ez – mintha a
múlt élményanyaga feladat lenne s ebben az emlékező eljárásban kerül
megoldásra, nyeri el végleges formáját, nem meghamisítódik, de leválik róla
felszínéről, ami az akkori szituációban magatartás volt, s az emlékező e
rétegen áthatolva jut el a belső érzékenységű felvevő lemez teljes képtartalmáig. Különösen figyelemreméltó és jellemző, hogy a
psziché fékező, lassító szerkezetekkel működik, tompít s az előhívó kötelessége
ezeket mikro-eljárással számára hozzáférhető vonásokat, amelyek néha döntőek,
fölerősíteni. Ezek a visszaidéző részek nem viselik magukon a Krúdy-féle
asszociáció látszólag rögtönzött jellegét, Krúdyéi
határozottan alaktalanok,
vagy a spontán kapcsolatuk, rögtönzésszerű jellegük adja épp a hitelüket, jobban mondva idézi elő bennünk azt a benyomást,
amit az asszociatív képek halmozása nagyon is érzéki, hangulati tartalmával
elő akar idézni, ki kíván váltani. Krúdy
színfoltokkal dolgozik, Proust végtelen spirál vonalak szerkezetével, állítja elő az élményfelszínt. Bevezet
bennünket a tudat kereső küzdelmébe, mint például a híres madeleine-sütemény
teáéval vegyült ízéből, illatából támadt emlékhangulat híres nyomozásában. –
Csak maga a tudatküzdelem érdekli, s ami Krúdynál főszerepet játszana, az íz
és illat hangulati tartalma a maga szenzualitásában,
szóba sem kerül:
„Mikor a régmúltból többé már semmi sem marad, az élőlények
halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz, az illat élnek még
tovább sokáig, törékenyebben, elevenebben, anyagtalanul, szívósabban és
hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják,
remélik minden egyéb romja felett – amelyek moccanás nélkül tartják majdnem
megfoghatatlan homályukon az emlékóriás épületet.”
Íme Krúdy gyakorlatának elemző magyarázata Proust
által. Egy azonos korigény, valóságfelbontás
a valóság szövevényének mélyebb átvilágítására és egy, az új, valóság, a psziché valóságára tervezés kettős funkciója. Egy folyamat és annak felbontott fonákja: a
tudat és a bontás új síkon életté szervezője a művészi, az ösztönné vált formák
erejében. Különböző struktúrájú társadalmaik, különböző fejlődésű fázisok és
fokozatok is jutnak így kifejezésre ennek a két rokon, de mindenképpen eredeti
és művészi hitelű stílusban, mint radarjelző rendszerben. Nem egyetlen lámpa
vészjelzése, hanem mozgásfolyamatokat ér irányokat mutató bonyolult
jelzőrendszer. Az egyik kielemezve, a másik már eredmény-összegezésben. A
különös az, hogy az analitikus, csupán kielemző, utat mutat a
továbbfejlődésre s a szintetikus a maga zártságában egyben történetivé
változtatja, a közelmúlt halott világához kapcsolja az élő jelent. Proust
körmondatai a műszer hideg mozgásaihoz hasonlóan elemzik ki a valóságot – Krúdy
egymásmellé rendeléssel odavetett képei a tűnő hangulat benyomását keltik. Az
egyik csak rögzített szövegként tanulmányozható, a másik, Krúdyé olvasva is élő
nyelvi szövegként hat. Jegyezzük meg, mindkettő
tipikus próza, semmi közük sem a poème
en prose-hoz, sem a ritmikus prózához, Krúdyénak
sohasem valami felcsillanó időmérték a dallama, hanem igenis maga a
mondatdallam hangsúlyárnyalásai, nagyonis hangulati árnyalású prózadallam, mint Proustéi, feladatmegszabta
körülményességükben egyenes örökösei a precieux stil klasszicista körmondatainak, nem hiába ötvözik
állandóan Saint-Simon és Sévigné nevei a szöveget.
Magyar fordításban mintha csak a Kazinczy Pályám
emlékezetéből olvasnánk ezeket a mondatokat, amelyeket a széphalmi mester eszményképként Báróczi Marmontel-tolmácsolásában
ízlelt először.
Mindkét stílus éppen mondatszerkezetében jelöli az
időstruktúrát, a mikroszkóp alá helyezett pillanat az elemző
prousti mondat ideje – s az egyetlen
élménypillanatba-tömörítés Krúdyé. Szervesen összefügg ezzel,
hogy Proust magát az időt is állandóan
megírja, mintegy az időről beszél, annak fonalát
követve, míg Krúdy állandóan időélménysíkok ötvözéséből előállítja
világát. Ennek következménye azután, hogy nem reked
meg az impresszionista élményszemléletben, hanem azon túllépve a betetőző
művekben, részben már az Őszi utazás a vörös postakocsin, Az
asszonyságok díja s főleg a Hét bagoly
és a Boldogult urfi
koromban, különös remekeiben, a különböző típusú időszerkezeteket
avatja jelentéshordozóvá.
* Proustot Gyergyai Albert
fordításában idézzük.
(Híd /Novi Sad-Újvidék/, 1965/11. 1423-1432. p.)