Tanulmányok

Baránszky Jób László

TÖMÖRKÉNY TÁJI IMPRESSZIONIZMUSA

1.

Tömörkény stílusának korszerűsége impresszionizmusában rejlik. S ez az impresszionizmus hozzá még táji jellegű.

Művészetünkben, amely nyugati szenzualista ízlésáramlatokra, mint a barokk és a rokokó, természeténél fogva könnyen reagál (Gyöngyösi, Csokonai), megvolt a kellő fogékonyság az impresszionista festőiség európai egyidejűségére (Paál László, Szinyei Merse), s a vele egyidőben fellépő irodalmi, prózai közlésstílus legművészibb képviselője, Mikszáth Kálmán, Tömörkény egyik előde a Szegedi Napló-nál, az impresszionista prózának előfutára, nemcsak az élőnyelv, a megélt beszéd érvényesítésében, de némileg már a zárt szerkezetet megbontó anekdotastílusban is. Utána — részben már vele egyidőben — párhuzamosan föllépnek a magyar impresszionista próza fő képviselői, Krúdy Gyula, Szini Gyula, Tömörkény István, még a nyugatos nemzedék, Kosztolányi Dezső, Szomory Dezső, Ady Endre, Karinthy Frigyes előtt. Krúdy, Szini és Tömörkény impresszionista prózájának feldajkálója a napilapok „színes rajza”, „csevegése”, — főleg vidéki lapok kedvenc műfaja — amiből Ady prózastílusa is kiindult. A hangulati színfoltnál többet nem engedélyező tárcarajz, az elvetélt novellatémák költői, hangulati fölvázolása. — Krúdy és Tömörkény hangulati rajzai egy-egy táj előadásmódjában gyökereznek, némileg rokon, de nem azonos módon. — Mindketten — Krúdy és Tömörkény is — a szerkesztőség, a kocsmaszobák pillanatképeiből alakítják ki a maguk hangulati, képegymásmellettiségből épülő impresszionista formavilágát. „Makón szerettem lenni, mint gyerek — írja Tömörkény A nagyvízben. — A nagy vendéglő udvarának változatossága az ő különféle népeivel, oláh medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal, akik franciául beszéltek, savoyard majmosokkal, a gülbabás törökökkel, a megyegyűléskor érkező vidéki előkelő urakkal, mind-mind lekötötte a gyermeklélek figyelmét. ” Krúdy, ha vissza-visszatér is a Nyírség hangulati képeihez, inkább az emberek és otthonok belső világa az, ami fölkísért ebből az élményanyagból, egy elmúló életforma utáni nosztalgia az, amiben feloldódnak és felidéződnek a gyermekkori elsődleges benyomások. S a táji ihletés, jellemzően, a pubertás regényes élmény-tája a Poprád vidéke, Podolin. Az első igazán impresszionista stílusremekét, a Szindbádot, tulajdonképpen ez a táj ihleti. S a Nyírség csupán a két ifjúkori mentor, Kálnay László és Dálnoki Gaál Gyula stilizált egyéniségével van jelen benne.

Egész másként érvényesül a honi táj, hang, szín, formavilág Tömörkény impresszionizmusában: szinte minden ízében meghatározza. Egyetlen tájnak a rabja; a „szülőváros” nem az szerinte, ahol véletlenül megszületik valaki, hanem „ahol a nagyszülők csontjai nyugosznak”. Cegléd, Makó nem gyermekkori élmény; a középpont, a „város”, Makóról nézve is, Szeged. S az onnan két évszázada kirajzott szegedi szegénység tanyai világa; az anyai hozomány, a balástyai tanya, s 1894 után apósa sebőkhegyi tanyája, amelynek képe tükröződik azután a Tömörkény-életműben. A szegedi tanya képe Sebőkhegyet őrzi, mint azt Péter László megállapítja. Ez az alapélmény szűrődik át azután a gyermekkortól otthonként megélt kocsmaszoba irrealitásokként ködlő realitásán, később a patika, a helyi szerkesztőségek és a laktanyai együttélés élményrétegein át; majd a múzeum etnográfiai anyaga és adatgyűjtése alakítják. Mindez eleve sokrétűvé teszi. Ez különbözteti meg, ez a nagyfokú rétegeződés, strukturáltság, például Cserzy Mihály ízes, novellisztikus, irodalmi nyelven nőtt egysíkú ábrázolásmódjától: az átélés közvetlensége, a teljes azonosulás és az élménysíkok hűtő, tisztító, finomító szűrője, amely egyszerre bont és egyszerre segíti így megjelenéshez Tömörkény táji impresszionizmusa 705 a lényeget, élménysíkok transzparens átvilágításában. Mint a modern hitelű próza Flaubert óta, Tömörkényé is, élménysíkok játékában kapja meg azt az abszolút teret, amely nélkülözheti az időbeliség kauzalitás-fonalát. Tömörkény táji és tárgyi impresszionizmusa szembeszökően gazdag, elmélyült kedély élményterében építi meg a maga költői valóságát. Egy tűnő életforma megragadása, mint Krúdyé. Hasonló együttérzéssel, de mégis inkább kívülről nézve, impresszionisztikusabb, mint Krúdy már-már szürrealisztikus, holtatidéző álomvilága.

Krúdy és Tömörkény impresszionizmusától tökéletesen idegen minden szimbolizmus. Magyar társadalmi valóságból, jórészt táji talajból, gyermekkori alapélményvilágból fakadó hangulati benyomások világa ez. Mindketten egy múló, széthulló világot ragadnak meg. Krúdy némileg már a múlt emlékeként hozza azt vissza, hogy éppen ebben a visszaidézésben fájdalmas szívvel búcsúzzék tőle, s így az ő impresszionizmusában az időszerkezet, az időbontás, a pillanatba-tömörítés, majd a jelent képviselő szenzualista élménymozzanatok s az emlékképek valóságsíkjainak művészi, szürrealista egybekapcsolása játssza a főszerepet; egy felbomlott világot idéz vissza, hogy ebben a visszaidézésben fájdalmas szívvel búcsúzzék tőle. Innen romantikus melankóliája és iróniája, amely színfoltokból egyberakott, a létezéssíkokat egybekapcsoló, s így szerkezeti jelentőségű, körmondatait átlengi. Csupa történetiség benne minden: anyaga, szerkezete az idő, a múlás, s ezt bűvöli mozdulatlanná; lényegében megállított idő: ,,az órák olyan pillanatot mutatnak, amely soha se volt”. Egy visszahozhatatlan élethangulatot, ezzel a jelleggel emel élményszférába, s ez művészetének a páratlan melankóliájú varázsa.

[…]

6.

Ezzel szemben áll azonban Maya — az érzékek világa. Az európai impresszionizmus egyik ébresztője épp a keleti, japán szín- és formavilág volt annakidején. Az így megállított világ, a szanzara, az érzékek mámora. A mozdulatlan táj hátteréből felvillanó, színek s a csend mélyéből különös élességgel, finomsággal felcsendülő hangok. De valamennyi érzékszerv területe, a színek, hangzatok mellett az ízek, illatok, a tapintás és a hőérzetek. Tömörkény világának impresszionista jellegét a képeket pontszerűen egymás mellé rendelő mondatszerkezetben erősen érvényesülő szenzualizmus adja; ez a szenzualizmus nem egyszer fölülmúlja a Krúdyét: egyszerű formákban jelentkező s népi intenzitású.

[…]

Az ételkészítés, az ízek előteremtése, mint Krúdynál, szenzualista művészi szempontból majdnem fontosabb, mint maga az elköltése, ez a már naturalista tollra illő vegetatív művelet. Móricznál, Zolánál esznek — Tömörkénynél, Krúdynál főznek, s az étel illata maga már eltelíti az embert, épp mert az étvágyat csigázza föl, az érzékelés képzeletét:

[…]

7.

Ez a szenzualizmus, mint a szótlanság, a belső világ, egy érzékeny lélek belsejének háborgását csitítja: mint minden hedonizmus, ez is narkózis, az érzékekhez menekülés, vigasztalódás s rendesen visszatalálás az emberi közösségbe. Sohasem öncélú, mint nemegyszer Krúdy ételkultusza.

[…]

9.

Tömörkény ezekben az etnográfiai értekezéseiben világosan feltárja, megjelöli ennek az életformának az idő- struktúráját. Mint minden művészi stílust, Tömörkény táji impresszionizmusát is tudatos átvilágítás jellemzi, teszi lehetővé. Amikről értekezéseiben beszél, azokat a formanyelvi tényezőket művészi alkotásaiban érvényesíti, a megvalósítás struktúrájaként. De ha teljesen tisztában is van ennek az életnek a formát szabó belső szerkezetével, természetesen a megvalósítás maga élmény gyökerű, így határozódhatik meg az íze, jellege, a hangneme és egész szervessége. Más teljesen a hangszerelése mint értekező prózájának, amelyé epikai közlő stílus, míg az elbeszéléseké nyelvi emocionális hangzatokkal gazdagon hangszerelt egymás mellé rendelt hangulati képek sora.

Igen hűen fejezi ki ezt a különbséget a mondatszerkezet: az értekezésnek jelentésmegszabta intellektuális körmondata emocionalítás-indokolta rövidebb mondatokra töredezetts helyébe élőnyelvi közvetlenséget tolmácsoló, gondolkodó, szemlélődő, szót szóba öltve, tűnődve közlő, egymás mellé rendelésben épülő mondatok kerülnek. A mondat-széttöredezéssel épp az alárendelések válnak mellérendeléssé. Egész szakaszok rövid mondatait lehetne beolvasztani egyetlen körmondatba. Az olykor hosszú bekezdéseket kitöltő, laza szerkezetű körmondatokat viszont fel lehetne tagolni minden változtatás nélkül rövid mondatokra. Csupán az egyes részek hangulati jellege, az elbeszélés tempója szabja meg, hogy az író melyikkel hol, mikor él. De végeredményben a stílus nem szenvedne egyáltalán törést. Míg Krúdy impresszionista élőnyelviségben némileg rokon, szinte oldalakon húzódó, pongyolának látszó, de remek felépítésű mondatait durva stílustörés nélkül nem lehetne részekre törni: azoknak tónusa a régi magyar honorácior-nyelv és gondolkodás körmondata, annak leszármazottja. S így tulajdonképpen megélt, élőnyelvi jellege ellenére szigorú szerkezetű irodalmi nyelv, színfoltjai hatalmas szerkezetben illeszkednek egybe. Tömörkény körmondatai egy élőnyelviségében részben szűkszavú, közlékenységben pedig teljesen gátlástalanul áradó népi nyelv pongyolaságának bélyegét viselik magukon: mindkettőben sajátos szegedi tanyavidéki lelkülettel. Nemcsak a párbeszédek jellegében mutatkozik ez, hanem maga az író is átveszi ezt a lelkületet tolmácsoló belső monológjaiban:

[…]

(Irodalomtörténet, 1969/4. 705-731. p.)