KRÚDY GYULA VILÁGA

 

A magyar urak elszalajtott kedvét,

sötét szobrát lehetett látni ott.

Ahogy naponta, talpig feketében

durcás ajkával konokul ivott.

Még akkor talán ő maga se tudta,

hogy a magyar Szindbád, ki ott iszik.

(Somlyó Zoltán: Orfeum)

SZINDBÁD UTAZÁSAI

Krúdy Gyula nem balt meg. Hiába hirdeti az anya­könyvi bejegyzés, hogy 1933 tavaszán meghalt Buda­pesten. A hindu hit szerint testi valóságában is itt van köztünk: Szindbád nyugtalan alakjában, Rezeda Kázmér költői figurájában, fejtartásában, nőket bűvölő mo­solyában. Él és hódít – ez már általánosabb eset írók­nál, költőknél – abban a száz műben, amelyet életében könyvvé tett, és abban az ugyancsak száz kötetté tehető cikkben és szépprózában, amelyet a „hálás utókor” el­felejtett összegyűjteni és a magyar olvasók asztalára tenni. Betű, könyv inkább került mindig a ponyva, a selejtes bestseller számára, mint az olyan íróknak, mint Krúdy Gyula. Tegyük félre egy kicsit szemérmes aláza­tunkat: Krúdy méltóbb a világirodalmi rangra, mint sok híressé vált vagy tett idegen kortársa. A hálás ta­nítványok egyike büszkén vallotta, hogy a 20. század prózaírói közül Anatole France-tól és Krúdytól tanult legtöbbet és legszívesebben. S ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy az újabb magyar irodalomban ki fejezi ki legjobban a magyar lelket (pontosabban: annak érzé­kenységét), az ő írásaira szavaznék. Nem azért, mert ezekben a művekben elfogadható magyarázatot kapnék erre a kérdésre. Ilyen nyílt és egyszerű választ ne ke­ressünk írásaiban. Krúdy Gyula, ez a „ködlovag” (akár­csak kortársa, Ady Endre), sokkal bonyolultabb, össze­tettebb lélek, hogy ilyen egyértelműen mutassa meg magát. Mélázó, szemlélődő, emlékezésre hajlamos. Nem él teljesen a mában, egy kicsit mindig a tegnapok író­ja, és azt szereti igazán, ami már elmúlt, amit megszé­pít a messzeség és az emlékezés. Schöpflin Aladár ta­lálóan mondta róla – bármilyen adomaszerűen hangzik is -, hogy bő lakomákról is csak akkor tudott már íze­sen és szépen írni, amikor az orvosai szigorú diétára fogták.

Ez a lelki beállítottság már önmagában is hajlamos a lírára. Ha pedig ehhez hozzáadjuk a színes, minden szépség és hangulat kifejezésére alkalmas költői nyel­vet, akkor könnyű felmérni művészetének titkát. Az életet nem vette komolyan, és mégis halálosan komollyá vált számára minden. Egy-egy felvidéki kirándu­lás közel a lengyel határhoz, kisvárosi bolyongások, budai kocsmázások kivénhedt színészekkel, lumpokkal és írókkal, margitszigeti séták, holdfényes kószálások vidéki Bovárynékkal: ez volt az ő élete, amiből mindig ki tudta fejleszteni a művészet tiszta gyöngyszemeit. Ritkán találni hozzá hasonló írót, aki olyan könnyen, olyan ösztönös művészettel tudna poézist teremteni, mint Krúdy Gyula.

„Homályos alkonyati szobában – írta róla Schöpflin Aladár – magányos férfi mélyhegedűn játszik, nem egy bizonyos meghatározott melódiát, csak járatja a vonót, fantáziái, mint a muzsikusok mondják, olyat, aminek nincsen eleje, közepe, vége: ábrándos hangok rezegnek ki a húrok alól, hol sötéten, hol átvilágosodva, de min­dig mélázón, néha nekiindul egy bánatos dallam, hogy aztán játékos, tréfás futamok következzenek. Azon, amit játszik, némi biedermeieres hangulat ömlik el, a vonót nem kiszámított terv vezeti, nincs szó szabályról, kontrapunktról, műfajról, csak a játékos szeszélyről. Emlékek rajzanak fel és ismét elsüllyednek, mintha a hangok messziről, valami félmúltból jönnének. De az­tán jönnek hangok, melyek emlékezetedbe idézik, hogy ma élsz, mai ember fogja a vonót.”1

Schöpflinnek e képe nem túlzott és nem szentimen­tális: olyan, mint a Szindbád, A vörös postakocsi, a Teg­napok ködlovagjai írója. Amit leír, jóformán el sem mondható. Ha nem az egészet idézed, elveszik az a hangulat és a regényes légkör, amely írásainak leg­főbb értéke. Egy-egy száncsilingelés, hóhullás (Repül a szán című, Krúdy emlékének ajánlott versemben ma­gam is ezzel a hangulattal próbáltam megidézni költői világát), patakcsobogás, csók, dal: ez zümmög ki írásai­ból, ez teszi örökéletűvé a képet és az időt, amelyet ki­fejez.

Mikszáth iskolájából indult el, ám a Pajkos Gaálék írója lassan elérkezett az ezeregyéjszakai hajós történe­teihez, amely már teljesen és nagyszerűen az ő világa. Proust időelméletét minden tudományoskodás nélkül megoldotta: összefolyik itt múlt és jelen, az élet meg­szépül, a valóság a költészet „égi mása” lesz egy cso­dálatos varázsló intésére.

Életrajzából emeljük ki: Nyíregyházán született 1878-ban. Korban és tájban közel esett Ady Endréhez (akinek pokoljáró éjszakáiról olyan szépen emlékezett meg). Előbb Nyíregyházán, Debrecenben, majd Nagy­váradon (A Holnap városában), 1896 óta pedig Bu­dapesten volt újságíró. Később csak írásaiból élt. Ren­geteget dolgozott, sokszor azért is, hogy a napi szóra­kozását megkeresse. Ötvenöt éves korában halt meg Budapesten. Rendkívüli író, a főváros mégis könyörte­lenül kikapcsoltatta a villanyát, mert hátralékban volt az áramdíjjal.

Műveit – címek szerint — fárasztó volna felsorolni. Első elbeszélései – Szöktetés a kaszárnyából – a mil­lennium évében jelentek meg. Az utolsó – de minek mondani? – valamelyik asztalfiók mélyén várja még a kiszabadítást. Krúdy életéről és műveiről egész könyv­tárnyit írtak össze. A kortársak (egész szokatlan jelen­ség ez nálunk) „ódai hangon” köszöntötték: Ady End­re, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Lovik Károly, Schöpflin Aladár, Kárpáti Aurél, Tersánszky Józsi Jenő, de a közvetlen utána jövők: Komlós Aladár, Bálint György, Márai Sándor, Illés Endre, Várkonyi Nándor, Féja Géza, Sőtér István, Rónay György és még sokan mások, költők és írók hódoltak a kivételes jelenségnek: Krúdy művészetének. Mindez azt bizonyítja, hogy Krúdy milyen mélyen benne élt a kortársak szívében, írói hatása még ma is letagadhatatlan. Az a műfajilag meghatározhatatlan lírai és mégis elbeszélő írásmód, amelyet Schöpflin éppen Krúdyval kapcsolatban „regé­nyes memoárnak” nevezett: ma is virágzó műfaj. Ez­zel lett ő a próza Adyja. Ez a „próza-vers” (volt aki versformába próbálta tördelni Krúdy egyik írását, a hatás tökéletes volt) az ő újdonsága.

Szindbád – például – így áll meg negyedik útján if­júsága városában, mely még a ködben aluszik, és tá­vol a toronyórák hangja kondul: „Valami olyan időt mutattak az órák, amilyen talán soha nincs. A ka­puk, amelyek többnyire a falba vésettek, az ajtók, amelyek halkan nyílnak sötét folyosókra: bezárva. A sárkányfejű esőcsatornák felmondták a szolgálatot, az esővíz másfelé csurog alá az ereszekről, és a kis bol­tok előtt ugyanazon fakó ostornyeleket rázogatja a szél. Egy téren valahol egy boltajtó nyikorgott, és egy kis csengő csilingelt, és Szindbádnak úgy tűnt fel, hogy hu­szonöt év előtt sötét estéken ugyanígy sírdogált az ajtó, csengett a kis csengő gyertyáért, kőolajért járó cseléd­lányok keze alatt.”2

Az ő írásművészete elsősorban az író-olvasókat és nagyon művelt olvasókat vonzotta. Az elbeszélés olyan magasiskolája ez, amelyet elfogadható mese és vaskos realitás híján az átlagolvasó meg sem ért. Pedig ez is valóság, csak raffinált művészettel feloldódott már, köl­tészetté emelkedett, ahogy a finom zamatú szőlő borrá változik: őrizve az őszi talajízt és a beleizzított nap­fényt, amely táplálta, nevelte, nemessé ízesítette. Ez a varázslat teremtette meg a „Krúdy-szektát” is, az értő olvasók kis táborának szeretetét, akik ínséges idők­ben (a Krúdy könyvek kiadásának elapadásakor) an­tikváriusok polcát böngészték végig, és főnyeremény­nek vettek egy-egy ritkán fellelhető Krúdy-kötetet. Ilyen ritkaság A vörös postakocsi is: az igazi Krúdy-művészet első nagy újdonsága. Nekem is egy régi ki­adású példányom van belőle Krúdy Zsuzsa dedikáló soraival. Talán legkedvesebb olvasmányom ez a prózá­ban írt líra, a szépség, a szerelem, a tiszta humánum költői gyöngyszeme.

A VÖRÖS POSTAKOCSI

Életművének (az első Szindbád-kötetek után) valóban a legkerekebb, a meseszövés szálait is láttató, „legkrúdysabb” könyve: A vörös postakocsi. Ezt a regényét 1913-ban adta ki, Kiss Józsefnek A Hét című lapja szá­mára írta. „Kedvem szerint való” könyv ez – írta a szerkesztőhöz intézett levelében —, és Budapestről szól, arról a növekedő világvárosról, amelyik a 20. század hajnalán épült-szépült a Duna két partján.

Az utolsó irodalmi kép Budapestről az öreg Arany János Őszikék című ciklusából vagy Reviczky Gyula verseiből villant felénk. Utána Bródy Sándor, Kóbor Tamás, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Molnár Ferenc, Szép Ernő írásai jelzik a fejlődés útvonalát. De most hirtelen a Pattantyús utcában vagyunk, ahol jámbor budai polgárok között forradalmat csinál két csinos szí­nésznő. Horváth Klára és barátnője, Fátyol Szilvia Rezeda Kázmér úrral – ez az író költői alakmása – szín­házba készülődnek a Dráva menti paraszt-nábob özve­gyével: Urbanovicsnéval. A két színésznő közül Fátyol Szilvia operettben játszik, ő a szebbik. Horváth Klára drámai színésznő viszont lelkesebb és műveltebb.

Klára – a kor irodalmi divatjának megfelelően – lel­kendezett Puskinért és Turgenyevért. Furcsa, álmodozó életet élt. Álmában havas országutakon száguldott troj­káján, csengett, csilingelt a sok csengő, akárcsak a hagy­mafejű templomok harangocskái. Ábrándjaiból csak a hóvégi lakbérfizetés gondja ébresztette fel, vagy – jobb esetben – Rezeda úr látogatása, aki színházba vitte őket a szép Küry Klára előadására, meg cukrászdákba, a ne­vezetes budai Ruszwurm cukrászdába is. (Különös, a második világháború előtt egyik öcsém révén mi is ro­konságba kerültünk a Ruszwurm famíliával. Az öreg Ruszwurm Kálmán akkor már nyugalmazott állam­vasúti főfelügyelő volt.) Egy ilyen séta alkalmával pil­lantotta meg Horváth kisasszony az Andrássy úton Alvinczi Eduárd négyesfogatát. Ez a fekete szakállas tatár Szemere Miklós alakjáról került a regény lapjaira. Az utolsó magyar különc volt, lovai és szerelmi kalandjai mellett arról lett híres, hogy ázsiai „hunsziv-fűvel” akarta beültetni az Alföld végtelen legelőit, hogy újra világhódító lovaik serdüljenek a magyar földön.

Közben megismerkedünk a kor divatos íróival, Ady Endrével, Heltai Jenővel, Cholnoky Viktorral (Krúdy író- és ivóbarátjával), kártyacsatáikkal, színházi plety­kákkal. Eljutunk híres pesti házakba és józsefvárosi kis utcákba. (Kosztolányi verse is hírt ad erről „a bús pesti nép”-ről.)

Persze kockázatos lenne a regény „tartalmát” elmon­dani, hiszen ez a mű benyomásaival, a művészet esz­közeivel teremt tartalmat és atmoszférát... Az 1910-es évek Budapestjének életéről mégis hiteles – minden realista regénynél és riportnál többet adó – képet ka­punk Krúdy Gyula e könyvéből.

A vörös postakocsi egy eltűnt világ szimbóluma, amely csak az író álomvilágában vált igazzá. Csak egy- egy Logodi utcai kocsikázás benne a valóság, a szép­séges Szilviával és Horváth kisasszonnyal, akit Alvinczi, a nagy „szívtipró” sem tudott végleg elhódítani Re­zeda Kázmér mellől, aki „szentéletű apácák rajongásá­val” ápolta lovagját, amikor a szerelmes férfi golyót röpített a szíve fölé az imádott nőért. Rezeda úr felgyó­gyult betegségéből, melyet a halálosnak szánt golyó ütése okozott a szíve tájékán. Horváth kisasszony jó­sága segítette vissza az élet partjára. Azután hervadozó fák alatt kikocsikáztak egy „félig földbeásott” budai fogadóba. Rezeda úr itt már egy Coignard abbé étvá­gyával falatozott a füstölt szalonnából, erős és csípős paprikát evett, piros bort ivott hozzá. Ebben a kiskocs­mában énekelt hajdan Blaha Lujza, „a nemzet csalo­gánya”, régi írók itt tartottak „dalidókat”, és „szent férfiak” versein itt esküdtek hűséget egymásnak a sze­relmesek. Rezeda úr is azt hitte, hogy Horváth kisasszonnyal végképp a házasság révébe érkezik, amikor váratlanul megtudta, hogy a színésznő elutazik, vidékre megy újra, a színpad világába.

Ezt az ópuszt már pontosan idézzük Krúdy köny­véből:

„Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán fölött. Hűvös sem volt, a nyár tért vissza a sö­tétségben. Rezeda úr a régi ház ablakában állott éj­félig, folyton a csillagokra nézett, és magában számta­lanszor elmondta:

– Isten veled! Reggel papot hivatok.

Az égen a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol messze, egy tabáni rác kocsmában csöndesen tamburáztak. A boldogtalan ifjú egy régi gyűrűt kere­sett elő holmijai közül, amely gyűrűt a hagyomány szerint egy Anjou-királynő nézegetett finom ujjain. Tür­kizkő volt a gyűrűben, a hűség köve. Elhatározta, hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek.”3

Remekmű-e A vörös postakocsi? Igen! Még akkor is az, ha mint regény a modern nagyvárosnak (erről Ady is beszélt a mű megjelenése után4) csak a művé­szeit, bohémjeit, különceit, vagy egyéb furcsa figu­ráit vonultatja fel léha és könnyelmű életükkel. De hát a dalnak nem a szöveg a meghatározóbb eleme, ha­nem a dallama. Ennek a könyvnek pedig örök marad a melódiája. Egy nagy és bölcs költő tanít bennünket az élet szeretetére és szépségére, a finom hangulatok megérzésére és nagyszerűségére. Nem ért ugyan a poli­tikusok praktikáihoz, semmit sem akar tenni az embe­rekkel, de embernek szeretné látni őket. A vörös pos­takocsi a költők és szerelmesek könyve. Nem ártatlan és nem bűnös, nem valóság és nem mese. Olyan, mint a rejtélyes, titokzatos élet. A magyar irodalomban ke­vés hozzá hasonló muzsikájú könyvet tudnék megne­vezni. A világirodalomból is csak az Anyegint, a Tava­szi hullámokat, esetleg a finn Linnankoski Dal a tűzpi­ros virágról című regényét. Ez már reálisabb írás, csak a lélekrajz finomsága és poézise rokonítja vele. Krúdy regénye a mienk, rólunk szól, nekünk muzsikál, ahogy Kosztolányi írta Krúdy Gyula című szép versében:

Muzsikálod nekünk ősrégi bánatod

duhajul és halkan, nekikeseredve,

bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,

szivarhamus arccal nézed a dáridót,

magyar-bucsuztató, testvéri magyar te,

süllyedő világban utolsó, legelső

cigány.

 

(1947)

 

(Bárdosi Németh János: Utak és útitársak.
Szombathely, 1975, Vas M. Ny. 67-76. p.)