Ha Szindbád visszatérne...

 

A régi rózsadombi borházban ... (Reismann Marian felv.)

Huszonöt éve, hogy utoljára bolyongott földi tájakon egy borongó ember, akit Krúdy Gyula magyar íróként ismert a világ, aki azonban a szíve mélyén Szindbád volt, a mesebeli hajós... Huszonöt éve, hogy a lassú lovacska Pestről az óbudai tájakra kocogott a konflis előtt, amelynek kopott bőrülésén álmodozva nyújtózott Szindbád, kesernyés borok és édes csókok emlékét morzsolgatva férfias ajkán, amelyet bajusz díszített...

Negyed évszázad röppent el azóta, hogy a kakukkfüves óbudai lejtőkön hosszan ácsorgott a hajós, elmerülten szemlélve egy bazsarózsabokrot, amelynek minden virágából egy régen eltűnt asszonyarc mo­solygott... Huszonöt év múltán hiába ke­res az utas egylovas konflist, hogy elláto­gasson mindama helyekre, ahol borozni és hallgatni szokott az író, autóbusszal utazik az utas, hogy számot adjon arról, mit lát­na Szinbád, ha visszatérne?...

A Rózsadomb oldalában még áll a régi borház, ahol olyankor állt meg Szindbád kocsija, amikor a magányosságot áhította s a gesztenyefiák lombján átszűrt alkonyi fényben azt vizsgálta, mennyi álom csillog és kavarog a vastagfalú borospohárban? A régi boriház új köntösbe öltözött, a gesz­tenyefák kihajtottak, sárgán csurran a pohárba valamely borocska, vak harmonikás keresgéli zeneszerszámán az illanó hangú régi dalokat s a gitáros olyan áb­rándos pengetésekkel kíséri, mintha egy nyírségi házban búcsúzna a világtól egy kivénült hangszer... A szerelmesek bor­sos húsokat esznek s a lombok alatt összehajolnak, hogy eloltsák egymás ajkán a tüzet...

Az óbudai Lajos utcáiban friss fénymáz­tól csillog a tiroli csárda. Az a hely, ahol egykor Szindbád is szívesen megállt, mert felötlött emlékezetében egy hajnali kap­ros káposzta, egy vágás világos ser és egy szarvasagancsból összerótt lámpa, amely­ben sárga viaszgyertyák égték. Az agancs­lámpa ma is ott függ a mennyezeten, de már nem vízivárosi gyertyaöntők kezemunkája világít benne, hanem a villany, de a hűvös bádogpultnál ott áll Gyimesi József, az öreg csapos, aki szerte a vá­rosban annyi helyen szolgálta fel Szindbádnak a velőscsontokat, a félliter borokat s aki most megtért Óbudára, mintha már nem lenne más dolga az életben, mint borra áhítozó embereket megtanítani ar­ra, hogyan kell férfimódra, mértékkel bort inni...

És elballag az utas a Mókus utcába, ahol a falon szerényen lapul az emléktábla s a gondos emberek visszatették alája a régi, zöld fogast. Ezen az öreg fogason függött Szindbád kalapja, szalagjába szalonkatoll volt tűzve s ha felnézett rá a hajós, messzi erdőségek tavaszias levegő­jét szimatolta, azt a sárgás alkonyi su­gárzást, amelyben szalonkák surrannak a puskacső elé... A kocsma falára felpingálták a régi óbudai utcákat s aki borospoháron keresztül nézi a távolbafutó ház­sorokat, egyre azt várja, mikor bukkan fel a sarkon a hajós magas, magányos alakja...

S a szigeten is járt a hajós, verkliszót hallgatott, míg az akkori Közmunkatanács ki nem tiltotta a szigetről a kintornásokat. Ott ballagott a romok táján, ahol most vakító fénybe öltözött csarnok áll s benne Wunderlitz csodálatos zenegépe ontja az új muzsikát, fiatal lányok és dörmögő hangú ifjak hallgatják s elandalodnak et­től a forró, friss muzsikától is, mert ami­kor az ember szerelmes, a mennydörgés­ből is édes muzsikát hall...

Huszonöt éve járt erre a hajós és ha visszatérne, ott ülhetne boros poharak mel­lett, régi és új dalok hangján andalodva, ahol egy életet töltött. De Szindbád el­ment, s valahol az álmok világában me­reng a pohara fölött...

 

 

Baróti Géza

 

(Érdekes Újság, 1957/25. /június 22./ 10. p.)