|
A régi
rózsadombi borházban ...
(Reismann Marian felv.) |
Huszonöt
éve, hogy utoljára bolyongott földi tájakon egy borongó ember, akit Krúdy Gyula
magyar íróként ismert a világ, aki azonban a szíve mélyén Szindbád
volt, a mesebeli hajós... Huszonöt éve, hogy a lassú
lovacska Pestről az óbudai tájakra kocogott a konflis előtt, amelynek kopott
bőrülésén álmodozva nyújtózott Szindbád, kesernyés
borok és édes csókok emlékét morzsolgatva férfias ajkán, amelyet bajusz
díszített...
Negyed
évszázad röppent el azóta, hogy a kakukkfüves óbudai lejtőkön hosszan ácsorgott
a hajós, elmerülten szemlélve egy bazsarózsabokrot, amelynek minden virágából
egy régen eltűnt asszonyarc mosolygott... Huszonöt év
múltán hiába keres az utas egylovas konflist, hogy ellátogasson mindama
helyekre, ahol borozni és hallgatni szokott az író, autóbusszal utazik az utas,
hogy számot adjon arról, mit látna Szinbád, ha
visszatérne?...
A
Rózsadomb oldalában még áll a régi borház, ahol olyankor állt meg Szindbád kocsija, amikor a magányosságot áhította s a
gesztenyefiák lombján átszűrt alkonyi fényben azt vizsgálta, mennyi álom
csillog és kavarog a vastagfalú borospohárban? A régi
boriház új köntösbe öltözött, a gesztenyefák
kihajtottak, sárgán csurran a pohárba valamely borocska, vak harmonikás keresgéli
zeneszerszámán az illanó hangú régi dalokat s a gitáros olyan ábrándos pengetésekkel kíséri, mintha egy nyírségi házban búcsúzna a
világtól egy kivénült hangszer... A szerelmesek borsos húsokat esznek s a
lombok alatt összehajolnak, hogy eloltsák egymás ajkán
a tüzet...
Az óbudai Lajos utcáiban friss
fénymáztól csillog a tiroli csárda. Az a hely, ahol egykor Szindbád
is szívesen megállt, mert felötlött emlékezetében egy hajnali kapros káposzta,
egy vágás világos ser és egy szarvasagancsból összerótt lámpa, amelyben sárga
viaszgyertyák égték. Az agancslámpa ma is ott függ a
mennyezeten, de már nem vízivárosi gyertyaöntők kezemunkája
világít benne, hanem a villany, de a hűvös bádogpultnál ott áll Gyimesi József, az öreg csapos, aki szerte a városban
annyi helyen szolgálta fel Szindbádnak a velőscsontokat, a félliter
borokat s aki most megtért Óbudára, mintha már nem lenne más dolga az életben,
mint borra áhítozó embereket megtanítani arra, hogyan kell férfimódra,
mértékkel bort inni...
És elballag az utas a Mókus
utcába, ahol a falon szerényen lapul az emléktábla s a gondos emberek visszatették alája a régi, zöld fogast. Ezen
az öreg fogason függött Szindbád kalapja, szalagjába
szalonkatoll volt tűzve s ha felnézett rá a hajós,
messzi erdőségek tavaszias levegőjét szimatolta, azt a sárgás alkonyi sugárzást,
amelyben szalonkák surrannak a puskacső elé... A kocsma falára felpingálták a
régi óbudai utcákat s aki borospoháron keresztül nézi a távolbafutó házsorokat,
egyre azt várja, mikor bukkan fel a sarkon a hajós magas, magányos alakja...
S a szigeten is járt a hajós,
verkliszót hallgatott, míg az akkori Közmunkatanács
ki nem tiltotta a szigetről a kintornásokat. Ott ballagott a romok táján, ahol
most vakító fénybe öltözött csarnok áll s benne Wunderlitz
csodálatos zenegépe ontja az új muzsikát, fiatal lányok és dörmögő hangú ifjak hallgatják s elandalodnak ettől a forró, friss muzsikától
is, mert amikor az ember szerelmes, a mennydörgésből is édes muzsikát hall...
Huszonöt éve járt erre a hajós és ha visszatérne, ott ülhetne boros poharak mellett, régi és új dalok hangján andalodva, ahol egy életet töltött. De Szindbád elment, s valahol az álmok világában mereng a pohara
fölött...
|
|
|
Baróti Géza
(Érdekes
Újság, 1957/25. /június 22./ 10. p.)