Országúton

Palotai álmok

MINDIG CSAK MUNKÁS hétköznap járok erre, mikor a kémények vad, keserű kőszén­füstöt pipáznak s a hűtőtor­nyok úgy gőzölnek, mint óriási tortasüvegek, amelyeket éppen akkor öntöttek nyakon valami forró cukorsziruppal. Vasárnap este Várpalota közepén piros­fehér korlát állja el az utatjavítják a híres gráci betont — s egy fehérkesztyűs rendőrkéz a városba terel. A sötéten bo­rongó magyar karsztvidék fe­löl jövök, ahol hideg, fémes íze van az ősznek s itt egyszerre elém lobban, fények és hangok áradásával, az új bányászvá­ros, vasárnap esti kiöltözöttségében s egy kicsit mégis pon­gyolán ... önfeledten és kipi­henten hullámzik a tömeg, amely most nem a hétköznapi munka vértezetét viseli, hanem a legújabb divat alkotásait.

Nyolc óra van.

A háttérben homályba me­rülnek a régi vár kopár voná­sai, mint egy szabadtéri aré­nában, ahol a vígan hullámzó embersereg csak arra vár, hogy leoltsák a nézőtéri világítást, ragyogó fényekbe öltözve fel­merüljön a díszlet s megfújják a harsonákat, jelezve, hogy kezdődik a játék... Ez azon­ban csak egy pillanatnyi, könnyed varázs, amely a régi Pa­lotát idézi, azt az álmatag vá­roskát, amelyről Krúdy Gyula könyvet írt s amelyet még ma­gam is láttam fehérvári diák­koromban, amikor Palotára jártunk regényességet szippan­tani. Az idők és tájak válto­zása ott is félelmetesen szép, ahol a semmiből, egy sáros szántóföld egyhangú síkjából szökken fel egy új, ragyogó város, de ott, ahol az ember emlékei még őrzik a mohos falakat és az aluszékony csön­detott szívdobogtatóan iz­galmas.

A FŐTÉREN enyhe, cserszagú őszi este. A legmagasabb pontról a roppant kiterjedésű város villanyfüzérekkel kiraj­zolt térképe látszik, közbül sö­tét szántóföldek, régi agyag­gödrök vadvizei, erdők és szik­lás zugok. Az ember önkénte­lenül számolni kezd, hány esz­tendő kell még ahhoz, hogy Inota, Pét és Palota összefüg­gő fényfolt legyen, a dunán­túli ipar szíve? Életünk sebes iramában talán húsz, harminc év s egyetlen terjedelmes vá­ros fölött fénylik majd a vár friss homlokzata, ahonnan Má­tyás király vadászni járt.

De a mai Palota nem az ál­modozó város, ahol az ember sokáig bíbelődhet érzelmes gondolatokkal. A vasárnap es­ti. sodrás éppolyan erős, mint a pesti Körúton, de meghittebb és tartalmasabb. A sétálók néni keringenek a puha fényt hintő kandeláberek alatt, itt vasár­nap este mindenkinek van va­lami célja. A legnépesebb em­berfolyó az oszlopos kultúrház felé áramlik, amelynek építé­szeti megoldásában van vala­mi megható nagyzolás, de le­het, hogy ez már a holnapi Várpalotának épült. Egy osz­lopon a pesti Vígszínház elő­adását hirdetik s egy nagyon jól öltözött, sudár fiú éppen felvilágosít egy lobogó szemű szőke lányt, aki olyan szép és finom, mint egy pasztellkép:

Első szereposztással jön­nek.

A lány egyszerűen bólint, mint aki természetesnek tart­ja s megérinti a fiú kabátujját:

Addig igyunk egy kávét.

A cukrászda tele van, csön­des zongoraszó s az a finom derűs duruzsolás, amely az elé­gedett emberekre jellemző. A fiút és a lányt nagy csoport nyeli el. Valami öt-hat össze­tolt asztalnál ülnek s felajzottan tárgyalnak. Ezek a kultúrházba készülnek pesti szín­házat nézni, amazok a kultúrházból jöttek, ahol valami kér­dés-felelet játék volt délután s ennek a villamos izgalma sis­tereg még bennük. Egy szep­lős, zömök fiú egészen beledől a társaság közepébe, most ő az előadó:

Azt kérdezték tőlem a dobogón, miről álmodom leg­gyakrabban?

Egy lány felnevet:

Ha te azt megmondhatnád, mi?

A KÖZBESZÓLÁS ELVÉSZ a csicsergésben s egyszerre mindenki válaszolni akar, hi­szen fiatalok, s micsoda izga­lom elmondani, ki miről álmo­dik leggyakrabban? Kavargatom a kávémat és fülelek. Egy szőke fiú, egy költő és egy hős közös arcélével, amelyet meg­merít a lengő füstben, arról vall, hogy űrrepülőnek álmod­ja magát, aztán csupa lány csattogja el az álmait:

Arról, hogy villamos konyha lesz a házban, mire be­költözünk.

Ez talán menyasszony, utána egy fiatal asszony, aki elpirul:

Arról, hogy három fiam lett, egy mérnök, egy orvos és egy művész.

A népmese friss változata.

Kilencig hallgatom őket. Senki sem álmodott arról, hogy szökve, szöktetve, lopva, egy életre kitaszítva és megbélye­gezve, de búcsút mondjon az álmos Palotának, ahol »csak várni lehet és meghalni egy őszi este...«

Baróti Géza

 

(Népszava, 1960/236. /október 5./ 3. p.)