Országúton
Palotai álmok
MINDIG CSAK MUNKÁS hétköznap járok erre, mikor a kémények
vad, keserű kőszénfüstöt pipáznak s a hűtőtornyok úgy gőzölnek, mint óriási
tortasüvegek, amelyeket éppen akkor öntöttek nyakon valami forró
cukorsziruppal. Vasárnap este Várpalota közepén pirosfehér
korlát állja el az utat — javítják
a híres gráci betont — s egy
fehérkesztyűs rendőrkéz a városba terel. A sötéten borongó magyar karsztvidék
felöl jövök, ahol hideg, fémes íze van az ősznek s itt egyszerre elém lobban,
fények és hangok áradásával, az új bányászváros, vasárnap esti
kiöltözöttségében s egy kicsit mégis pongyolán ... önfeledten és kipihenten
hullámzik a tömeg, amely most nem a hétköznapi munka vértezetét viseli, hanem a
legújabb divat alkotásait.
Nyolc óra van.
A háttérben homályba merülnek a régi vár kopár vonásai,
mint egy szabadtéri arénában, ahol a vígan hullámzó embersereg csak arra vár,
hogy leoltsák a nézőtéri világítást, ragyogó fényekbe öltözve felmerüljön a
díszlet s megfújják a harsonákat, jelezve, hogy kezdődik a játék... Ez azonban
csak egy pillanatnyi, könnyed varázs, amely a régi Palotát idézi, azt az
álmatag városkát, amelyről Krúdy Gyula könyvet írt s amelyet még magam is
láttam fehérvári diákkoromban, amikor Palotára jártunk regényességet szippantani.
Az idők és tájak változása ott is félelmetesen szép, ahol a semmiből, egy
sáros szántóföld egyhangú síkjából szökken fel egy új, ragyogó város, de ott,
ahol az ember emlékei még őrzik a mohos falakat és az aluszékony csöndet — ott
szívdobogtatóan izgalmas.
A FŐTÉREN enyhe, cserszagú őszi este. A legmagasabb pontról
a roppant kiterjedésű város villanyfüzérekkel kirajzolt térképe látszik,
közbül sötét szántóföldek, régi agyaggödrök vadvizei, erdők és sziklás
zugok. Az ember önkéntelenül számolni kezd, hány esztendő kell még ahhoz,
hogy Inota, Pét és Palota összefüggő fényfolt legyen, a dunántúli ipar szíve?
Életünk sebes iramában talán húsz, harminc év s egyetlen terjedelmes város
fölött fénylik majd a vár friss homlokzata, ahonnan Mátyás király vadászni
járt.
De a mai Palota nem az álmodozó város, ahol az ember sokáig
bíbelődhet érzelmes gondolatokkal. A vasárnap esti. sodrás éppolyan erős, mint
a pesti Körúton, de meghittebb és tartalmasabb. A sétálók néni keringenek a puha
fényt hintő kandeláberek alatt, itt vasárnap este mindenkinek van valami
célja. A legnépesebb emberfolyó az oszlopos kultúrház felé áramlik, amelynek
építészeti megoldásában van valami megható nagyzolás, de lehet, hogy ez már
a holnapi Várpalotának épült. Egy oszlopon a pesti Vígszínház előadását
hirdetik s egy nagyon jól öltözött, sudár fiú éppen felvilágosít egy lobogó
szemű szőke lányt, aki olyan szép és finom, mint egy pasztellkép:
–
Első szereposztással jönnek.
A lány egyszerűen bólint, mint aki természetesnek tartja s
megérinti a fiú kabátujját:
– Addig
igyunk egy kávét.
A cukrászda tele van, csöndes zongoraszó s az a finom derűs
duruzsolás, amely az elégedett emberekre jellemző. A fiút és a lányt nagy
csoport nyeli el. Valami öt-hat összetolt asztalnál ülnek s felajzottan
tárgyalnak. Ezek a kultúrházba készülnek pesti színházat nézni, amazok a
kultúrházból jöttek, ahol valami kérdés-felelet játék volt délután s ennek a
villamos izgalma sistereg még bennük. Egy szeplős, zömök fiú egészen beledől
a társaság közepébe, most ő az előadó:
– Azt
kérdezték tőlem a dobogón, miről álmodom leggyakrabban?
Egy lány felnevet:
– Ha
te azt megmondhatnád, mi?
A KÖZBESZÓLÁS ELVÉSZ a csicsergésben s egyszerre mindenki
válaszolni akar, hiszen fiatalok, s micsoda izgalom elmondani, ki miről álmodik
leggyakrabban? Kavargatom a kávémat és fülelek. Egy szőke fiú, egy költő és egy
hős közös arcélével, amelyet megmerít a lengő füstben, arról vall, hogy
űrrepülőnek álmodja magát, aztán csupa lány csattogja el az álmait:
– Arról,
hogy villamos konyha lesz a házban, mire beköltözünk.
Ez talán menyasszony, utána egy fiatal asszony, aki elpirul:
– Arról,
hogy három fiam lett, egy mérnök, egy orvos és egy művész.
A népmese friss változata.
Kilencig hallgatom őket. Senki sem álmodott arról, hogy
szökve, szöktetve, lopva, egy életre kitaszítva és megbélyegezve, de búcsút
mondjon az álmos Palotának, ahol »csak várni lehet és meghalni egy őszi
este...«
Baróti Géza
(Népszava, 1960/236. /október
5./ 3. p.)