PODOLINI UTAZÁS – vörös postakocsi nélkül

Köd, szél és hóvihar. Akárcsak tél közepén. A motorizált vicinális is mintha azon töprengene, visszaforduljon-e Poprádra vagy sem. Az ilyen rút időben otthon, a kályha mellett a legjobb. Az a néhány turista, aki a fűtetlen szakaszban didereg, sem veszítene semmit...

Valahol Kézsmárk felett, ha jól emlékszem, Bélától kezdve, majd minden fűzfánál megálltunk. Pedig hát a Lengyelországba futó Poprád folyó partján aztán van fűzfa elég.

A környéket nézem a vonatablakon keresztül, már amennyire ezt a sűrű ködfüggöny megengedi. A dombok tövében autók suhannak, és fényszóróik csóvái le-lesiklanak az olvadó hótól csillogó úttestről. Amott egy fuvaros hajtja istentelenül lovait. A faluk alján, a folyó jeges vizében korán kelő asszonyok paskolják a lenvásznat. Aztán ismét szekerek tűnnek fel. Meglepően sok itt a szép ló. Valahol Podhoránynál ismét hosszasan ácsorgunk. Künn sűrű ködfátyol libeg. Egyszerre csak két karcsúlábú fekete mént látok, egy hosszú szekeret, rajta hatalmas hordót, mely a kocsist is elfedi. A furcsa fogat egy szempillantás alatt eltűnik, miként az árnyékkép a laterna magicán.

A Poprád folyó	Podolin főtere

Lutriczky! — kiáltok fel önkéntelenül. Útitársaim, valamennyien környékbeli föld-művesasszonyok, rámmerednek, majd szánakozva mosolyognak. Bánom is én! Hiszen meg vagyok győződve, hogy a híres podolini borkereskedő fogatját láttam. A boromissza, csókoskedvű Lutriczkyét, aki a Hegyalja borait szállította a lengyel „pánoknak”. Ez a vidám Lutriczky szomorú véget ért. Részegen lezuhant a szekérről, a megvadult lovak agyontaposták, és a borral megrakott szekér kerekei derékban kettévágták. Két piroscsizmás lába törzs és fej nélkül futkosott ezután a menyecskék után, és még száz év múlva fel-feltünedezett a szepességi utakon. Ilyenkor a fuvarosok keresztet hánytak, a lányok, menyecskék pedig nyomban elhessegették udvarlóikat maguktól. Legalábbis így írta meg Krúdy Gyula ezt a régi, régi történetet.

Igen, Krúdy Gyula! Miatta szántam rá magamat e téli-tavaszi utazásra, az ő emlékeit keresem Poprádtól Podolinig, — Krúdyét és szerelmetes fiáét, Szindbádét, a tengerészét, aki oly gyakran vissza-visszajárt a tátrai óriások tövébe, a Poprád völgyébe, teremtő atyja diákkori élményeinek helyére.

Valamikor erre robogtak nagy zörejjel Budeusz bácsi, a hófehérhajú tanító hosszú szekerei, alföldi kisdiákokkal jól megrakva. A poprádi vasútállomáson rakta szekérre nyírségi, szabolcsi kis védenceit, akik német szóra jöttek fel a Szepességbe. Akkortájt még nem létezett a poprád-podolini vasútvonal. Budeusz élő rakományával falukon és városokon keresztülhaladva jókedvűen kiabálta!: „Kinek kell magyar gyerek, vegyetek magyar gyereket...” Budeusz bácsi hosszú szekerén került fel ezer-nyolcszáznyolcvanhat augusztusában Podolinba Krúdy Gyula is.

Itt lakott Krúdy Gyula, a podolini diák	A reneszánsz campanile

Közben vonatunk nagy késésekkel mégiscsak bedöcögött Podolinba.

Szaporán lépdelek az állomástól vezető utcán. Máris látom a városfalak maradványaihoz ragadó házikókon, itt kezdődik a régi Podolin. Előttem a négyszög-alakú főtér.

A főtér felső részén egy tipikus szepességi campanile búslakodik. Búslakodik és pusztul. A házak legalább három-négy évszázadot vészeltek át. Javarészüket kopott, sárga vagy zöld festék fedi, mint egykor Riminszky Kázmér korában, majd Krúdy Gyula diákéveinek idejében. A házak, egykori híres és gazdag takácsok házai, ma is gondosan be vannak zárva, és itt-ott az emeleti kamraszobák ablakain még ma is díszeleg a vastag rács. Óvatos szászok laktak itt! Mert Podolint is éppúgy, mint a többi szepességi várost, száz telepesek alapították a XII. század közepén, bár az első írott emlék, amelyben Podolinról szó esik, ezerkétszáztizenegyből származik.

A tatárok Podolint is feldúlták. A romokban heverő várost és széles környékét Boleszláv lengyel herceg, IV. Béla király lányának, Kunigundának a férje egy Henrik nevű soltészának adományozta. Podolin újra felépült. Polgárai a tizenhárom szepesi város segítségével védőfalakkal vették körül városukat. Megalakult a városi őrcsapat, a „wybrancen-nok” és a városi tanács szerződtetett egy pixenmeistert (muskétást) is.

Nagy Lajos a szabad királyi városok kiváltságaival ruházza fel Podolint, amely a XIV. század utolsó évtizedében kiváltotta magát Knol soltész uralma alól. A XV. század elején Podolin a tizenhárom szepesi várossal egyetemben lengyel fennhatóság alá kerül. A pénztelen Zsigmond elzálogosította a szepesség tizenhárom városát, melyek aztán 1772-ig a lengyel koronához tartoztak.

A rozsnyó—sandeci útvonalon fekvő Podolin felvirágzott. Ám gazdagsága gyakran veszélybe sodorta. Harcos vezérek katonáikat kosztoltatták a podolini polgárok számlájára, és a takarékos szászok szívük mélyén örültek is, midőn a nagy tűzvészek elpusztították a városfalakat. Podolin nem volt többé erődváros, nem is volt helyőrsége, így nem is kellett idegen katonákat vendégelnie!

Közben rovom az utcákat, hol eső szitál, hol hópelyhek csimpaszkodnak szempilláimba, szeretném magamnak rekonstruálni a középkori Podolint, keresem a régi városfalak maradványait. Eljutok a Poprád partjára, és körüljárom a hatalmas kolostort is.

Lubomirszky Szaniszló, az elzálogosított szepességi városok „sztarosztája” ezerhat-száznegyvenkettőben letelepítette az olasz piarista (kegyesrendi) rend tizenhat tagját. Majd a városfalak tövében kolostort építtetett. Ebben a kolostorban kezdte meg aztán működését a hírneves podolini kollégium, a Poprád-völgyi „alma mater”, ahogyan iskolájukat a szepesiek nagy büszkén emlegették. Ám a kolostor nemcsak két szomszéd országrész művelődésének lett a központja. Támaszpontja lett az erőszakos ellenreformációnak is. Itt a jezsuiták szerepét a kegyesrendi szerzetesek vették át. Ők terjesztették a környéken tűzzel-vassal Róma eszméit. Erőszakkal vettek vissza protestánsoktól templomokat, iskolákat és parókiákat. A kegyesrendiek működését a katolikus egyház és tollforgató lovagjai „hittérítésnek” nevezték.

Ezerhétszázegy november tizennegyedikén különös vendégeket kapott a kolostor. A nyirkos és kellemetlen, tátrai novemberi estén egy osztrák katonatiszt kopogott be az akkortájt Lengyelországhoz tartozó kolostor kapuján. A kapus barát felismerte a dragonyos tisztben volt tanítványukat, Berzeviczy Ádámot. Szívesen fogadták őt és kísérőjét is, egy ismeretlen altisztet.

Nem tudom, hogy a Róma-hű piaristák mennyire voltak Habsburg-ellenesek és mennyire nem. A bécsújhelyi börtönből menekülő Berzeviczy Ádámot és urát, II. Rá-kóczi Ferencet azonban Bernát apát befogadta. Másnap a Nagyságos Fejedelem és hű kísérője Krakkó felé indult. Állítólag a kolostorból kivezető földalatti alagúton távoztak.

Hogy a szerzetesek szívességét meghálálja, II. Rákóczi Ferenc részesedést biztosított a kolostornak a lengyel sóvámból, a papoknak pedig tokaji szőleiből évente tíz akó bort küldött.

A világi dicsőség múlandó, még akkor is, ha kolostorról van szó. Kifakult Podolin városának dicsősége és elvesztette jelentőségét a valaha hét megyében híres kollégium is. A kiegyezés előtti években már csak algimnázium, melyet a ,,nagyméltóságú Magyar Királyi Helytartótanács kegyelmes elrendelvénye folytán, a hon ama gimnáziumainak sorába sorozandónak határozta, amelyekben a tanítási nyelv vegyes: magyar, német és szlovák; a hittant mindenkinek az anyanyelvén kell előadni...” Hát ez igen szépen volt megfogalmazva. A tanítás azonban csak magyar nyelven folyt. Ez Tisza Kálmán korában, és a későbbi milléniumi ünnepségek sovinizmustól terhes éveiben másképpen nem is lehetett.

Végre rálelek a kolostor kapujára. Benyitok. Két favágó, tyúkok és egy pusztuló történelmi műemlék alkotják a panorámát. Beszédbe eredek a két favágóval. Podolin múltja után érdeklődöm. Eddig már tizenkét embert kérdeztem meg. Senki sem tud semmit. Múzeum, irattár nincs, az új telepeseket meg nem is igen érdekli lakóhelyük múltja. Leverten ballagok az udvaron végig. A kapu felé tartok. Szemben velem fiatal, mondhatnám széparcú apáca lépdel. Udvariasan megkérdi, kit keresek. — Senkit, kezdem morcosan elutasító mondókámat. Ám véletlenül rátekintek a derekán lógó fából faragott rózsafüzérre. Elmosolyodom. Érzem, hogy ezúttal nyomra akadok. Hisz lehet, hogy a rózsafüzér gyöngyszemei között ott van Szinbád, aki halála után fagyönggyé változott. Minden bizonnyal most is ő mesterkedett itt.

— Nővérke — kezdem barátságosabb hangon —, Podolin múltját kutatom. És nincsen embefia a környéken, aki ismerné!

— Óh — pillant rám vidáman —, jöjjön velem Sáfár Lászlóhoz, az egységes földművesszövetkezet főkönyvelőjéhez. Ő jártas a történelemben.

Így kerültem a fehérhajú Sáfár Lászlóhoz, a művelt könyvelőhöz. Tőle tudtam meg mindazt, amit megírtam, és azt is, ami e riportba nem fért be. Ő mutatta meg a Riminszky házat, Krúdy Gyula podolini két diáktanyáját, és ő igazított el Gnézdába a nagy író utolsó élő iskolatársához, az idén nyolcvanadik életévét betöltő Jurán Vidorhoz, Krúdy Gyula „pupákjához”.

Az állítólagos Riminszky ház	Utca-részlet

Az autóbusz indulásáig még két órám van. Addig is sorra veszem a főtér házait.

A Krakkói kalaphoz címzett fogadó már nem létezik, nincsenek esti tánciskolák sem, ahol a fiatal táncosnők kecses lábait bámulták a piarista tanárok. Lubomirszky herceg képe sem függ már a kolostor folyosóján, és a fejét Szindbád vállára hajtó kis Kacskó Róza már réges-régen egy más bolygón kaszálja a szagos füveket, és János-napkor lengő szoknyácskában meg pruszlikban gereblyézi az illatos szénát. Riminszky Kázmér kapuja felett sem strázsál már a három kutyafej. Régen halott ő is, akárcsak szerelme, a heidelbergi Wart Erzsébet — a podolini kísértet.

Ennek az ütött-kopott, világvégén megbúvó városkának rendkívüli varázsa van még ma is. Vagy talán ismét Szindbád áll mögöttem és befolyásolja mondanivalómat?

Meditációmat az autóbusz tülkölése szakítja félbe. Felszállok. Indulás 13,35 perc. Irány Gnézda-Lubló.

Gnézda a tizenhárom szepességi város egyike. Véleményem szerint nem is város — inkább falu.

— Jurán Vidort keresem — mondom az ajtót nyitó kedves néninek, aki magyarul szólal meg.

Pirospozsgás arcú, hatvan körülinek látszó (később kiderült, hogy „csak” húsz évet tévedtem), fürge férfi fogad dolgozószobájában. A falakon vadászjelenetek és trófeák. Az írógépben új könyvének kézirata ... (Az Ordasok című könyve most jelent meg.)

Hát ez Jurán Vidor, Krúdy Gyula iskolatársa.

Szeretettel beszél Krúdyról, hiszen ha Krúdyról mesél, régmúlt szép gyermekkorára emlékezik...

— Magas, barna fiú volt Gyula. Csöndes és szelíd. Jó cimbora. Bár verekedéseinkben nem vett részt, más kalandjainknak részese volt...

Szemével szinte simogatja a zöld ládát, melyen egykor Krúdy üldögélt és bicskájával nagyokat kanyarított a pupák (így nevezte el a nagy író Jurán Vidort) szalonnájából. Készségesen bocsát rendelkezésemre minden anyagot. És amikor az autóbusznál szívélyesen búcsúzom ettől a kedves és fiatal öregtől, útitarisznyámban Szindbád olyan kalandjairól szóló feljegyzéseket viszek, amiket Krúdy Gyula nem írt meg.

Az autóbusz az István hegy lejtőjén siklik le a völgybe. Búvár szemmel merülök el a szürkületbe — az Akasztófa hegyet lesem.

Majd hetven évvel ezelőtt vonult ki hat podolini kisdiák, köztük Krúdy is, e rossz-nevű hegyre, rántottát sütni.

Gazsík Lajcsi ellopta otthon édesanyja legnagyobb lábasát. A többiek kenyeret, sót, szalonnát és hagymát hoztak. Csupán a tojás hiányzott.

Jurán Vidor, Krúdy Gyula pupákja	A régi „alma mater”

— Hát a varjak és a szarkák mire vannak? — kérdezte Krúdy csintalanul moso-lyogva.

Két órán belül a hat nebuló kiszedte a közeli határ összes szarka és varjú fészkét. Hat teli kalap tojást szedtek össze. A sütésnél csak egyre vigyáztak. Nehogy valamelyik tojásból egy kis varjú- vagy szarkafióka belepottyanjon a rántottába. Ízlett is a rántotta. A lakoma után Krúdy megjegyezte: „Ennyi szarka- és varjútojást soha többé az életben már nem eszünk!”

Közben beértünk a podolini főtérre. Ki-szállottam, megkockáztatva, hogy aznap már nem jutok el Poprádra. A sűrűsödő alkonyatban még egyszer körüljártam a volt kolostort. Krúdy Gyula járt itt iskolába. Ő is bevéste bicskával a nevét a torony harangtartó gerendájába. írástudatlan túlbuzgók levakarták. Később a magyar irodalom mestergerendájába is bevéste nevét. Tollával. Innét azonban nem fogja levakarni senki sem, hiába is akarná! Esti hét óra van. A toronyban megkondulnak a harangok. Elmosolyodom. Eszembe jutnak Jurán Vidor szavai.

— Ezernyolcszázkilencven tavaszán történt, húsvét hetében. Krúdy Gyula Andersen meséit olvasta fel társainak. Kitűnő felolvasó volt. Inspirált is! — Ha a mesék hősei szőnyegeken és koffereken repültek, miért ne repülhetnének a podolini diákok a kolostor harangjain, akár Rómába is. Az elhatározást tett követte. Megszerezték a torony kulcsát. Fellopakodtak az öreg toronyba, egyikük felült a harangra, a másik lendítette, a harmadik pedig fogta a harang nyelvét. Majd szerepet cseréltek, így lovagoltak és repültek napokon át minden baj nélkül. Egyszer azonban az öreg Witkóné észrevette, hogy a harangok ugyan nagyokat lendülnek, de nem szólnak. Hazarohant és gyertyát gyújtott. Aztán házról házra vitte a rossz hírt, természetesen, suttogva: „Megnyugvást nem lelő bűnös lelkek némán kongatják a podolini harangokat...”

A podolini repülőknek nyolc napi karcer lett a jutalmuk.

Tizenötéves koromban engem sem bántott sokáig a büntetés, bármilyen súlyos is volt az. Ezért nem is csodálkoztam, hogy a nyolcnapi karcért igen gyorsan elfeledték a mákvirágok. Földalatti kalandra készültek. Ám Krúdy-Szindbád és társainak erről a kalandjáról Krúdy Gyula írni, Jurán Vidor pedig szólni sem akart.

Unatkoztak a mákvirágok. Hetente két szabadnapjuk volt, a vasárnapon kívül a csütörtök is! Összehajoltak a buksi fejek, és egy ismerős hang imígyen szólt: „Lakmároztunk az Akasztófa hegyen, röpültünk Rómába harangon, nem tudjuk azonban, mi lehet a kolostor temploma alatt.” Ezúttal sem törték a fejüket sokáig. Zima Gyurka, a főverekedő ellopta a sekrestyéből a kulcsokat, és a felfedezők gyertyákkal ellátva leszálltak a kolostor templomának kriptájába.

— Semmihez sem szabad hozzányúlni — adta ki a parancsot Zima Gyurka. És elindult a katakombába a kísérteties expedíció. Lent koporsó koporsó hátán, egészen föl a mennyezetig. Óvatosan és mély csendben lépdeltek a gyerekek. Valaki mégis, lehet kíváncsiságból, lehet, hogy félelmében akaratlanul hozzáért az egyik koporsóhoz. Fülsiketítő reccsenés hallatszott, fojtó, feketésszürke porfelhők keletkeztek. A koporsó piramis összedőlt... A megrémült és lélegezni sem bíró gyerekek félholtan vánszorogtak ki a föld alól.

Ám alig értek haza, súlyosan megbetegedtek. Hamuszínű arccal, némán meredtek párnáik közül a fejét csóváló, tanácstalan orvosra.

— Nem értem — mondta a derék Aesculap-utód —, egyszerre ennyi gyereknél állapítottam meg a hullamérgezés tüneteit. Mi idézte elő ezt a furcsa betegséget?

A felfedezők pedig hallgattak. Soha senki nem tudott meg semmit veszedelmes kalandjukról.

Erre a kalandra Szindbád sem akart visszaemlékezni...

Leszállt az este. A ködös sötétségbe álmosan bámulnak az ódon házak kivilágított apró ablakszemei, a kihalt főtéren egy elkésett traktor zakatol. Fázósan húzom össze viharkabátomat, és elindulok az állomás felé. Az egyik házból kiszűrődnek a rádió esti mezőgazdasági előadásának a foszlányai...

Hiába, Szindbád kalandozásainak az ideje már elmúlt. Elnémultak a podolini takácsok szövőgépei is. A ma Podolinja szövetkezeti falu (vagy város?). Első helyen áll a járási versenyben. A szövetkezet irodájában három jutalomzászló díszeleg. Az állomás mögötti nagy fűrésztelep korszerűen gépesítve van. Nem is tudom, mit szólna Szindbád, ha meglátná, hogy a hatalmas szálfák emberi segítség nélkül közlekednek; egy acélfutószalagon néhány százméternyi utat tesznek meg, míg eljutnak a gépfűrészig.

Csupán a vasút és az autóbusz nem tart lépést a korral. Számukra nem érvényes a menetrend sem. Kétségbeesetten hívogatom Szindbádot meg Alvinczyt — jöjjenek már azzal a vörös postakocsival! Holtfáradtan és csonttá fagyva szállok be a vonat-fülkébe.

Végre az indulást is megérem. Majd kinyitom az ablakot és visszapillantok. A sötétség és a köd elnyeli a városkát, s el a környék szelíd dombjait is, akárcsak Krúdy Gyula podolini emlékét... Szindbád is már rég másfelé irányította lépteit, meg-feledkezett Podolinról, csak úgy, mint a Műemlékvédő Hivatal dolgozói. Utasok szállnak fel az álmos szerelvényre, a nyitott ajtón betóduló hideg belém mar. Kinézek az éjszakába. Köszöntöm az első csillagot, mely áttört a nehéz felhőfüggönyön.

Aztán valaki barátságosan ébresztget. Poprád-Tatry — tessék kiszállni!

És hirtelenében nem is tudom pontosan —, hogy mit álmodtam és mi a valóság.

BARSI IMRE

(A Hét /Bratislava/, 1958/18. /május 4./ 9-11. p.)