UTÓSZÓ

 

Krúdy Gyula írói pályafutása a realizmus jegyében, a polgári-városi irodalom sodrában indul. Erről tanús­kodik az ifjúkorában írt, mintegy félezer elbeszélés legjava; az első regényírói próbálkozások (Szeretlek, Fővárosi Lapok, 1897. VII. – Pál apostol levelei, Művész­világ, 1899. VII-XII. – Száll az ének szájról szájra, Előkelő Világ, 1899. XII-1900. X.) néhány fi­gyelemre méltó részlete és főként az 1901-ben először folytatásokban (Budapest c. napilap májustól szeptem­berig), később kötetben is (A „Budapest” könyvtára, 1901.) megjelent Az aranybánya c. regény, amely hat év­tized múltán kötetünkben lát napvilágot harmadízben. A Krúdy Gyula írói munkásságát felmérő – igen gyér – iro­dalomtörténet és a műveit megjelentető kiadók mind­eddig mostohán kezelték ezt az írást; első kiadásának né­hány példánya alig volt hozzáférhető az érdeklődő olva­sóközönség számára.

Az 1901-es esztendő jelentős fordulópont Krúdy írói pályafutásán: két, egymástól elég élesen különváló sza­kaszra bontja az író igen hosszúramintegy másfél év­tizedre – terjedő pályakezdetét. Az első esztendők rea­lista-naturalista kezdeményeit ekkor váltják fel a Mikszáth írói útját követő, a pusztuló nyírségi dzsentrivilágot be­mutató, anekdotikus jellegű elbeszélések és regények, s habár a realista tendencia ezekben is érvényre jut – elnéző, nosztalgikus hangvételük, valamint epigon-beütéseik következtében az írói fejlődés útján némi meghátrá­lást jelentenek. Mint ismeretes, Krúdy e tízéves kitérő után 1909-10-ben és főként 1911-ben írt Szindbád elbeszélé­sekben találja meg egyéni kifejezési formáját és írói atti­tűdjét. Figyelemre méltó, hogy a magáratalálás időszaká­ban sok tekintetben visszatér a Mikszáth-követő korszak előtti kezdeményekhez, s ezért is érdemes ezen első pálya- szakasz legjellegzetesebb alkotásával, Az aranybányával tüzetesebben foglalkoznunk.

Krúdy Gyula közel egyéves vidéki (debreceni és nagy­váradi) újságírói tevékenykedés után, a millennium évé­ben jött fel a fővárosba. Hódítani jött, de hamarosan a saját bőrén tapasztalhatta, hogy mit jelent a kapitalista nagyváros rideg közönye, az orra előtt becsapódó szerkesz­tőségi ajtók kegyetlen visszautasítása a tehetségén kívül semmi más ajánlással nem rendelkező író számára. Körü­lötte tombol a millenniumi álragyogásba öltözött főváros, az újgazdagok hazafias mámorba szédülten szórják a kétes üzleteken keresett pénzt, és dörgölődznek a nemességhez, az arisztokrácia pedig utolsó erőfeszítésével próbálja men­teni süllyedő hajóját. A forrongó, ellentmondások között vergődő magyar társadalom az ifjú író szeme láttára ter­meli ki a kapitalista fejlődés sajátos hazai formáit.

Krúdy ezekben az években a szó szoros értelmében az élet perifériájára vetve él, egy nyomorúságos kis jó­zsefvárosi albérleti szobában lakik másodmagával, s csak rendkívüli írói termékenysége menti meg az éhhaláltól. De ugyanezek az évek nagyszerű barátságokat és felbe­csülhetetlen értékű élményeket is hoznak. Ekkor ismer­kedett meg és kötött barátságot a polgári-városi irodalom jeles, fiatal művelőivel, közöttük is elsősorban Cholnoky Viktorral és Bródy Sándorral, akik jelentős hatással voltak fejlődő tehetségére. Ekkor ismerkedett meg és kötött ba­rátságot az élet perifériáján mozgó kisemberekkel, akiknek életét fiatalkori és érett írásaiban egyaránt annyi szere­tettel, megértéssel és realitással ábrázolta.

Mindez érthetővé teszi, hogy Krúdy – a fiatalkori olvasmányi élmények, Dickens, Zola, Maupassant, Turgenyev hatását megerősítve – ezekben az években a realista tendenciái fejlesztette írásaiban. Ilyenirányú írói fejlődésé­nek azonban előbb-utóbb szükségszerűen szembe kellett kerülnie azzal az örökséggel, amelyet a nyírségi dzsentri kúriák tájáról hozott magával. Az akkori magyar tár­sadalmi fejlődés egyik kerékkötője éppen a dzsentri, aki Krúdynak is szegről-végről rokona volt. Mit tehetett te­hát? Vagy meg kellett tagadnia a rokonságot, vagy vissza kellett vonulnia a közvetlen kritikai állásfoglalástól. A rokonságot megtagadni nem tudta, nem is akarta; s mert nem látott kiutat a vesztébe rohanó magyar társadalom előtt: a visszavonulást választotta. De mielőtt ezt meg­tette volna, még egyszer egy átfogó, összefoglaló jel­legű írásban tanújelét adta annak, hogy éles szemmel fi­gyelte és látta a korabeli magyar társadalom visszásságait. Ügy cselekedett, mint az az orvos, aki nem tud ugyan gyógyírt a beteg sebre, s ezért visszalép, de előbb még pontos diagnózist ad.

Krúdy alkatilag is visszavonult életre, elzárkózottságra és nem nyílt harcra termett egyéniség volt. A csen­des szemlélődés, a rezignáció voltak jellemző tulajdon­ságai, a nyílt összecsapásokat a magánéletben is lehető­ség szerint elkerülte. Az életmódja körül szőtt legendák legtöbbje is ezzel foglalkozik: a nagyerejű, rendkívüli ügyességű párbajbős csak ritkán tört ki belőle, de ilyenkor aztán kíméletlen volt.

Az aranybánya is egy ilyen, szinte vulkanikus erejű kitörés, amelynek az ifjonti hevesség még erősebb impulzust ad. A karrierregény, amely a múlt század má­sodik felében nálunk is oly divatossá vált, Krúdy számára is kitűnő lehetőséget nyújt a társadalmi visszásságok le­leplezésére. Hőse gyors iramban emelkedik a társadalmi ranglétrán: feltűnő lustasága és hanyagsága segítségével képviselői mandátumhoz, tájékozatlansága és szerencséje révén képviselői sikerhez, érdekházasság útján vagyonhoz jut. A dzsentri-ivadék Csobánc Péternek azonban mindez kevés. Egyre több és több pénz kell: így keveredik egy aranybánya-spekulációba, amely végül is kitöri a nyakát. Igen jellemző azonban, hogy Krúdy ezzel nem zárja le bősének sorsát, végsőkig kiélezi a mindenre elszánt kar­rierista jellemképét. Csobánc elfogadja a szeretőjétől ka­pott tanácsot: újra kezdi karrierjét, kormánypártiból el­lenzékivé vedlik át, hiszen „a magyar képviselők között mindennapi az ilyesmi”, ha az egyéni érdekek így kíván­ják. Az üldözöttből mártír lesz, és fáklyás menetet ren­deznek a tiszteletére.

Csobánc Péter a Noszty Ferik, Bacsó Kanutok és a karrierista Bródy-hősök közeli rokona, életútjának meg­rajzolásába Krúdy minden kiábrándultságát, elkeseredé­sét, teljes dezilluzionizmusát belevetíti. Mély megvetését semmi sem fejezheti ki jobban, mint az, hogy a Csobánc történetét záró fejezet alcímében ezt írja: „a szerző meg­unta hőseit.”

A karrierista dzsentri alakjának ellentéteként meg­rajzolja ugyan egy másik életút lehetőségét is – ezt a külföldön tanuló, munkával, tisztességgel érvényesülni próbáló Szentvincey László képviseli -, de jól látja, hogy végül ez is zsákutcába vezet. A cselekvésképtelen, vissza­vonuló intellektus nem képes komoly ellenállást kifejteni az elaljasodott világgal szemben.

Az idősebb korosztály – Csobánc apja – megrettenve figyel, sőt időnként felemeli tiltakozó szavát is, ha kell, még a spekuláció leleplezésében aktívan közre is mű­ködik, de természetesen végül szintén tehetetlen.

Hol van hát a kiút? – Ki képes ellenállni a végze­tesen közeledő kataklizmának? – kérdi Krúdy, s mert erre a kérdésre nem tud választ adni, teljes rokonszenve az élet perifériáján mozgó kisemberek felé fordul, akik a legártatlanabb áldozatai ennek a pusztulásnak. Figyelemre méltó, hogy amíg az úri világ regénybeli képviselői között alig találunk rokonszenves alakot, a józsefvárosi utcák­ban, kiskocsmákban megismert kisembereket szinte kivétel nélkül őszinte szeretettel és együttérzéssel rajzolja meg az író: a hivatalnokokat, akik munkába loholva, gazdag úri életről festenek szép álmokat, a bérkocsisokat, akik a törzskocsmában vitatják és szólják meg utasaik viselt dolgait, az „újpesti tanár urat”, aki sírva-ríva kö­veteli vissza az aranybányába fektetett kis tőkéjét, az uraság kedves, naiv kertészét, komornyikját, a pletykálkodó boltosnét, Ziza kisasszonyt és méltó férfipárját, a kocsmatulajdonos Makács gazdát.

A történet alapjául szolgáló aranybánya-botrány az akkori idők elég szokványos esete volt: titokzatos „vállal­kozók” nem létező aranybányák kiaknázására alapítottak részvénytársaságot, elszedték a kisemberek pénzét, majd mielőtt kipattant volna a csalás, külföldre szöktek a tőkével. (A Budapest c. napilap néhány hónappal Az aranybánya folyamatos közlésének megkezdése előtt is hírt ad egy hasonló esetről, lehet, hogy Krúdynak ép­pen ez szolgáltatta az alapötletet.) A spekuláció körül­ményeit az író elég naivan, sokszor romantikus kaland­regénybe illő módon adja elő; látszik, hogy ez másod­rendű a számára, a nagyméretű társadalmi körkép sokkal fontosabb.

A regénynek szinte minden egyes alakja egy-egy ti­pikus társadalmi állásfoglalást hordoz, és a történet során Krúdy nem szűkmarkú a közvetlen kritikai jellegű kifakadásokat illetően sem. Ő, akit a későbbi írások révén jog­gal szokás a lefojtott indulatok, a mélabús hangulatok mesterének nevezni, itt szordinó nélkül, szinte sztentori hangon dörgi el vádbeszédét. Tolla hegyére tűzi a strébe­reket, az előkelősködő újgazdagokat, a pusztulásra ítélt arisztokratákat, másutt a zughírlapírásról, megint másutt a tőzsdei spekulációról és a képviselőházi semmittevésről olvashatunk gúnyos refleksziókat és megjegyzéseket.

Sajátos humora is gyakran megcsillan a sorok között, és különösen figyelemre méltó a regényt befejező szati­rikus fordulat, a stíliróniának ez a remeke, amellyel a feje tetejére állítja az egész történetet. Az utolsó fejezet­ben erőszakolt idillt teremt, csak azért, hogy eleget tegyen „az olvasó igényének”, de maga sem hisz ebben, mert látja, hogy ez a világ nem fér össze a megnyugtató meg­oldásokkal. Az utolsó fejezet alcíme: „mint legutolsó, a jó regények mintájára, boldog szerelemmel, keresztelővel, esküvővel és lakodalommal van teli, és végződik az egész dolog Snell egy csodálatosan eredeti és új hivatal­beli viccével! A vicc pedig az, hogy nevezett Snell pohárköszöntőjében felszólítja az ünneplőket: gyorsan igyák ki saját borukon kívül a szomszédukét is. S ezután Krúdy még megjegyzi: „Minden nagyon pompásan sikerült. Ezzel a gúnyos fintorral búcsúzik az olvasótól, s rábízza, hogy maga képzelje el: valójában milyen pompásan is si­kerülhetett minden.

Krúdynál szokatlanul széles alapozású, jól felépített szerkezet fogja össze az elbeszélés szerteágazó szálait, s csak a hosszúra nyújtott mellékcselekmények valamint a sietség helyenként jól kitapintható nyomai jelzik, hogy a napi zsurnalisztika követelményei és a folytatásos köz­lés technikája néhol keresztezte az írói szándékot.

Az aranybánya Krúdy fontos és figyelemre méltó ifjúkori vallomása, azonban óvakodnunk kell attól, hogy kizárólag szokatlanul éles társadalomkritikai állás­foglalása miatt túlbecsüljük, hiszen mégiscsak szárnypró­bálgatással van dolgunk. Erre mutatnak a helyenként igen kezdetleges stílusfordulatok, a sokszor bántóan szürke – Krúdy érett műveivel szembeállítva különösen feltűnő -, színtelen nyelvi megformálás, a nem ritkán átlátszóan naiv, romantikus cselekménybonyolítás és jel­lemábrázolás.

Ez a regény, amikor úgyszólván egyetlen nagymé­retű tükröződése Krúdy ifjúkori világnézetének, egyúttal leszámolás is a közvetlen kritikai állásfoglalással. Perdöntő bizonyítéka azonban annak, hogy Krúdy jól látta a századforduló Magyarországának minden bűnét és al­jasságát; tehát nem igaz, hogy ezt a világot akarta érett műveiben az 1910-es, 1920-as évekkel szembeállítani. Tu­datosan idealizálta később ezt a korszakot, mert ebben legalább egy-egy szigetét felfedezhette annak, ami egyáltalán eszményítésre méltónak mutatkozott.

Válogatásunk második darabja az 1909-ben írt Ré­gi szélkakasok között c. kisregény. Nyolc év mú­lott el Az aranybánya óta, s megint a századeleji fővárosban vagyunk. Mintha nyolc fényév lenne a távolság: ez már nem a Csobánc Péterek Budapestje. A tiltakozást rezignáció váltotta fel, a nagyméretű realistaigényű tabló helyébe miniatűr pasztellkép került. Megint csak két írói pályaszakasz határmezsgyéjén állunk, csakhogy míg A z aranybányában az ifjúkori művek szintézise jelent­kezett, addig itt az érett korszak egy igen becses előta­nulmányával van dolgunk.

Krúdy mesterséges bástyafalat von egy századeleji tabáni idill, egy biedermeier hangulatú történet köré: hősei nem léphetnek túl a Gellérthegy, a Duna és a Vár­hegy által alkotott kis világon, mert akkor megtörne a varázs, az idegen világ megrontaná a fiatalok erkölcsét, megfosztaná az öregeket a hajlott kor békéjétől. Itt, ezen a bűvös-különös kis életszigeten még élnek a múlt árnyai, híven teljesítik lovagi teendőiket: révbe juttatják a gondjaikra bízott leányka s a különc gróf szerelmét.

A lassan-lassan egészen föld alá süppedő, kis há­zikók, az egyvendégű fogadó, a csak különcködő szen­vedélyének élő fogadós, az elmúlással egyre lankadtabban perlekedő öregurak mind-mind egy letűnt világ jelképei: az írósivár jelenkorral szembenioppozíciójának kifejezői. A társadalombírálat itt már úgyszólván az alko­táson kívülre vonult vissza, de mégis kitapintható volt mindazok számára, akik – ha csak egy pillanatra is – felütötték fejüket a könyvből, és körülnéztek a világ­háború előtti évek összekuszálódott világában, akik meg­látták a horizonton gyülekező vészfelhőket.

A kisregényben szinte váratlanul korán felbukkanó érett formai megoldások, a finoman árnyalt, impresszio­nista hangulatképek, az elbeszélés lassú, öregesen kimért tempója, a hajlott kor derűjét idéző, leheletfinom humor már az egyéni hangját megtaláló írót sejteti, mint a távoli tengeren feltűnő hajót az első apró fénypont.

Az előjátékot a nagy művektől csak rövid, feszült szünet választja el. Egy évvel később Krúdy már teljes fegyverzetében lép elénk. A Szindbád-elbeszélések végleg felszabadítják a zsoldos elbeszélésekben, a Ma­gyar Jakobinusokban (1910) feszülő erőt: az író kilép a személytelenség homályából, elfoglalja helyét mű­vei középpontjában, megteremti első jellegzetes alteregóját, hogy azután majd számtalan variánsban újraalkotva őt, rábízza lírai önvallomásait.

Péter Pál úr, a Palotai álmok bőse Szindbádnak, a hajósnak és Rezeda úrnak közeli rokona, vagy ha úgy tetszik, álruhás mása. Csakhogy míg Szindbád hajója a szepességi és nyírségi tájak felé vitorlázik, Rezeda úr pedig a századeleji Pestet járja, addig Péter Pál úr egy dunántúli kisvárosba, Várpalotára érkezik meg az esti személlyel. És hősünk fontos hivatást tel­jesít ezzel az utazással – bár, amikor a Déli pályaud­varon vonatra szállt, ezt még nem is sejtette. Bizony­ságot kell tennie ugyanis afelől, hogy a regényesség még nem veszett ki a világból, hogy az emberek még ma­napság is követnek el szamárságokat, és hogy van még igazi szerelem. S Péter Pál úr híven teljesíti kötelezett­ségét, múlt századi lovaghoz méltón elszökteti az ábrándos Szekszti Judit kisasszonyt, nem hallgat a józan megfontolással érvelő nagymamára, nem csábítja a bohém Fátyol Erzsi felkínálkozása sem.

Nem múlt ki tehát a regényesség a világból, kényszeríthetjük az álmokat, hogy áttűnjenek a való életbe, csak ellen kell állnunk a felbolydult külvilágnak – vallja Krúdy, aki itt is mesterséges falat von szereplői és tör­ténete köré, mert csak így teremtheti meg az idillt, amely tiltakozásának kifejezője.

Az aranybánya nyílt ellenzékiségéhez képest ez természetesen visszavonulás, de ugyanakkor ez az állás­foglalás mélyebb, igazabb rétegekből fakad, és Krúdy igazi egyéniségének kifejezője. Nem tekinthetjük véletlen­nek, hogy Krúdy csak ezekben a rejtettebb kiáltásokban és panaszokban találta meg igazi hangját, a művészi ki­fejezés tökéletesített formáit. Ellenállása e korszakban a visszavonulásban és álomszövésben jut felszínre, a cse­lekvéshez erőtlennek érezte magát.

Remekbeformált figurák egész sora vonul fel előt­tünk a Palotai álmok lapjain. A nagymama, a gyer­mekkor egyik kedvence – a jósolgató, álmokat fejtő nagymama; a múlt jellegzetes képviselője, Radics János úr, a bohém színészházaspár folyvást perlekedő és békülő kettőse, az álmatag, virágházi nevelésű Szekszti kisasszony, a kacér Fátyol Erzsi, mind-mind egy titkos játék­nak szereplői, mely célját a tünékeny boldogság felku­tatásában és megőrzésében leli.

A Palotai álmok stílusa már teljes egészében az érett Krúdyt mutatja, sőt a játékos öncélúság – e korszak elbeszéléseiben is felbukkanóismérvei is fel­fedezhetők benne. A kiutat – mint arra Sőtér István mutat rá – majd a húszas évek újra realizmus felé köze­lítő műveiben (Hét bagoly, Boldogult úrfi ko­romban és Élet álom elbeszélései) fogja meg­találni.

Krúdy alkotó munkásságának irodalomtörténeti fel­dolgozása még mindig késik A rejtett összefüggések fel­fedésére, a teljes fejlődésvonal megrajzolására csak ez­után kerülhet majd sor. Azzal, hogy kötetünkben három Krúdy-regényt teszünk újra hozzáférhetőbbé – remélhe­tőleg ehhez ösztönző segítséget tudunk nyújtani, s egyút­tal az érdeklődő olvasónak is örömet szerzünk.

Barta András

 

(Az aranybánya. – Régi szélkakasok között. – Palotai álmok.
Bp. 1960, Magvető. 555-565. p.