UTÓSZÓ
Krúdy
Gyula írói pályafutása a realizmus jegyében, a polgári-városi irodalom sodrában
indul. Erről tanúskodik az ifjúkorában írt, mintegy félezer elbeszélés
legjava; az első regényírói próbálkozások (Szeretlek, Fővárosi Lapok, 1897. VII. –
Pál apostol levelei, Művészvilág, 1899. VII-XII. – Száll az ének szájról
szájra,
Előkelő Világ, 1899. XII-1900. X.) néhány figyelemre méltó részlete és főként
az 1901-ben először folytatásokban (Budapest c. napilap májustól szeptemberig),
később kötetben is (A „Budapest” könyvtára, 1901.) megjelent Az
aranybánya c. regény, amely hat évtized
múltán kötetünkben lát napvilágot harmadízben. A Krúdy Gyula írói munkásságát
felmérő – igen gyér – irodalomtörténet és a műveit megjelentető kiadók mindeddig
mostohán kezelték ezt az írást; első kiadásának néhány példánya alig volt
hozzáférhető az érdeklődő olvasóközönség számára.
Az
1901-es esztendő jelentős fordulópont Krúdy írói
pályafutásán: két, egymástól elég élesen különváló szakaszra bontja az író
igen hosszúra – mintegy másfél évtizedre – terjedő pályakezdetét. Az első
esztendők realista-naturalista kezdeményeit ekkor váltják fel a Mikszáth írói
útját követő, a pusztuló nyírségi dzsentrivilágot bemutató, anekdotikus
jellegű elbeszélések és regények, s habár a realista tendencia ezekben is
érvényre jut – elnéző, nosztalgikus hangvételük, valamint epigon-beütéseik
következtében az írói fejlődés útján némi meghátrálást jelentenek. Mint
ismeretes, Krúdy e tízéves kitérő után 1909-10-ben és főként 1911-ben írt
Szindbád elbeszélésekben találja meg egyéni kifejezési formáját és írói attitűdjét.
Figyelemre méltó, hogy a magáratalálás időszakában
sok tekintetben visszatér a Mikszáth-követő korszak előtti kezdeményekhez, s
ezért is érdemes ezen első pálya- szakasz legjellegzetesebb alkotásával, Az aranybányával tüzetesebben
foglalkoznunk.
Krúdy
Gyula közel egyéves vidéki (debreceni és nagyváradi) újságírói tevékenykedés
után, a millennium évében jött fel a fővárosba. Hódítani jött, de hamarosan a
saját bőrén tapasztalhatta, hogy mit jelent a kapitalista nagyváros rideg
közönye, az orra előtt becsapódó szerkesztőségi ajtók kegyetlen
visszautasítása a tehetségén kívül semmi más ajánlással nem rendelkező író
számára. Körülötte tombol a millenniumi álragyogásba öltözött főváros, az
újgazdagok hazafias mámorba szédülten szórják a kétes üzleteken keresett pénzt,
és dörgölődznek a nemességhez, az arisztokrácia pedig utolsó erőfeszítésével
próbálja menteni süllyedő hajóját. A forrongó, ellentmondások között vergődő
magyar társadalom az ifjú író szeme láttára termeli
ki a kapitalista fejlődés sajátos hazai formáit.
Krúdy
ezekben az években a szó szoros értelmében az élet perifériájára vetve él, egy
nyomorúságos kis józsefvárosi albérleti szobában lakik másodmagával, s csak
rendkívüli írói termékenysége menti meg az éhhaláltól. De ugyanezek az évek
nagyszerű barátságokat és felbecsülhetetlen értékű élményeket is hoznak. Ekkor
ismerkedett meg és kötött barátságot a polgári-városi irodalom jeles, fiatal
művelőivel, közöttük is elsősorban Cholnoky Viktorral
és Bródy Sándorral, akik jelentős hatással voltak fejlődő tehetségére. Ekkor
ismerkedett meg és kötött barátságot az élet perifériáján mozgó kisemberekkel,
akiknek életét fiatalkori és érett írásaiban egyaránt annyi szeretettel,
megértéssel és realitással ábrázolta.
Mindez
érthetővé teszi, hogy Krúdy – a fiatalkori olvasmányi élmények, Dickens, Zola,
Maupassant, Turgenyev hatását megerősítve – ezekben az években a realista tendenciái fejlesztette írásaiban. Ilyenirányú
írói fejlődésének azonban előbb-utóbb szükségszerűen szembe kellett kerülnie
azzal az örökséggel, amelyet a nyírségi dzsentri kúriák tájáról hozott magával.
Az akkori magyar társadalmi fejlődés egyik kerékkötője éppen a dzsentri, aki
Krúdynak is szegről-végről rokona volt. Mit tehetett tehát? Vagy meg kellett
tagadnia a rokonságot, vagy vissza kellett vonulnia a közvetlen kritikai
állásfoglalástól. A rokonságot megtagadni nem tudta, nem is akarta; s mert nem
látott kiutat a vesztébe rohanó magyar társadalom előtt: a visszavonulást
választotta. De mielőtt ezt megtette volna, még egyszer egy átfogó,
összefoglaló jellegű írásban tanújelét adta annak, hogy éles szemmel figyelte
és látta a korabeli magyar társadalom visszásságait. Ügy cselekedett, mint az
az orvos, aki nem tud ugyan gyógyírt a beteg sebre, s ezért visszalép, de előbb
még pontos diagnózist ad.
Krúdy
alkatilag is visszavonult életre, elzárkózottságra és nem nyílt harcra termett
egyéniség volt. A csendes szemlélődés, a rezignáció voltak jellemző tulajdonságai,
a nyílt összecsapásokat a magánéletben is lehetőség szerint elkerülte. Az
életmódja körül szőtt legendák legtöbbje is ezzel foglalkozik: a nagyerejű,
rendkívüli ügyességű párbajbős csak ritkán tört ki
belőle, de ilyenkor aztán kíméletlen volt.
Az aranybánya is egy ilyen, szinte
vulkanikus erejű kitörés, amelynek az ifjonti hevesség még erősebb impulzust
ad. A karrierregény, amely a múlt század második felében nálunk is oly
divatossá vált, Krúdy számára is kitűnő lehetőséget nyújt a társadalmi
visszásságok leleplezésére. Hőse gyors iramban emelkedik a társadalmi
ranglétrán: feltűnő lustasága és hanyagsága segítségével képviselői
mandátumhoz, tájékozatlansága és szerencséje révén képviselői sikerhez,
érdekházasság útján vagyonhoz jut. A dzsentri-ivadék Csobánc Péternek azonban
mindez kevés. Egyre több és több pénz kell: így keveredik egy
aranybánya-spekulációba, amely végül is kitöri a nyakát. Igen jellemző azonban,
hogy Krúdy ezzel nem zárja le bősének sorsát, végsőkig kiélezi a mindenre
elszánt karrierista jellemképét. Csobánc elfogadja a szeretőjétől kapott
tanácsot: újra kezdi karrierjét, kormánypártiból ellenzékivé vedlik át, hiszen
„a magyar képviselők között mindennapi az ilyesmi”, ha az egyéni érdekek így
kívánják. Az üldözöttből mártír lesz, és fáklyás menetet rendeznek a
tiszteletére.
Csobánc
Péter a Noszty Ferik, Bacsó Kanutok és a karrierista
Bródy-hősök közeli rokona, életútjának megrajzolásába Krúdy minden
kiábrándultságát, elkeseredését, teljes dezilluzionizmusát belevetíti. Mély
megvetését semmi sem fejezheti ki jobban, mint az, hogy a Csobánc történetét
záró fejezet alcímében ezt írja: „a szerző megunta hőseit.”
A
karrierista dzsentri alakjának ellentéteként megrajzolja ugyan egy másik
életút lehetőségét is – ezt a külföldön tanuló, munkával, tisztességgel
érvényesülni próbáló Szentvincey László képviseli -,
de jól látja, hogy végül ez is zsákutcába vezet. A cselekvésképtelen, visszavonuló
intellektus nem képes komoly ellenállást kifejteni az elaljasodott világgal
szemben.
Az
idősebb korosztály – Csobánc apja – megrettenve figyel, sőt időnként felemeli
tiltakozó szavát is, ha kell, még a spekuláció leleplezésében aktívan közre is
működik, de természetesen végül szintén tehetetlen.
Hol
van hát a kiút? – Ki képes ellenállni a végzetesen közeledő kataklizmának? – kérdi
Krúdy, s mert erre a kérdésre nem tud választ adni, teljes rokonszenve az élet
perifériáján mozgó kisemberek felé fordul, akik a legártatlanabb áldozatai
ennek a pusztulásnak. Figyelemre méltó, hogy amíg az úri
világ regénybeli képviselői között alig találunk rokonszenves alakot, a
józsefvárosi utcákban, kiskocsmákban megismert kisembereket szinte kivétel
nélkül őszinte szeretettel és együttérzéssel rajzolja meg az író: a hivatalnokokat,
akik munkába loholva, gazdag úri életről festenek szép álmokat, a
bérkocsisokat, akik a törzskocsmában vitatják és szólják meg utasaik viselt
dolgait, az „újpesti tanár urat”, aki sírva-ríva követeli vissza az aranybányába fektetett
kis tőkéjét, az uraság kedves, naiv kertészét, komornyikját, a pletykálkodó
boltosnét, Ziza kisasszonyt és
méltó férfipárját, a kocsmatulajdonos Makács gazdát.
A
történet alapjául szolgáló aranybánya-botrány az akkori idők elég szokványos
esete volt: titokzatos „vállalkozók” nem létező aranybányák kiaknázására
alapítottak részvénytársaságot, elszedték a kisemberek pénzét, majd mielőtt kipattant
volna a csalás, külföldre szöktek a tőkével. (A Budapest c. napilap néhány
hónappal Az
aranybánya folyamatos közlésének
megkezdése előtt is hírt ad egy hasonló esetről, lehet, hogy Krúdynak éppen ez
szolgáltatta az alapötletet.) A spekuláció körülményeit az író elég naivan,
sokszor romantikus kalandregénybe illő módon adja elő; látszik, hogy ez másodrendű
a számára, a nagyméretű társadalmi körkép sokkal fontosabb.
A regénynek szinte minden egyes alakja egy-egy tipikus társadalmi
állásfoglalást hordoz, és a történet során Krúdy nem szűkmarkú a közvetlen
kritikai jellegű kifakadásokat illetően sem. Ő, akit a későbbi írások révén joggal
szokás a lefojtott indulatok, a mélabús hangulatok mesterének nevezni, itt szordinó nélkül, szinte sztentori hangon dörgi el
vádbeszédét. Tolla hegyére tűzi a strébereket, az előkelősködő újgazdagokat, a
pusztulásra ítélt arisztokratákat, másutt a zughírlapírásról, megint másutt a
tőzsdei spekulációról és a képviselőházi semmittevésről olvashatunk gúnyos refleksziókat és megjegyzéseket.
Sajátos humora is gyakran megcsillan a sorok között, és különösen
figyelemre méltó a regényt befejező szatirikus fordulat, a stíliróniának ez a
remeke, amellyel a feje tetejére állítja az egész történetet. Az utolsó fejezetben
erőszakolt idillt teremt, csak azért, hogy eleget tegyen „az olvasó igényének”,
de maga sem hisz ebben, mert látja, hogy ez a világ nem fér össze a megnyugtató
megoldásokkal. Az utolsó fejezet alcíme: „mint legutolsó, a jó regények
mintájára, boldog szerelemmel, keresztelővel, esküvővel és lakodalommal van
teli, és végződik az egész dolog Snell egy
csodálatosan eredeti és új hivatalbeli viccével!” A vicc pedig az, hogy
nevezett Snell pohárköszöntőjében felszólítja az
ünneplőket: gyorsan igyák ki saját borukon kívül a szomszédukét
is. S ezután Krúdy még megjegyzi: „Minden nagyon pompásan sikerült.” Ezzel a gúnyos fintorral
búcsúzik az olvasótól, s rábízza, hogy maga képzelje el: valójában milyen
pompásan is sikerülhetett minden.
Krúdynál szokatlanul széles alapozású, jól felépített szerkezet fogja
össze az elbeszélés szerteágazó szálait, s csak a hosszúra nyújtott mellékcselekmények
valamint a sietség helyenként jól kitapintható nyomai jelzik, hogy a napi
zsurnalisztika követelményei és a folytatásos közlés technikája néhol
keresztezte az írói szándékot.
Az aranybánya Krúdy fontos és
figyelemre méltó ifjúkori vallomása, azonban óvakodnunk kell attól, hogy
kizárólag szokatlanul éles társadalomkritikai állásfoglalása miatt
túlbecsüljük, hiszen mégiscsak szárnypróbálgatással van dolgunk. Erre mutatnak
a helyenként igen kezdetleges stílusfordulatok, a sokszor bántóan szürke – Krúdy
érett műveivel szembeállítva különösen feltűnő -, színtelen nyelvi megformálás,
a nem ritkán átlátszóan naiv, romantikus cselekménybonyolítás és jellemábrázolás.
Ez a regény, amikor úgyszólván egyetlen nagyméretű tükröződése Krúdy
ifjúkori világnézetének, egyúttal leszámolás is a közvetlen kritikai
állásfoglalással. Perdöntő bizonyítéka azonban annak, hogy Krúdy jól látta a
századforduló Magyarországának minden bűnét és aljasságát; tehát nem igaz,
hogy ezt a világot akarta érett műveiben az 1910-es, 1920-as évekkel
szembeállítani. Tudatosan idealizálta később ezt a
korszakot, mert ebben legalább egy-egy szigetét felfedezhette annak,
ami egyáltalán eszményítésre méltónak mutatkozott.
Válogatásunk
második darabja az 1909-ben írt Régi
szélkakasok
között c. kisregény. Nyolc év múlott el Az aranybánya óta, s megint a századeleji fővárosban vagyunk. Mintha nyolc fényév lenne a
távolság: ez már nem a Csobánc Péterek Budapestje. A tiltakozást rezignáció
váltotta fel, a nagyméretű realistaigényű tabló helyébe miniatűr pasztellkép
került. Megint csak két írói pályaszakasz határmezsgyéjén állunk, csakhogy míg A z aranybányában az ifjúkori művek
szintézise jelentkezett, addig itt az érett korszak egy igen becses előtanulmányával
van dolgunk.
Krúdy
mesterséges bástyafalat von egy századeleji tabáni
idill, egy biedermeier hangulatú történet köré: hősei nem léphetnek túl a
Gellérthegy, a Duna és a Várhegy által alkotott kis világon, mert akkor
megtörne a varázs, az idegen világ megrontaná a fiatalok erkölcsét, megfosztaná
az öregeket a hajlott kor békéjétől. Itt, ezen a bűvös-különös kis életszigeten
még élnek a múlt árnyai, híven teljesítik lovagi teendőiket: révbe juttatják a
gondjaikra bízott leányka s a különc gróf szerelmét.
A
lassan-lassan egészen föld alá süppedő, kis házikók, az egyvendégű fogadó, a
csak különcködő szenvedélyének élő fogadós, az elmúlással egyre lankadtabban
perlekedő öregurak mind-mind egy letűnt világ jelképei: az író – sivár jelenkorral
szembeni
– oppozíciójának
kifejezői. A társadalombírálat itt már úgyszólván az alkotáson kívülre vonult
vissza, de mégis kitapintható volt mindazok számára, akik – ha csak egy
pillanatra is – felütötték fejüket a könyvből, és körülnéztek a világháború
előtti évek összekuszálódott világában, akik meglátták a horizonton gyülekező
vészfelhőket.
A
kisregényben szinte váratlanul korán felbukkanó érett formai megoldások, a
finoman árnyalt, impresszionista hangulatképek, az elbeszélés lassú, öregesen
kimért tempója, a hajlott kor derűjét idéző, leheletfinom humor már az egyéni
hangját megtaláló írót sejteti, mint a távoli tengeren feltűnő hajót az első
apró fénypont.
Az
előjátékot a nagy művektől csak rövid, feszült szünet választja el. Egy évvel
később Krúdy már teljes fegyverzetében lép elénk. A Szindbád-elbeszélések végleg
felszabadítják a zsoldos elbeszélésekben, a Magyar Jakobinusokban (1910) feszülő erőt: az író
kilép a személytelenség homályából, elfoglalja helyét művei középpontjában,
megteremti első jellegzetes alteregóját, hogy azután majd számtalan variánsban
újraalkotva őt, rábízza lírai önvallomásait.
Péter
Pál úr, a Palotai álmok bőse Szindbádnak, a hajósnak és Rezeda úrnak közeli rokona,
vagy ha úgy tetszik, álruhás mása. Csakhogy míg Szindbád hajója a szepességi és
nyírségi tájak felé vitorlázik, Rezeda úr pedig a századeleji
Pestet járja, addig Péter Pál úr egy dunántúli kisvárosba, Várpalotára érkezik
meg az esti személlyel. És hősünk fontos hivatást teljesít ezzel az utazással
– bár, amikor a Déli pályaudvaron vonatra szállt, ezt még nem is sejtette.
Bizonyságot kell tennie ugyanis afelől, hogy a
regényesség még nem veszett ki a világból, hogy az emberek még manapság is
követnek el szamárságokat, és hogy van még igazi szerelem. S Péter Pál úr híven
teljesíti kötelezettségét, múlt századi lovaghoz méltón elszökteti az ábrándos Szekszti
Judit kisasszonyt, nem hallgat a józan megfontolással érvelő nagymamára, nem
csábítja a bohém Fátyol Erzsi felkínálkozása sem.
Nem
múlt ki tehát a regényesség a világból, kényszeríthetjük az álmokat, hogy
áttűnjenek a való életbe, csak ellen kell állnunk a felbolydult külvilágnak – vallja
Krúdy, aki itt is mesterséges falat von szereplői és története köré, mert csak
így teremtheti meg az idillt, amely tiltakozásának kifejezője.
Az aranybánya nyílt ellenzékiségéhez
képest ez természetesen visszavonulás, de ugyanakkor ez az állásfoglalás
mélyebb, igazabb rétegekből fakad, és Krúdy igazi egyéniségének kifejezője. Nem
tekinthetjük véletlennek, hogy Krúdy csak ezekben a rejtettebb kiáltásokban és
panaszokban találta meg igazi hangját, a művészi kifejezés tökéletesített
formáit. Ellenállása e korszakban a visszavonulásban és álomszövésben jut
felszínre, a cselekvéshez erőtlennek érezte magát.
Remekbeformált
figurák egész sora vonul fel előttünk a Palotai álmok lapjain. A nagymama, a gyermekkor
egyik kedvence – a jósolgató, álmokat fejtő nagymama; a múlt jellegzetes
képviselője, Radics János úr, a bohém színészházaspár folyvást perlekedő és
békülő kettőse, az álmatag, virágházi nevelésű Szekszti
kisasszony, a kacér Fátyol Erzsi, mind-mind egy titkos játéknak szereplői,
mely célját a tünékeny boldogság felkutatásában és megőrzésében leli.
A Palotai álmok stílusa már teljes egészében
az érett Krúdyt mutatja, sőt a
játékos öncélúság – e korszak elbeszéléseiben is felbukkanó – ismérvei is felfedezhetők
benne. A kiutat – mint arra Sőtér István mutat rá – majd
a húszas évek újra realizmus felé közelítő műveiben (Hét bagoly, Boldogult úrfi
koromban és Élet álom elbeszélései) fogja megtalálni.
Krúdy
alkotó munkásságának irodalomtörténeti feldolgozása még mindig késik A rejtett összefüggések felfedésére, a teljes fejlődésvonal
megrajzolására csak ezután kerülhet majd sor. Azzal, hogy kötetünkben három
Krúdy-regényt teszünk újra hozzáférhetőbbé – remélhetőleg ehhez ösztönző
segítséget tudunk nyújtani, s egyúttal az érdeklődő olvasónak is örömet
szerzünk.
Barta András
(Az aranybánya. – Régi szélkakasok között. – Palotai
álmok.
Bp. 1960, Magvető. 555-565. p.