KRÚDY GYULA PÁLYAKEZDETE

 

Krúdy Gyula rendkívül gazdag életműve több, mint negyed századdal halála után még mindig rikító fehér folt a magyar irodalom történetírás térképén.

A polgári esztétika számos rajongó emlékezéssel, szubjektivista esszével hódolt előtte, de inkább elködösítette, mini­sein hogy megfelelő fénybe állította volna alakját, munkás­ságát.

Az emlékezések és tanulmányok többsége a legkülön­bözőbb irányzatok és stílustörekvések szűk korlátai közé próbálta beleszorítani életművét. Mások viszont túlságosan is hangsúlyozták Krúdy különállását, magányos utasnak nevezvén őt, kiszakították a magyar irodalom folyamatából. (Perkátai László 1938-ban megjelent disszertációja ritka ki­vétel: különösen a stílusvizsgálat szempontjából maradandó értékkel bíró munka.)

A szubjektivista értékeléssel igyekszik szakítani a marxista irodalomtörténetírás, egy-egy értékes tanulmány erejéig (Sőtér István, Szauder József, Mátrai László és Szabó Ede munkái), amikor is különösen sajátos írói világnézetének meghatározása felől közelit Krúdy életművéhez. A kutató munkáját azonban rendkívül megnehezíti az a tény, hogy a magyar irodalom egyik leggazdagabb életműve bibliográfiai vonatkozásbaji még feltáratlan, és nem rendelkezünk meg­bízható életrajzzal sem. Most amikor útjára indítjuk Krúdy Gyula elbeszéléseinek eddig legnagyobb arányú kiadását, azt a célt is magunk elé tűzzük, hogy a kutatás számára hozzáférhetőbbé tegyük az eddig nagyrészt hírlapokban és folyóiratokban eltemetett anyagot.

*

Krúdy Gyula pályája a kiegyezés utáni romantikához (Jókaihoz, Mikszáthhoz) szorosan kapcsolódva, a századvégi irodalmi forrongás közepette indul, és különösen a 900-as években, a kritikai realizmus irányzatához közeledik. De a forradalmi átváltás előtt – éppen Móricz és Ady kitörésé­nek idején – megtorpan. Krúdy nem volt hivatott az apos­toli szerepre. Dzsentri származásának kötöttségei és befeléfordulásra hajlamos alkata nem predesztinálta erre. Meg­értette a kor szavát, amikor osztályának hanyatlásával, sőt teljes bukásával kellett szembenéznie. De már a kapitalista fejlődéssel való szembenállása ellentmondásos. Irtózott a burzsoá világtól, bírálta visszásságait, de nem hitt a jövőben, a múlt nevében szólott. Sem a jövő, sem múlt itt nem konkrét meghatározás, csupán absztrakció. A jövőben nem­csak azért nem bízott, mert nem ismerte fel az osztályt, amelyben bízhatott volna (1919-es kiállása a nép ügye mel­lett – sajnos – csak rövid közjáték maradt pályafutásán), hanem általánosságban nem hitte, hogy a jövendő jobb kort hozhatna az elmúltnál. Ez a múlt pedig még kevésbé bírt konkrét jelentéssel Krúdynál: a századforduló Magyarországa csak keret boldog békeidőben játszó történeteihez, voltaképpen csupán absztrakció, amely az író emlékezeté­ben kelt életre. Hogy mindennek ellenére mégsem volt dekadens pesszimista, hanem legnagyobb alko­tásait joggal tartjuk számon az elmúlt félszázad leg­jelentősebb realista művei között (pl. Három ki­rály, Boldogult úrfi koromban, Az élet álom elbeszélései stb.), annak főokát abban kell keres­nünk, hogy Krúdy mintegy negyvenéves, hosszú pályafutása során fáradhatatlanul a realizmus irányába fejlesztette alkotóművészetét. Az élete végén alkotott nagy mű­vek – mint Sőtér István is megállapítja – a valóságábrá­zolás egy sajátos igényével lépnek fel, és a magyar prózairodalom kiemelkedő alkotásainak sorában foglalnak helyet. Mint annyi regényalakja, ő maga is különc a magyar iro­dalomban: dekadensnek mindig is túlságosan realista, realis­tának egy kicsit mindig dekadens volt. Élet és álom, reali­tás és irrealitás, életigenlés és pesszimizmus egyaránt jelen van minden alkotókor szakában, de a fejlődés során mind­inkább a pozitív előjelű jelenségek kerülnek túlsúlyba. Ma még nincs módunkban teljes életművének elemezése alapján ezt a fejlődést pontosan nyomon követni, de úgy gondoljuk egy lépést azzal is teszünk ennek érdekében, ha a követke­zőkben a pályakezdetet vesszük közelebbről szemügyre.

Krúdy Gyula életét, egyéniségét legendákkal szőtte körül a kortársi irodalom és a szájhagyomány. De volt valaki, akit ebben nem tudott túlszárnyalni senki sem: ő maga. Saját alakját annyi változatban és oly szikes részletességgel rajzolta meg műveiben, mint talán őkívüle senki sem iro­dalmunkban. Talán ezért is olyan nehéz megírni hiteles életrajzát.

1878. október 21-én született, Nyíregyházán. Elemi iskoláit szülővárosában, az alsó gimnázium egy évét Szatmáron vé­gezte. Ezután került „német szóra” Podolinba, ahol a jezsuita gimnázium falai között három évet töltött. A négy felső gimnázium évében újra Nyíregyházán találjuk, itt 1895-ben „megfelelt” minősítéssel tette le az érettségit a Kossuth gimnáziumban, amely ma is híven őrzi emlékét. Ezután indul meg rövid, de igen jelentős vidéki újságírói pályafutásán, amely a millenniumi ünnepségek idején zárul, amikor már a fővárosból küld tudósítást vidéki lapjának. Ez a „kikülde­tés” élete végéig tart, ezután csak ritkán, egy-két hétre hagyja el szeretett Budapestjét, amelynek egyik leghívebb szerelmese és krónikása lett.

Ifjúkori élettörténetének e száraz adatai mögött az élet­műre nagy hatást gyakorló élményeket találunk. „Nyírség”, „Podolin” – egy-egy kis világ húzódik meg mögöttük, amely az ő révén vált ismertté irodalmunkban. Sokat emlegetett emlékező hajlamának megfelelően az ifjúkorból me­ríti legérettebb írói korszakának élményanyagát is.

A gyermek Krúdyt érintő hatások közül is első a szabad­ságharcnak szülővárosában és családjában oly élénken élő és oly féltve őrzött legendaköre, eszmevilága. Nagyapja a megyei honvédegylet elnöke, rangos közéleti személyiség volt. Ennek értékét csak akkor mérhetjük fel megfelelően, ha tudjuk, hogy a város lakosságának zömét kitevő egykori tirpák-telepesek utódai a szabadságharc által kaptak meg­erősítést jogos városi birtokukra, melyet földesuraiktól örök­áron korábban megvásároltak ugyan, de melyet pörösködéssel mindig újra vissza akartak venni tőlük. Ezért nagy becsben tartották a legidősebb Krúdyt, aki a negyvennyolcas törvények élő szimbólumként járt közöttük, aki Komárom falai alatt harcolt, kinek bátyja, Krúdy Kálmán, a szabad­ságharc utáni időkben gerillavezérként tette híressé nevét.

A fiatal Krúdy gyakori vendége volt a nagyszülői ház­nak, ahol a nagyapa negyvennyolcas történeteit hallgatta, s ahol a nagyanya révén az álmok csodás világával is meg­ismerkedett. (Radics Mária egész Szabolcsban híres volt jós­latairól, álomfejtéseiről.) Alighanem az ő történetei keltet­ték fel a fiatal gyermek érdeklődését a kisváros zsalugáterei mögé búvó életek titkai iránt.

A nagyszülői és a szülői ház gyakran élt egymással peres viszonyban. Az egyik nagy per oka idősebb Krúdy Gyulá­nak, az író apjának házassága volt. A fiatal ügyvéd, aki akkoriban nyitotta meg később jól menő irodáját a város központjában, egy zsellérlányt vett feleségül: Csákányi Júlia annak a háznak az építkezésén dolgozott, melynek később asszonya lett. Az asszonyt, aki szerető gonddal nevelt fel nyolc gyermeket, aki városszerte nevezetes volt példás rend­szereidéről, szigorú erkölcseiről, a város polgársága sohasem fogadta be, és nem békült meg vele a nagyszülői ház sem. De az író apja ezzel mit sem törődött, kivételes műveltsége, ügyvédi jó hírneve tekintélyes rangot biztosított neki a város­ban, s bátran dacolt szülei ellenkezésével is. De volt még egy kibékíthetetlen ellentét apa és nagyapa kö­zött: az öreg dühös ellenzékiségével szemben a fiú inkább „Apponyi szelídebb politikája felé hajlott” – mint Krúdy emlékeiben leírja. Ezért aztán néha hónapokig is nem beszél­tek egymással.

E gyermekkori élményanyag fölé rétegeződik annak a há­rom évnek múlhatatlanul értékes emléke, amelyet a szepességi kisváros, Podolin jelentett. Egy újabb kori, sajátosan XIX. századi fejlődésül mezővárosból egy szinte anakronisztikusan középkori levegőjű kisvárosba költözik át három tanuló évre. A könnyű kocsi, amely az iskolaév kezdetén a fiút az Alföld széléről a Felvidékre viszi, egyúttal több évszázados utat tesz meg vele: a komáromi hős védők és a nyíregyházi boltosnék története után a középkori zsoldoskatonák kalandjai­val ismerkedik meg az élénk fantáziájú ifjú. Élményeinek e bőséges forrásához férfikorában is gyakran visszatér, és mindannyiszor újra meg újra megteszi a több évszázados utat, amely alkotóművészetének oly jellegzetes és mély­értelmű szimbólumává válik később, különösen a Szindbád-elbeszélésekben.

Podolin után újra a szülővárosában tölt négy, események­kel zsúfolt esztendőt, amelyben a gimnáziumi tanulás szinte mellékesnek tűnik. Tizenhat éves korában tudósító irodát szervez, diáklapot szerkeszt, tizenhét éves korában fő munka­társa egy vidéki hetilapnak, az érettségi évében már több országos lap közli elbeszéléseit, a helyi és debreceni orgánu­mokban hetenként feltűnik a neve. Mindezen közben egy jellegzetes közjáték: 1894 őszén otthagyja az iskolapadot, Gáspár Imre írásbeli biztatására megszökik Debrecenbe, ahol elfoglalja a részére felajánlott szerkesztőségi íróasztalt. Felháborodott apja és szigorú magyar tanára együttesen, erőszak árán is alig tudják hazatérésre és tanulmányainak befejezésére rábírni.

Nyíregyházi diákéveinek főszereplői Kálnay László és Dálnoki Gaál Gyula. Az előbbi országosan ismert nevű író, az utóbbi volt színész, mindketten megyeszerte ismert híres bohémek, akik Krúdy önéletrajzi jellegű írásaiban (N. N., Szindbád ifjúsága stb.) gyakorta megjelennek A két öreg a kisvárosi életnek ezer titkát ismerte, s külö­nösen Kálnay nagy befolyást gyakorolhatott a fiatalember irodalmi érdeklődésére is: Balzac, Bourget, Dickens, Zola és az orosz írók műveit adta Krúdy kezébe, s ugyanakkor feltehetően írásainak különös zeneiségével is hatott rá. Társával versengve, egyúttal a kisvárosi élet különféle gyönyö­reibe is alaposan beavatta az ifjút, aki e téren is jó tanít­ványnak bizonyult.

A gimnazista Krúdy élete így oszlik meg a szülői ház, az iskola, a tárcaírás és a városszéli kiskocsmák között. Ennek ellenére talán sohasem tanult, olvasott annyit, mint e vad, zabolátlan időszakban, s ha az érettségin csak „megfelelt” minősítést kapott is, a szépliteratúra, az elbeszélés-írás terén már gyakran kitűnőre felelt.

Érettségi után siet elfoglalni a szerkesztői íróasztalt, amely Debrecenben várja. Több, mint három hónapot tölt az ottani Ellenőrnél, ahol megismerkedik az újságírás robot- munkájával. Nem erre vágyott! Elbeszéléseket, regényt szeretett volna írni, s ehelyett vezércikkeket, riportokat, rendőri és színházi tudósításokat gyártott tucatszámra. Teli van panasszal: alig egy hónappal azután, hogy felcsapott újságírónak, arról kesereg, hogy a napi zsurnalisztika őrlő­malma nem melegágya a szépirodalomnak. Sietős örömmel fogadja el ezért a nagyváradi Szabadság meghívását, s 1895 decemberében, az áhított szerkesztőségi íróasztal elfoglalása után alig három hónappal már távozik Debrecenből. Nagy Endre visszaemlékezéseiben leírja, hogy Krúdy Váradon már be sem megy a redakcióba, hanem egy kávéházban üti fel tanyáját, és innen látja el írásaival a helyi lapokat. De ezt az életet is megunja hamarosan, az első alkalmat felhasz­nálja, hogy a fővárosba szökjék. Vidéki újságírói pályafutá­sának emléke érzékletes formában jelenik meg egy 1918-ban írt cikkében: „Emlékszem, azon három hónap alatt, amelyet a Debreceni Ellenőr szerkesztőségében töltöttem, egyetlen könyvet sem olvastam. Több, mint húsz esztendeje e nyurga, vad, tomboló időszaknak, de manapság is hideg fut végig a hátamon, ha eszembe jut, hogy Debrecenben maradhattam volna, ha nem hajt a kalandos vágy, az ifjúság láza, a ma már ismeretlen áradó kedv, új városokba, új emberek közé. Egy őszi estén, szeptembervégi szomorkodások között hagytam el Debrecent, bár a szívem majd megszakadt. A nagy­váradi Szabadság c. újság hívott meg munkatársának, ahol aztán végképp kiábrándultam a vidéki hírlapírásból, Nagyváradból, az emberekből, az ifjúság fantasztikumai­ból.”

Kiábrándultan az ifjúság fantasztikumaiból, a fővárosban kereste az érvényesülést, most már végképp nem a zsurnalisztikai, hanem a szépirodalmi berkekben. Az első évek kudarcáról, az Ifjúság c. novellájában vallott: a nagy kiadócégeknél kilincselt, szegényesen élt, s néhány hónap múlva megszégyenülten utazott haza. De a lebírhatatlan vágy újra visszaűzte. Először a Hét körül csoportosuló polgári irodalom táján próbálkozott, később azonban a leg­különbözőbb irányzatú lapoknak is dolgozott: az ellenzéki Egyetértéstől egészen a katolikus Magyar Szemléig és arisz­tokratikus Előkelő Világig vagy tizenöt-húsz különböző napi- és hetilap közölte rendszeresen írásait a századforduló éveiben. Valószínűleg nem érdekelte e korszakban más, mint az, hogy megéljen írásaiból s ellen tudjon állni apja csábítá­sainak, aki ügyvédet akart nevelni fiából is. Egyszer el is fogadta a jobb útra térés költségeit, de nem jutott tovább az egyetemi beiratkozásnál. Ezzel végképp betette maga mö­gött a szülői ház kapuját.

Ezerkilencszáz szilveszterén meghalt édesapja. Temetésére a fiatal író már magával vitte első feleségét, akivel néhány hónapja kötött házasságot. A fiatalasszony, aki tanítónő volt, Satanella álnéven maga is írogatott. Három gyermek szüle­tett ebből a házasságból, mégsem volt boldognak mondható. Krúdy nem bírta az úgynevezett tisztes polgári életmódot, inkább visszatért legénykori életmódjához, ami azt jelen­tette, hogy a nap nagy részét kávéházakban, kocsmákban, vendéglőkben töltötte, lassú iszogatás és csendes elmélkedés között. A napnak néhány előre meghatározott és mindig pontosan betartott óráját azonban az írásnak szentelte. Írt, olyan mennyiségben és gátlástalan nagyvonalúsággal (re­gényt, elbeszélést, mesét, alkalmi cikket), mintha azt a célt tűzte volna maga elé, hogy mennyiségben feltétlenül túl­szárnyalja Jókait.

Figyelemre méltó, hogy a közvetlen környezet adta témá­tól elfordulva, ebben az időszakban egy korábbi élmény­csoportot dolgoz fel legtöbb írásában, és ez a nyírségi dzsentri élete, amelyet a nagyszülői ház elbeszélésein túl valószínűen közvetlen tapasztalásból is jól ismert. (Nagy­apjának egyik fivére Gaál lányt vett el feleségül, egyet azok közül, akikről e két kötetben annyi szó esik) A Zathureczkyek és Gaálok életét nosztalgiával vegyülő kritikával jeleníti meg: a hétszilvafás kúriák egy süllyedő, elmúlt világ utolsó mentsváraként rajzolódnak ki elbeszéléseiben. Jókai és Mikszáth iskolájában késői tanítvány volt, és talán éppen ezért sok tekintetben túl is szárnyalta mestereit.

Az első pesti évek emléke (egy-két írás kivételével) csak később, a tízes évek táján jelenik meg írásaiban. Különösen két jellegzetes formájával találkozunk majd gyakrabban: az egyik a kisvárosi élet, amelyet mindig egy kicsit Nyíregy­háza és Podolin képére fest meg, akár Óbudáról, akár a Józsefvárosról ír. A másik a nagyvilági Pest, a Vörös postakocsi Pestje, amelyet a boldog békeidő nyugalma és pompája keretez. Többnyire megszépíti a századforduló fővárosának életét, védekezik az egyre sivárabb idők kapi­talista fejlődésével szemben. (Ezek az elbeszélések azonban jobbára már a következő kötetekben kerülnek az olvasó kezébe.)

 

Ifjúkori munkásságában a kisvárosi élet romantikája, a nyírségi dzsentri különös világa és a századforduló Pestjé­nek élete időrendileg is egymástól elég élesen elhatá rolva jelenik meg. Így szinte önként adódik a pályakezdetnek kisebb szakaszokra bontása is. Az első körülbelül a századfordulóig tart, és a kisvárosi tematika uralkodik benne, a második az úgynevezett Mikszáth-hatás kora, a századfordulótól 1908-ig számítható, és a nyírségi dzsentri játssza benne a főszerepet. A szabadságharc történetei fő­ként az ifjúsági elbeszéléseknek volt kedvenc témája, Podo­lin, a szepességi városok emléke pedig a pályakezdet végén jelentkezik, és már az érett írásokhoz vezet át.

Az első, a századfordulóig terjedő korszakkal az iro­dalomtörténet és a kiadás eddig mostohán bánt. Válogatá­sunkban nemcsak azért fordítunk rá fokozottabb gondot, mert termékenység tekintetében is számottevő (közel félezer elbeszélés tartozik ide), hanem azért is, mert az érett Krúdy alkotómódszerének egyik éltető forrása.

Különös érdeklődéssel fordult a kezdeti időszakban a közvetlen környezetből áradó témák felé. Irodalmi példaképei, a múlt századi orosz irodalom nagyjai is erre sarkallták Puskinról, Tolsztojról, Csehovról gyakran megemlékezett, de legjobban Turgenyevhez vonzódott. Egy 1897-ben kelt nyilatkozata tesz erről tanúságot, melyben Turgenyevnek a korabeli magyar irodalomra gyakorolt hatását taglalja. Ifjú­korának ars poétikáját olvashatjuk ki a sorokból: félreért­hetetlenül romantikusnak vallja magát, aki ugyanakkor távol kíván maradni a hiperromantika túlzásaitól, Turgenyevben főként az ragadja meg, hogy „regényei a realiz­muson épültek, az idealizmuson nőttek nagyra, és rendkívül széppé a romanticizmus által lettek”.

Az a néhány elbeszélés, mely kiadásunk elején Krúdynak ebből a korszakából származik, híven mutatja, hogy ő maga is erre az ideálra törekedett. Ezeknek az elbeszéléseknek (pl. Egy ember meg egy rongyos kabát, Történet a szegény lányokról stb.) a való­sághű ábrázolás mellett a lírai attitűd legjellemzőbb tulaj­dona, és ugyanakkor az érett Krúdy-írások impresszionista alkotómódszerének is előhírnökei: különösen a környezetrajz, a jellemábrázolás tekintetében.

Amikor sok vonatkozásban később visszatér e korszak stílusához, történeteihez, nemcsak az ifjúkori élményanyag vonzza, hanem a megszépítésnek egy olyan formája is, amely ezekben az elbeszélésekben szinte megállítani látszik az időt. Ezt nevezi idézett nyilatkozatában idealizmusnak. A roman­tikus idealizálás másfelől azonban sokszor szentimentalizmusra is csábítja, s elvonja figyelmét a valósághű ábrázo­lástól.

Maga is érezhette ezt, és talán azért is fordult el mintegy tíz évre ettől a témavilágtól: úgy érezte, hogy kisvárosi hőseinek sorsában a kapitalista fejlődés előrehaladtával mind kevesebb a romantikus vonás, és ezzel egyre érdek­telenebbé váltak számára.

Rövidebb időre megpróbálkozott a polgári-városi iro­dalom követésével, és Iványi Ödön, Bródy Sándor hatására egy karrier-regényt írt (Az aranybánya, 1900), de polgárosodó dzsentribősét is hamar megunta, mert – mint műve befejezésében megírja – nem tud sem ellene, sem vele síkraszállni.

Mindjobban rádöbben arra, hogy a magyar középosztály sorsa elvégeztetett. A Jókai Berend Ivánjában megtes­tesülő illúzió szertefoszlott, a magyar dzsentrirétegnek csak igen kis hányada tudott beleilleszkedni a polgárosodásba; a Noszty Feri-féle bősök nem voltak Krúdy tollára alkalmasak, mert nem lett volna ereje ahhoz, hogy egy Tóth Mihálynak adjon igazat, arról nem is szólva, hogy a Tóth Mihályok mind kevésbé voltak rokonszenvesek; Szakmáry Zoltán pedig nem válhatott Krúdy-hőssé: ahhoz, hogy idáig eljusson, szembe kellett volna fordulnia saját osztályával, amit Krúdy egyértelműen sohasem tudott megtenni. Rá más feladat várt, az irodalmi elparentálás tisztét osztotta neki az idő, egy fenségesen szomorú gyászszertartás megrende­zését, ahol a sírkőre ezt vésték: „Itt nyugosznak a magyar középosztály utolsó ivadékai.”

Nemcsak egy réteg, hanem ugyanakkor egy sajátos élet­mód is sírba szállott ezen a temetésen. És amikor Krúdy sohasem táplált illúziókat a dzsentri sorsát illetően, amikor józanul látta, hogy nincs visszaút, ugyanakkor a vidéki kú­riák egykorvolt uras, jómódú és szabad életének elmúlását szomorú szívvel búcsúztatta, és élete végéig nosztalgiával emlegette. (Sokszor megírták már róla, hogy a nagyváros­ban is úgy élt, mint valami módos dzsentri.) Ezért volt, hogy ezen a gyászszertartáson egy kicsit magát is megsiratta, aki nem élhette már őseinek módos, uras életét. Úgy volt ezzel, mint idősebb emberek az ifjúsággal, tudják, hogy visszavon­hatatlanul elmúlt, de emlékeikben, apróbb szokásaikban fél­tékenyen őrzik.

Innen az ábrázolásmód kettőssége is: a sokszor szinte ke­gyetlenül gúnyos leleplező hang és a bensőségesen lírai han­gulat egy-egy elbeszélésen belül is megfér egymással. Míg témaválasztásban és az anekdotikus formát illetően ezek az elbeszélések kétségkívül rokonságot mutatnak a „nagy palóc” írásaival, addig a téma előbb említett tovább­fejlesztésében is, de különösen stílusvonatkozásokban, Krúdy már új úton jár. Ennek megfelelően a lírai ábrázolásmód ezekben az elbeszélésekben szinte kiegészíti a gúnyosan ki­hegyezett jellemábrázolás formáit, az előadásban pedig az impresszionizmushoz közelítő megoldások az anekdotázást, a téma követelményeinek megfelelően.

Kötetünk végén néhány középkori témájú elbeszélést is talál az olvasó (Lyukas tallér, Jézuska csiz­mája, A fej nélküli barát). Ezek előhírnökei a későbbi Krúdy-írásoknak, s néhány más novellá­val együtt (Dickens úr barátai, Madame Louise délutánjai, Régi pesti történet, Rocambole ifjúsága stb.) voltaképpen már a kö­vetkező fejlődési korszakhoz tartoznak. Érdekességüket különösképp a Krúdy-képmások korai megjelenése adja: a középkori zsoldoskatonák, Rocambole és Louise asszony szalonjának ifjú látogatója kétségkívül Szindbád és Rezeda elődei.

*

Ezerkétszáz elbeszélés sokaságából választottuk ki azt az egy híján másfél százat, amely a Fehérlábú Gaálné két kötetében Krúdy Gyula egyedülállóan termékeny és ér­tékekben gazdag pályakezdetét bemutatja. Egyharmad részük az 1897-től 1908-ig tartó időszak tizenegy elbe­szélés kötetéből került válogatásunkba, míg közel száz el­beszélés itt jelenik meg először kötetben. Az elbeszélések kiválasztásánál a maradandó művészi érték mellett első­sorban arra fordítottunk figyelmet, hogy e fordulatos, vál­tozatos pályaszakasz minden fontosabb jelenségére a lehe­tőségek szerint sort kerítsünk. Így lehetséges, hogy a színvonalban – különösen az egészen kezdeti írásoknál – van némi ingadozás, de az előzőkben röviden vázolt fej­lődésvonal kétségkívül jól nyomon követhető.

Az elbeszélések végén feltüntetett évszám az első meg­jelenés dátuma, a kronológiai sorrendet az egy évben meg­jelent írásoknál is igyekeztünk betartani. A kizárólag kötetben megjelent elbeszéléseket a kötet megjelenése szerinti év elejére helyeztük el. A bibliográfiában feltárt anyagot mintegy hatvan különböző időszaki kiadványból kellett összeválogatni, ezért meglehet, hogy újabb adatok fel­bukkanása a közölt elbeszélések időrendjében is némi vál­tozást hozhat.

B. A.

 

(A fehérlábú Gaálné. /Válogatott elbeszélések 1894-1908/ II. köt.
Bp. 1959, Magvető. 613-626. p.)