UTÓSZÓ

 

Krúdy gazdag irodalmi munkásságának szinte minden egyes darabja fájdalmas, keserűen ironikus önvallomás. Életét őrölte fel műveiben; azzal a lázas, önemésztő meg­szállottsággal dolgozott, amely csak a kivételes képességű és erejű alkotók sajátjaazoké, akik egy fontos küldetés tudatában fognak tollat.

Küldetése szerint a magyar középosztály felett folyó perben kellett szerepel vállalnia. Származása, írói, emberi alkata, életkörülményei egyaránt erre predesztinálták.

Amikor a kilencvenes évek derekán első írásaival a magyar irodalom színterére lépetta perben már csak a tragikus végkifejlet volt hátra. A vád tanúinak kihallga­tása már befejezéshez közeledett: Jókai illúzióinak szertefoszlásáról szólottArany László a Délibábok hősében a dzsentri elkorcsosulásáról vallottMik­száth kései műveiben kíméletlenül tanúskodik a közép­nemesi réteg élhetetlenségéről, elaljasodásáról – a század­végi irodalom legjobbjai egymás után és egyre radikáli­sabban tárják fel a „történelmi osztály” teljes hanyatlását. Ady és Móricz forradalmi jelentőségű tanúvallomása – igaz – még hátra volt, de ennek a szerepnek a betöltését Krúdy nem vállalhatta: ő származása és életkörülményei által sokkal erősebben gyökerezett a dzsentri rétegben, mintsem hogy abból valaha is kitéphette volna magát. Néhány ifjúkori írásában (pl. Az aranybánya c. regényében) megpróbált a polgári-városi írók szemléleté­hez közeledni, de próbálkozásai meddőek maradtak. Nem tudott teljesen szembefordulni osztályával, Mikszáth tanít­ványaként írt anekdotázó elbeszéléseiben (a tízes években) a bírálat hangja mellett gyakran megszólal az ironikus-nosztalgikus panasz is, amely a dzsentri volt dicsőségét siratja.

Az ezerkilencszáztízes évek végén kezd rádöbbenni sajá­tos feladatára, s – nem véletlenülugyanekkor találja meg egyéni kifejezésmódját, stílusát is. A vádló szerepét nem tudja egyértelműen vállalni, inkább hát önmagát is odaülteti a vádlottak padjára, és elvállalja az utolsó szó jogán való felszólalás kegyetlenül nehéz feladatát. Írói és emberi nagysága abban rejlik, hogy ezt a vállalást maradéktalanul teljesítette, sohasem tévedt a herczegferenci önámítás útjára, sohasem menekült a kicsinyes, olcsó mosakodáshoz, hanem az utolsó szó jogán elmondottakban szinte ő maga pecsételte meg osztálya és saját sorsát. Ebben őrlődött fel. Amikor letette tollát, azzal a tudattal lehette azt, hogy e küldetését becsülettel végezte el.

Sokszor elmarasztaljuk Krúdyt azért, hogy nem tudott a hanyatlás bemutatásán túl pozitív életeszményeket fel­mutatni, hogy nem találta meg az utat a felemelkedő osztá­lyokhoz. Ez igaz, de csak részigazság. Mindig kereste, kutatta azokat az ideálokat, amelyek egy jobb jövendővel biztatnak, amelyekért küzdeni érdemes.

Korának kapitalista fejlődésében természetszerűleg nem találhatta meg a pozitív eszményeket. Életének csak egyetlen olyan periódusa volt, amikor a tagadás szerepéből kilépve, pozitív feladatot vállalhatott. És vállalt is. Ez az időszak 1918—19 volt: „Megbukott a régi társadalom, amely most a háborúban végképp összeomlott...írja egyik ekkor kelt cikkében.Új világ jön a régi helyén. Milyen lesz? ... Mélységes titok a jövő társadalom képe, csak annyi bizonyos, hogy a gazságoknak körülbelül vége van.” És később a proletárforradalom idején fortisszimóban: „Nem kell félni az új történelemtől, az új Magyar­országtól, a forradalmi szilajságú emberi akarások és ideá­lok robbantásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ... A népnek, sokáig bolondított, jelszavakkal vágóhídra vagy követválasztásokra vitt népnek kell leg­először felnyitni a szemét, megmutatni neki a történelmi hazugságokat...” Fellobbanása azonban csak időleges volt, s bár sohasem fordult szembe azzal, amit 1918-19-ben leírt – a megkezdett úton nem haladt és nem is halad­hatott tovább. A forradalmi időszak hatása mégsem múlt el nyomtalanul munkásságában, további fejlődésére jelen­tős hatással volt.

Publicisztikai munkásságának feltárása még korántsem teljes, de a már ismert anyag birtokában is bizton állíthat­juk, hogy a hírlapíró Krúdy mindig egy lépéssel előbbre járt a széppróza-író Krúdynál. Cikkeiben, karcolataiban, közéleti alakokról festett portréiban realista igénnyel és éleslátással tárta fel korának valóságát, és a kibontakozás lehetőségeiről is bizakodással szólott.

A kor kevés lehetőséget nyújtott Krúdy számára a pozitív életeszmények felmutatásához. Ezért fordult a múlthoz, ezért teremtett egy idealizált, álomszerű világot, amely mesterségesen sűrítette mindazt, amit a kor kapitalizmu­sának dekadenciájával szembeállított. Ez a feloldás – tudjukcsak részleges értékű: olyan, mint amikor a nap­palok tragikus eseményei elől az éjszakai álomvilág képei­ben találunk menedéket.

Krúdy azonban nemcsak idealizált múltat tudott teremteni, hanem időről időre a magyar történelem kiemelkedő eseményeihez fordulva feltárta nemzeti múltunknak azo­kat a pozitív szakaszait, amikor a magyarság saját kezébe vette vagy vehette volna sorsának intézését.

Történelmi regényei munkásságában igen fontos, jelen­tős kérdésre választ adó szerepet töltenek be. A korabeli kri­tika, az irodalomtörténetírás elég mostohán bánt ezekkel a művekkel, a Három király trilógia kivételével alig méltatta figyelemre őket. Az olvasóközönség csak nehezen férhetett hozzá e könyvek ritkaságszámba menő példányai­hoz, és így alig ismerte az író munkásságának e fontos részét.

Nem szándékunk ez utószó keretében Krúdy történelmi regényeinek valamennyi problémáját felvetni, itt röviden csak azokra a kérdésekre utalunk, amelyek kötetünk két kis­regényével kapcsolatosak.

A történelmi téma családi örökségként szállt Krúdyra. Nagyapja, legidősebb Krúdy Gyula a komáromi harcokban tüntette ki magát vitézségével, nagyapjának bátyja, a legendáshírű „pajkos” Krúdy Kálmán a Világos utáni gerilla harcok egyik nevezetes vezére volt. A nagyapától hal­lott történetek már ifjúkori írásaiban megjelennek (főként ifjúsági elbeszéléseiben), majd ehhez a történelmi témához – először szintén ifjúsági írásokbana Rákóczi szabad­ságharc történetei csatlakoznak, amelyek 1906 táján átad­ják helyüket a középkori történeteknek.

A szepességi diákévek élményeiből táplálkozó középkori zsoldostörténetek azonban már egészen más funkciót töl­tenek be Krúdy munkásságában, mint a korábbi történelmi tárgyú elbeszélések. Ezek az írások már a Szindbád elbe­széléseket készítik elő, hőseikben Krúdy azt az alakot keresi, akivel szubjektíve azonosulhatna, akiknek életmódjában – ha eltorzulva is – felismerni véli azokat az eszményeket, amelyek az ő életéből hiányoznak: a szabadságot, a brutá­lisan megnyilatkozó életerőt, a vágyak kiélésének teljes lehetőségét. A történelmi írások alkotásának ez első szaka­szát az 1910-ben írt A magyar jakobinusok zárja le.

Miért fordul Krúdy, közvetlenül alkotóegyénisé­gének kiteljesedése előtt (az első Szindbád elbeszélések 1911-ben jelentek meg), az első magyar köztársasági moz­galom témájához és Martinovics alakjához? Vajon Marti­novicsban is nem sejthetjük későbbi alteregóinak (Szind­bád, Rezeda Kázmér, Nagybotos, Viola stb.) egy korábbi változatát? Minden bizonnyal! Az 1912-ben írt Szindbád regény, a Francia kastély bevezető soraiban ezt olvassuk: „Szindbád, aki a régi, ábrándos és regényeskedő felvidéki városban gyakran elutazgatott régi házakhoz, régi barátokhoz és régi órákhoz, az álarcosbálon fekete selyem papi öltönyben jelent meg, mert ebben az öltözetben még jobban tetszett magának, mint a középkori zsoldos­vezér pazar bivalybőreiben.”

„Ebben az öltözetben még jobban tetszett magának” – írja, s ebből arra következtethetünk, hogy Martinovics alak­jában egyrészt az vonzotta, ami a középkori zsoldosvezére­kével rokon volt, s ezt hősének jellemzésekor ki is emeli: „Ha még közelebbről vizsgáljuk meg ezt az arcot, szemet és szájat, azt tapasztaljuk, hogy sok vad indulat, szenve­dély, becsvágy rejtőzködik a halovány külső alatt.” A tör­ténet során gyakran visszatér Martinovics jellemképé­nek ehhez az oldalához. S vajon miért tetszett ugyan­akkor mégis jobban magának ebben a szerepben? A kérdésre nyilvánvaló a válasz: mert papi selyem öltönybe öltöztetett hőse haladó eszmékért, nemes célokért küzdött, s a már említetteken túl voltak karakterének olyan vonásai is, amelyekkel Krúdy még jobban rokonszenvezett. „Az arc, ... az első pillanatra sem látszik érdektelen, mindennapi arcnak. Mintha sok keserűség, fájdalom és csalódás volna írva arra a melankolikus ábrázatra, amely­ből szinte szokatlan fényességgel világítanak ki a lélek lámpásai. Az orr keletiesen hajlott, és a vastag, húsos száj arról beszél, hogy ez a férfiú nemcsak a bánatot és keservet ismeri az élet viszontagságaiban, hanem megbecsüli az örömöket is.”

Annak ellenére, hogy elsősorban szubjektív indítékokkal fordult ehhez a témához, a történetet nem hajlította céljai­nak megfelelően. Tanulmányozta a rendelkezésére álló tör­ténelmi forrásokat (főként Fraknói Vilmos és Pulszky Ferenc Martinovicsról írott műveit), és legjobb ismeretei szerint, a lényegei illetően a valósághoz hűen igyekszik előadni a történ­teket. Csak a forrásokból kevésbé ismert részeket formálta meg némileg Jókai stílusára emlékeztető túlzó romanti­kával (pl. Martinovics találkozásai a császárral, a bécsi és pesti társaságok gyűlései, a „szép mosónők” bálja stb.).

Jól látta a köztársasági mozgalom jelentőségti, fontos szerepét történelmünk alakulásában, és helyesen ismerte fel ellentmondásait, tévedéseit is.

Martinovics jellemét igen sokoldalúan, teljes bonyolult­ságában igyekszik feltárni, élesen rajzolja meg hőse fejlő­désének teljes ívét: érzékeltetni tudja, hogy miként jut el a szászvári apát a rendőrségi besúgó szerepétől a forradalom nyílt és tudatos vállalásáig. A Martinovicsra ható erők szubjektív és objektív vonatkozásait egyaránt megvilágítja: a történet fordulópontján kiemeli a bécsi és magyarországi reformátorok forradalmi hitének Martinovicsra gyakorolt hatását, és ugyanakkor kendőzetlenül szól arról is, hogy hő­sét az egyéni becsvágy mennyire hatalmába kerítette. Udvari tanácsosi kinevezése idején Martinovics még így nyilat­kozik a forradalom lehetőségeiről: „A forradalom még nem érett meg, a papok állal kitalált és hirdetett erkölcsök sok­kal erősebben állanak helyükön, hogy egyes emberek föl­boríthatnák. A nagy nyilvánosság még messze van.” Majd később: „A mi vetésünk még nem érett meg...” A kegy­vesztés azonban bosszúra ingerli, és a reformerek forra­dalmi lelkesedése megacélozza erejét, tettrekészségét, s éppen a legtragikusabb napokban, közvetlenül lefejezése előtt már világosan látja a mozgalom erényeit és hibáit. „Gyűlésbe gyűltünk, és titokban kopogtattunk az ajtókon, holott fejszével kellett volna mennünk a bezárt kapuknak, és a paraszt kezében kiegyenesíteni a kaszát. Könyveket írtunk, amelyeket rajtunk kívül csak a titkos rendőrség olvasott: a néppel nem tudtuk megértetni magunkat. Ha még egyszer születnék, ha még egyszer újra kezdhetném!” Ezek már nem is Martinovics szavai, eddig a felismerésig ő aligha jutott el.

Nem szándékunk eltúlozni a kisregény jelentőségét, hiszen tagadhatatlan, hogy Krúdy sajátos írói erényei csak ritkán csillannak fel soraiban. Emellett a társadalmi kör­képet is hiányosnak, vázlatosnak, helyenként romantiku­san kiszínezettnek tartjuk. Időnként már-már bántóan idealizáltnak érezzük Lipót császár portréját is. A reformá­torok (Laczkovics, Hajnóczy, Gyurkovics) alakjai viszont vázlatszerűek, nem adják vissza e történelmi szereplők for­radalmi hitének jelentőségét, vállalkozásuk nagyságát.

Fel kell figyelnünk azonban ez írás keltős jelentésére. Az egyikre már rámutattunk: az író, munkásságának egy igen fontos, elhatározó jellegű periódusában egyértelmű lelkesedéssel emeli ki a köztársasági mozgalom jelentőségét. A regény másik vonatkozása nem kevésbé fontos: Krúdy szinte valamennyi történelmi írásában céltudatosan fordul történelmünk azon szakaszai felé, amikor hősi szándékok­nak, nagy akarásoknak – a sajátos magyar fejlődés követ­keztébenel kell bukniok. Ezért irányítja figyelmét mind gyakrabban a Világos utáni évek történetére, ezért ír regényt a magyar jakobinusok mozgalmáról, és ezért szentel trilógiát a mohácsi vész utáni évek történeti eseményeinek is. A maga korának, saját sorsának tragikumát idézi fel ezekben az eseményekben. Sőtér István 1954-es tanulmányában is utal erre a Három király-lyal kapcsolatosan: „A mohá­csi vészt és következményeit, az 1526-27-es esztendők nagy, tragikus változásait felölelő regény többé nem holmi peri­fériás kérdésről szól, hanem a nemzet történelmének egyik legsúlyosabb fejezetéről, melynek tanulságait Krúdy a maga korának valósága felöl szemléli... Mária sorsa, drámája fogja egységbe a cselekményt, – ez a sors az egész ország végzetét is tartalmazza.” Ugyanezt elmondhatjuk Martinoviccsal (és Petőfivel) kapcsolatban is: sorsa az egész ország végzetét is tartalmazza. S hogy a témaválasztás egyik indoka mennyire ez volt, a kisregény eredeti címe is elárulja: A mécses elalszikolvassuk a Világ c. napilap első évfolyamában megjeleni regény felett.

Bár a témaválasztás indokaiban némi hasonló­ságot figyelhetünk meg a Magyar jakobinusok és az Ál-Petőfi között, az utóbbinak mégis egészen más jelentősége van Krúdy munkásságában. Míg a Martino­vics regény lezár egy korszakot Krúdy életművében, addig az Ál-Petőfi egy új korszak kezdetét jelzi. Az Á l-Petőfit 1922-ben írta, három évvel a proletárforra­dalom bukása után, háromévi teljes reményvesztettség után, háromévi dekadenciába zuhanás után. Ez évek letörtségére és kilátástalan hangulatára a legjellemzőbb a befe­jezetlenül maradi, 1921-es keltezésű Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban c. regény.

A halálhangulatból és a teljes pesszimizmusból emelke­dik ki Krúdy az Ál-Petőfivel, amelynek legszebb lap­jain a szabadságharc forradalmi lelkesedéséi idézi. Regényének sokatmondó alcíme Lehullt csillag fénye, s vezérlő gondolata, hogy minden bukások és vereségek ellenére mégsem voltak teljesen hiábavalók a sza­badságharc küzdelmeiha sokszor furcsa és fonák módon jelentkezik isa magyarságban mégsem hunyt ki egészen a forradalmi tűz; tudván tudja, hogy az igazi Petőfi ott­maradt a segesvári síkon, az ál-Petőfit mégis bújtatja, segíti, oltalmazza. A leigázott nemzet inkább illúziókkal táplálja magát, mintsem hogy elhiggye balsorsának betelje­sülését. Ezért reménykedik minden kis biztató hírben, ezért kíséri például odaadó bizakodással Krúdy Kálmán gerilla harcait is. „Távol feküdt az őrsi ház a nagyvilág ország­úi fától, de annyit hallottak e csendes fedél alatt is, hogy a »pajkos palóc« a legnagyobb tréfacsináló »dalidó«-iról országszerte beszélnek. Majd csak egyszerre kihúzza dol­mánya ujjából fodros, borjúszájas ingét, felkapja fokosát, félrecsapja kalapját, lesz nemulass asztalnak, széknek.”

Az Ál-Pelőfi történet is a családi legendaörökségből származott Krúdyra, csakhogy ennek forrása nem a nagy­apa, hanem a várpalotai születésű nagyanya, Radics Mária volt. Bizonyára tőle hallotta Krúdy először a selyem­takács Sarlai és a miskolci patikárus segéd történetét. Nagyanyját név szerint is szerepelteti regényében. (Talán bizony nem is legenda, amit formás történetté alakított Krúdy, hanem Radics Mária a valóságban is összekötte­tésben állott a Bujdosókkal?)

Krúdy már 1920-ban Petőfit idézi, midőn a jelenkor reménytelensége elől keres menedékei: „Izgalmas, vergődő, siralomház-kedvű napjainkban nincs időnk megállni a szélverte futamodás országútján, hogy tiszteletünket bemu­tassuk kővé válott nagy szellemeinknek”írja a Magyarország c. napilap 1920. aug. 1-i számában megjelent Petőfi című cikkében, és így folytatja: ,,...nincs érkezésünk hátrafordulni a megpróbáltatások kínjaiban, nem figyelhetünk a harangszóra, amely a dicsőséges múlt idők tündértavainak mélyeiről hangzik utánunk, nincs kedvünk visszalapozni a régi könyvekben, hogy emlékezetes napokra bukkanjunk, hiszen még ron­gyokban lóg rajtunk a gyászruha a tegnapért, még világ­talanná teszi látásunkat a frissen égő könny, még mellün­kön fekszik a kétségbeejtő malomkő... Hol van a gigászi erő, amely velünk felejtetni tudná koldus jelenünket, poklos sebeinket, szétmarcangolt nemzetünket, hogy mát feledve áldozhassunk a hív emlékezetnek?” Tudatosan, a jelenkor­ral való szembeállításként idézte fel a forradalmár költő alakját.

A kisregény stílusában még az előző korszak bieder­meier hangulatú írásaihoz kapcsolódik, s különösen a Palotai álmokkal mutat erős rokonságot. A seges­vári ütközetet idéző és Lisznyai Kálmán által elmondott történeten kívül a regény legszebb lapjai azok, amelyek Várpalota, Veszprém, a Bakony és a Balaton-felvidék szépséges tájainak leírását adják, és azok, amelyek felvará­zsolják a Világos utáni korszak hangulatait.

A feszültséget levezető irónia ebben a kisregényben is, mint Krúdy szinte valamennyi írásában, fontos szerepet játszik. Az ál-Petőfi köré kanyarított romantikus-ironikus asszonyháború története, a széllelbélelt donkihoti jellemű Porti Ferke megcsúfoltatása egyaránt annak a kínzó gon­dolatnak enyhítésére szolgáló motívum, amelyet szintén előbb már említett cikkében így fogalmaz meg Krúdy: „...elszegényedett, nincstelen emberek módjára dicseked­nénk dúsgazdag rokonunkkal, ha őt (ti. Petőfit) emleget­nénk; törpe szívünkbe hívnánk meg a Kárpát nagyságú óriást, ha őreá emlékeznénk.”

Dienes András A legendák Petőfije c. könyvében így ír: „...minden hagyományok közül a leg­szebbek a bujdosó Petőfi mondái. Hogy járt, hogy lázított ez a halott, hogy verte meg éjszakánkint az árulók ablakát, hogy adott hitet a csüggedőknek, öntött új reményt a bát­rakba... Ennek a legendának a felidézésével akart Krúdy az ellenforradalom legsúlyosabb éveiben hitet adni a csüggedőknek, új reményt önteni a bátrakba. Kisregénye minden bizonnyal megérdemli az olvasók érdeklődését és szeretetét.

 

A magyar jakobinusok először a Világ c. napilap első évfolyamában, 1910. július 3-tól augusztus 5-ig huszonkilenc folytatásban A mécses elalszik címen jelent meg. Könyvalakban először a Képes Hét Könyvtárában, 1912-ben, A magyar jakobinusok címen került az olvasók kezébe. Második kiadását a Népszava Könyvkiadó 1948 könyvnapjára bocsátotta ki, könyvünk a kisregény harmadik kiadása. A sajtó alá rendezésnél az előző két könyvkiadás kisebb elírásait és kihagyásait, valamint névelírásait a Világban közölt eredeti szövegnek megfelelően kijavítottuk.

Az Ál-Petőfi első ízben a Magyarország c. napilap hasábjain ötvennégy folytatásban jelent meg, 1922. július 30-tól november 1-ig. (Alcíme: Lehullt csillag fénye.) Első kötetkiadása ugyancsak 1922-es keltezésű, az Athenaeum gondozásában jelent meg. Második kiadása az Athenaeum Olcsó Regény sorozatában látott napvilágot 1943-ban, a jelen kiadás a harmadik meg­jelenő. Az 1943-as kiadásban elhagyták a kötet alcímét, felcserélték a fejezeteket (az elsőt a hatodikkal), fejezetcímei változtatlak, a szövegből kihagyásokat eszközöltek. A sajtó alá rendezésnél természetszerűleg visszatértünk az első kiadáshozamely még az író életében jelent meg s a szövegben csak a kisebb, nyilván nyomdai elnézésből kelet­kezett elírásokat javítottuk.

BARTA ANDRÁS

 

(A magyar jakobinusok. – Ál-Petőfi.
Bp. 1962, Magvető. 319-329. p.)