UTÓSZÓ
Krúdy gazdag irodalmi munkásságának szinte minden egyes
darabja fájdalmas, keserűen ironikus önvallomás. Életét őrölte fel műveiben;
azzal a lázas, önemésztő megszállottsággal dolgozott, amely csak a kivételes
képességű és erejű alkotók sajátja – azoké, akik egy fontos
küldetés tudatában fognak tollat.
Küldetése szerint a magyar középosztály felett folyó perben
kellett szerepel vállalnia. Származása, írói, emberi alkata, életkörülményei
egyaránt erre predesztinálták.
Amikor a kilencvenes évek derekán első írásaival a magyar
irodalom színterére lépett – a perben már csak a tragikus
végkifejlet volt hátra. A vád tanúinak kihallgatása már befejezéshez
közeledett: Jókai illúzióinak szertefoszlásáról szólott – Arany László a Délibábok hősében a dzsentri elkorcsosulásáról
vallott – Mikszáth kései műveiben kíméletlenül tanúskodik a középnemesi
réteg élhetetlenségéről, elaljasodásáról – a századvégi irodalom
legjobbjai egymás után és egyre radikálisabban tárják fel a „történelmi
osztály” teljes hanyatlását. Ady és Móricz forradalmi jelentőségű tanúvallomása
– igaz – még hátra volt, de ennek a szerepnek a betöltését Krúdy nem
vállalhatta: ő származása és életkörülményei által sokkal erősebben gyökerezett
a dzsentri rétegben, mintsem hogy abból valaha is kitéphette volna magát.
Néhány ifjúkori írásában (pl. Az aranybánya c. regényében) megpróbált a polgári-városi írók szemléletéhez
közeledni, de próbálkozásai meddőek maradtak. Nem
tudott teljesen szembefordulni osztályával, Mikszáth tanítványaként írt anekdotázó
elbeszéléseiben (a tízes években) a bírálat hangja mellett gyakran megszólal az
ironikus-nosztalgikus panasz is, amely a dzsentri volt dicsőségét siratja.
Az ezerkilencszáztízes évek végén kezd rádöbbenni sajátos
feladatára, s – nem véletlenül – ugyanekkor találja meg egyéni
kifejezésmódját, stílusát is. A vádló szerepét nem tudja egyértelműen vállalni,
inkább hát önmagát is odaülteti a vádlottak padjára, és elvállalja az
utolsó szó jogán való felszólalás kegyetlenül
nehéz feladatát. Írói és emberi nagysága abban rejlik, hogy ezt a vállalást
maradéktalanul teljesítette, sohasem tévedt a herczegferenci
önámítás útjára, sohasem menekült a kicsinyes, olcsó mosakodáshoz, hanem az
utolsó szó jogán elmondottakban szinte ő maga pecsételte meg osztálya és saját
sorsát. Ebben őrlődött fel. Amikor letette tollát, azzal a tudattal lehette
azt, hogy e küldetését becsülettel végezte el.
Sokszor elmarasztaljuk Krúdyt azért, hogy nem tudott a
hanyatlás bemutatásán túl pozitív életeszményeket felmutatni, hogy nem találta
meg az utat a felemelkedő osztályokhoz. Ez igaz, de csak részigazság. Mindig
kereste, kutatta azokat az ideálokat, amelyek egy jobb jövendővel biztatnak,
amelyekért küzdeni érdemes.
Korának kapitalista fejlődésében természetszerűleg nem
találhatta meg a pozitív eszményeket. Életének csak egyetlen olyan periódusa
volt, amikor a tagadás szerepéből kilépve, pozitív feladatot vállalhatott. És
vállalt is. Ez az időszak 1918—19 volt: „Megbukott a régi társadalom, amely
most a háborúban végképp összeomlott... – írja egyik ekkor kelt
cikkében. – Új világ jön a régi helyén.
Milyen lesz? ... Mélységes titok a jövő társadalom képe, csak annyi bizonyos,
hogy a gazságoknak körülbelül vége van.” És később a proletárforradalom idején fortisszimóban: „Nem kell félni az új történelemtől, az új
Magyarországtól, a forradalmi szilajságú emberi akarások és ideálok
robbantásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ... A népnek, sokáig bolondított, jelszavakkal vágóhídra
vagy követválasztásokra vitt népnek kell legelőször felnyitni a szemét,
megmutatni neki a történelmi hazugságokat...”
Fellobbanása azonban csak időleges volt, s bár sohasem fordult szembe azzal,
amit 1918-19-ben leírt – a megkezdett úton nem haladt és nem is haladhatott
tovább. A forradalmi időszak hatása mégsem múlt el nyomtalanul munkásságában,
további fejlődésére jelentős hatással volt.
Publicisztikai munkásságának feltárása még korántsem teljes,
de a már ismert anyag birtokában is bizton állíthatjuk, hogy a hírlapíró Krúdy
mindig egy lépéssel előbbre járt a széppróza-író Krúdynál. Cikkeiben,
karcolataiban, közéleti alakokról festett portréiban realista igénnyel és
éleslátással tárta fel korának valóságát, és a kibontakozás lehetőségeiről is
bizakodással szólott.
A kor kevés lehetőséget nyújtott Krúdy számára a pozitív
életeszmények felmutatásához. Ezért fordult a múlthoz, ezért teremtett egy
idealizált, álomszerű világot, amely mesterségesen sűrítette mindazt, amit a
kor kapitalizmusának dekadenciájával szembeállított. Ez a feloldás – tudjuk – csak részleges értékű: olyan,
mint amikor a nappalok tragikus eseményei elől az éjszakai álomvilág képeiben
találunk menedéket.
Krúdy azonban nemcsak idealizált múltat tudott teremteni, hanem időről
időre a magyar történelem kiemelkedő eseményeihez fordulva feltárta nemzeti
múltunknak azokat a pozitív szakaszait, amikor a magyarság saját kezébe vette vagy vehette
volna sorsának intézését.
Történelmi regényei munkásságában igen fontos, jelentős
kérdésre választ adó szerepet töltenek be. A korabeli kritika, az irodalomtörténetírás elég mostohán bánt ezekkel a művekkel,
a Három király trilógia kivételével
alig méltatta figyelemre őket. Az olvasóközönség csak nehezen férhetett hozzá e
könyvek ritkaságszámba menő példányaihoz, és így alig ismerte az író
munkásságának e fontos részét.
Nem szándékunk ez utószó keretében Krúdy történelmi
regényeinek valamennyi problémáját felvetni, itt röviden csak azokra a
kérdésekre utalunk, amelyek kötetünk két kisregényével kapcsolatosak.
A történelmi téma családi örökségként szállt Krúdyra.
Nagyapja, legidősebb Krúdy Gyula a komáromi harcokban tüntette ki magát
vitézségével, nagyapjának bátyja, a legendáshírű „pajkos” Krúdy Kálmán a
Világos utáni gerilla harcok egyik nevezetes vezére
volt. A nagyapától hallott történetek már ifjúkori írásaiban megjelennek
(főként ifjúsági elbeszéléseiben), majd ehhez a történelmi témához – először
szintén ifjúsági írásokban – a Rákóczi szabadságharc
történetei csatlakoznak, amelyek 1906 táján átadják helyüket a középkori
történeteknek.
A szepességi diákévek élményeiből táplálkozó középkori zsoldostörténetek azonban már egészen más funkciót töltenek
be Krúdy munkásságában, mint a korábbi történelmi tárgyú elbeszélések. Ezek az
írások már a Szindbád elbeszéléseket készítik elő, hőseikben Krúdy azt az
alakot keresi, akivel szubjektíve azonosulhatna, akiknek életmódjában – ha
eltorzulva is – felismerni véli azokat az eszményeket, amelyek az ő életéből
hiányoznak: a szabadságot, a brutálisan megnyilatkozó életerőt, a vágyak
kiélésének teljes lehetőségét. A történelmi írások alkotásának ez első szakaszát
az 1910-ben írt A magyar jakobinusok zárja le.
Miért fordul Krúdy, közvetlenül alkotóegyéniségének
kiteljesedése előtt (az első Szindbád elbeszélések 1911-ben
jelentek meg), az első magyar köztársasági mozgalom témájához és Martinovics
alakjához? Vajon Martinovicsban is nem sejthetjük későbbi alteregóinak
(Szindbád, Rezeda Kázmér, Nagybotos, Viola stb.) egy korábbi változatát?
Minden bizonnyal! Az 1912-ben írt Szindbád regény, a Francia kastély bevezető soraiban ezt
olvassuk: „Szindbád, aki a régi, ábrándos és regényeskedő
felvidéki városban gyakran elutazgatott régi házakhoz, régi barátokhoz és régi
órákhoz, az álarcosbálon fekete selyem papi öltönyben jelent meg, mert ebben az
öltözetben még jobban tetszett magának, mint a középkori zsoldosvezér pazar
bivalybőreiben.”
„Ebben az öltözetben még jobban tetszett magának” – írja, s
ebből arra következtethetünk, hogy Martinovics alakjában egyrészt az vonzotta,
ami a középkori zsoldosvezérekével rokon volt, s ezt hősének jellemzésekor ki
is emeli: „Ha még közelebbről vizsgáljuk meg ezt az arcot, szemet és szájat,
azt tapasztaljuk, hogy sok vad indulat, szenvedély, becsvágy rejtőzködik a
halovány külső alatt.” A történet során gyakran visszatér Martinovics
jellemképének ehhez az oldalához. S vajon miért tetszett ugyanakkor mégis
jobban magának ebben a szerepben? A kérdésre nyilvánvaló a válasz: mert papi
selyem öltönybe öltöztetett hőse haladó eszmékért, nemes célokért küzdött, s a
már említetteken túl voltak karakterének olyan vonásai is, amelyekkel Krúdy még
jobban rokonszenvezett. „Az arc, ... az első pillanatra sem látszik érdektelen, mindennapi
arcnak. Mintha sok keserűség, fájdalom és csalódás volna írva arra a
melankolikus ábrázatra, amelyből szinte szokatlan fényességgel világítanak ki
a lélek lámpásai.
Az orr keletiesen hajlott, és a vastag, húsos száj arról beszél, hogy ez a
férfiú nemcsak a bánatot és keservet ismeri az élet viszontagságaiban, hanem
megbecsüli az örömöket is.”
Annak ellenére, hogy elsősorban szubjektív indítékokkal
fordult ehhez a témához, a történetet nem hajlította céljainak megfelelően.
Tanulmányozta a rendelkezésére álló történelmi forrásokat (főként Fraknói Vilmos és Pulszky
Ferenc Martinovicsról írott műveit), és legjobb ismeretei szerint, a lényegei
illetően a valósághoz hűen igyekszik előadni a történteket. Csak a forrásokból
kevésbé ismert részeket formálta meg némileg Jókai stílusára emlékeztető túlzó
romantikával (pl. Martinovics találkozásai a császárral, a bécsi és pesti
társaságok gyűlései, a „szép mosónők” bálja stb.).
Jól látta a köztársasági mozgalom jelentőségti,
fontos szerepét történelmünk alakulásában, és helyesen ismerte fel
ellentmondásait, tévedéseit is.
Martinovics jellemét igen sokoldalúan, teljes bonyolultságában
igyekszik feltárni, élesen rajzolja meg hőse fejlődésének teljes ívét:
érzékeltetni tudja, hogy miként jut el a szászvári apát a rendőrségi besúgó
szerepétől a forradalom nyílt és tudatos vállalásáig. A Martinovicsra ható erők
szubjektív és objektív vonatkozásait
egyaránt megvilágítja: a történet fordulópontján kiemeli a bécsi és
magyarországi reformátorok forradalmi hitének Martinovicsra gyakorolt hatását,
és ugyanakkor kendőzetlenül szól arról is, hogy hősét az egyéni becsvágy
mennyire hatalmába kerítette. Udvari tanácsosi kinevezése idején Martinovics
még így nyilatkozik a forradalom lehetőségeiről: „A
forradalom még nem érett meg, a papok állal kitalált és hirdetett erkölcsök sokkal
erősebben állanak helyükön, hogy egyes emberek fölboríthatnák.
A nagy nyilvánosság még messze van.” Majd később: „A
mi vetésünk még nem érett meg...” A kegyvesztés azonban bosszúra ingerli, és a
reformerek forradalmi lelkesedése megacélozza erejét, tettrekészségét, s éppen
a legtragikusabb napokban, közvetlenül lefejezése előtt már világosan látja a
mozgalom erényeit és hibáit. „Gyűlésbe gyűltünk, és titokban kopogtattunk az
ajtókon, holott fejszével kellett volna mennünk a bezárt kapuknak, és a paraszt
kezében kiegyenesíteni a kaszát. Könyveket írtunk, amelyeket rajtunk kívül csak
a titkos rendőrség olvasott: a néppel nem tudtuk megértetni magunkat. Ha még
egyszer születnék, ha még egyszer újra kezdhetném!” Ezek már nem is Martinovics
szavai, eddig a felismerésig ő aligha jutott el.
Nem szándékunk eltúlozni a kisregény jelentőségét, hiszen
tagadhatatlan, hogy Krúdy sajátos írói erényei csak ritkán csillannak fel
soraiban. Emellett a társadalmi körképet is hiányosnak, vázlatosnak,
helyenként romantikusan kiszínezettnek tartjuk. Időnként már-már bántóan
idealizáltnak érezzük Lipót császár portréját is. A reformátorok (Laczkovics,
Hajnóczy, Gyurkovics) alakjai viszont vázlatszerűek, nem adják vissza e
történelmi szereplők forradalmi hitének jelentőségét, vállalkozásuk nagyságát.
Fel kell figyelnünk azonban ez írás keltős jelentésére. Az
egyikre már rámutattunk: az író, munkásságának egy igen fontos, elhatározó
jellegű periódusában egyértelmű lelkesedéssel emeli ki a köztársasági mozgalom
jelentőségét. A regény másik vonatkozása nem kevésbé fontos: Krúdy szinte
valamennyi történelmi írásában céltudatosan fordul történelmünk azon szakaszai
felé, amikor hősi szándékoknak, nagy akarásoknak – a sajátos magyar fejlődés
következtében – el kell bukniok.
Ezért irányítja figyelmét mind gyakrabban a Világos utáni évek történetére,
ezért ír regényt a magyar jakobinusok mozgalmáról, és ezért szentel trilógiát a
mohácsi vész utáni évek történeti eseményeinek is. A maga korának, saját
sorsának tragikumát idézi fel ezekben az eseményekben. Sőtér
István 1954-es tanulmányában is utal erre a Három
király-lyal kapcsolatosan: „A mohácsi vészt és következményeit, az
1526-27-es esztendők nagy, tragikus változásait felölelő regény többé nem holmi
perifériás kérdésről szól, hanem a nemzet történelmének egyik legsúlyosabb
fejezetéről, melynek tanulságait Krúdy a maga korának valósága felöl szemléli... Mária sorsa, drámája fogja egységbe a
cselekményt, – ez a sors az egész ország végzetét is tartalmazza.” Ugyanezt
elmondhatjuk Martinoviccsal (és Petőfivel) kapcsolatban is: sorsa az egész
ország végzetét is tartalmazza. S hogy a témaválasztás egyik indoka mennyire ez
volt, a kisregény eredeti címe is elárulja: A
mécses elalszik – olvassuk a Világ c. napilap első évfolyamában
megjeleni regény felett.
Bár a témaválasztás indokaiban némi hasonlóságot
figyelhetünk meg a Magyar jakobinusok és
az Ál-Petőfi között, az utóbbinak mégis
egészen más jelentősége van Krúdy munkásságában. Míg a Martinovics regény
lezár egy korszakot Krúdy életművében, addig az Ál-Petőfi egy új korszak kezdetét jelzi. Az Á
l-Petőfit
1922-ben írta, három évvel a proletárforradalom bukása után, háromévi teljes
reményvesztettség után, háromévi dekadenciába zuhanás után. Ez évek
letörtségére és kilátástalan hangulatára a legjellemzőbb a befejezetlenül
maradi, 1921-es keltezésű Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban c. regény.
A halálhangulatból és a teljes pesszimizmusból emelkedik ki
Krúdy az Ál-Petőfivel, amelynek legszebb lapjain a szabadságharc forradalmi
lelkesedéséi idézi. Regényének sokatmondó alcíme Lehullt csillag fénye, s vezérlő gondolata, hogy
minden bukások és vereségek ellenére mégsem voltak teljesen hiábavalók a szabadságharc
küzdelmei – ha sokszor furcsa és fonák
módon jelentkezik is – a magyarságban mégsem hunyt
ki egészen a forradalmi tűz; tudván tudja, hogy az igazi Petőfi ottmaradt a
segesvári síkon, az ál-Petőfit mégis bújtatja, segíti, oltalmazza. A leigázott
nemzet inkább illúziókkal táplálja magát, mintsem hogy elhiggye balsorsának
beteljesülését. Ezért reménykedik minden kis biztató hírben, ezért kíséri
például odaadó bizakodással Krúdy Kálmán gerilla harcait is. „Távol feküdt az
őrsi ház a nagyvilág országúi fától, de annyit hallottak e csendes fedél alatt
is, hogy a »pajkos palóc« a legnagyobb tréfacsináló »dalidó«-iról országszerte
beszélnek. Majd csak egyszerre kihúzza dolmánya ujjából fodros, borjúszájas
ingét, felkapja fokosát, félrecsapja kalapját, lesz nemulass asztalnak,
széknek.”
Az Ál-Pelőfi történet is a családi
legendaörökségből származott Krúdyra, csakhogy ennek forrása nem a nagyapa,
hanem a várpalotai születésű nagyanya, Radics Mária volt. Bizonyára tőle
hallotta Krúdy először a selyemtakács Sarlai és a
miskolci patikárus segéd történetét. Nagyanyját név szerint is szerepelteti
regényében. (Talán bizony nem is legenda, amit formás történetté alakított
Krúdy, hanem Radics Mária a valóságban is összeköttetésben állott a
Bujdosókkal?)
Krúdy már 1920-ban Petőfit idézi, midőn a jelenkor reménytelensége
elől keres menedékei: „Izgalmas, vergődő, siralomház-kedvű napjainkban nincs
időnk megállni a szélverte futamodás országútján,
hogy tiszteletünket bemutassuk kővé válott nagy
szellemeinknek” – írja a Magyarország c. napilap 1920. aug. 1-i számában megjelent Petőfi című cikkében, és így
folytatja: ,,...nincs érkezésünk
hátrafordulni a megpróbáltatások kínjaiban, nem figyelhetünk a harangszóra,
amely a dicsőséges múlt idők tündértavainak mélyeiről hangzik utánunk, nincs
kedvünk visszalapozni a régi könyvekben, hogy emlékezetes napokra bukkanjunk,
hiszen még rongyokban lóg rajtunk a gyászruha a tegnapért, még világtalanná
teszi látásunkat a frissen égő könny, még mellünkön fekszik a kétségbeejtő
malomkő... Hol van a gigászi erő, amely velünk felejtetni tudná koldus
jelenünket, poklos sebeinket, szétmarcangolt nemzetünket, hogy mát feledve
áldozhassunk a hív emlékezetnek?” Tudatosan, a jelenkorral való
szembeállításként idézte fel a forradalmár költő
alakját.
A kisregény stílusában még az előző korszak biedermeier
hangulatú írásaihoz kapcsolódik, s különösen a Palotai
álmokkal mutat erős rokonságot. A
segesvári ütközetet idéző és Lisznyai Kálmán által
elmondott történeten kívül a regény legszebb lapjai azok, amelyek Várpalota,
Veszprém, a Bakony és a Balaton-felvidék szépséges tájainak leírását adják, és
azok, amelyek felvarázsolják a Világos utáni korszak hangulatait.
A feszültséget levezető irónia ebben a kisregényben is, mint
Krúdy szinte valamennyi írásában, fontos szerepet játszik. Az ál-Petőfi köré
kanyarított romantikus-ironikus asszonyháború története, a széllelbélelt donkihoti jellemű Porti Ferke
megcsúfoltatása egyaránt annak a kínzó gondolatnak enyhítésére szolgáló
motívum, amelyet szintén előbb már említett cikkében így fogalmaz meg Krúdy: „...elszegényedett, nincstelen emberek módjára dicsekednénk
dúsgazdag rokonunkkal, ha őt (ti. Petőfit) emlegetnénk; törpe szívünkbe
hívnánk meg a Kárpát nagyságú óriást, ha őreá
emlékeznénk.”
Dienes András A legendák Petőfije c. könyvében így ír: „...minden hagyományok közül a legszebbek
a bujdosó Petőfi mondái. Hogy járt, hogy lázított ez a halott, hogy verte meg éjszakánkint az árulók ablakát, hogy adott hitet a
csüggedőknek, öntött új reményt a bátrakba...” Ennek a legendának a
felidézésével akart Krúdy az ellenforradalom legsúlyosabb éveiben hitet adni a
csüggedőknek, új reményt önteni a bátrakba. Kisregénye minden bizonnyal
megérdemli az olvasók érdeklődését és szeretetét.
A magyar jakobinusok először a Világ c. napilap első évfolyamában,
1910. július 3-tól augusztus 5-ig huszonkilenc folytatásban A mécses elalszik címen jelent meg. Könyvalakban először a Képes Hét Könyvtárában, 1912-ben, A magyar jakobinusok címen került az olvasók kezébe. Második kiadását a Népszava
Könyvkiadó 1948 könyvnapjára bocsátotta ki, könyvünk a kisregény harmadik
kiadása. A sajtó alá rendezésnél az előző két könyvkiadás kisebb elírásait és
kihagyásait, valamint névelírásait a Világban közölt eredeti szövegnek
megfelelően kijavítottuk.
Az Ál-Petőfi első ízben a Magyarország c. napilap hasábjain
ötvennégy folytatásban jelent meg, 1922. július 30-tól november 1-ig. (Alcíme: Lehullt csillag fénye.) Első kötetkiadása ugyancsak
1922-es keltezésű, az Athenaeum gondozásában jelent meg. Második kiadása az
Athenaeum Olcsó Regény sorozatában látott napvilágot 1943-ban, a jelen kiadás a
harmadik megjelenő. Az 1943-as kiadásban elhagyták a kötet alcímét,
felcserélték a fejezeteket (az elsőt a hatodikkal), fejezetcímei változtatlak,
a szövegből kihagyásokat eszközöltek. A sajtó alá
rendezésnél természetszerűleg visszatértünk az első kiadáshoz – amely még az író életében
jelent meg s a szövegben csak a kisebb, nyilván nyomdai elnézésből keletkezett
elírásokat javítottuk.
BARTA ANDRÁS
(A magyar jakobinusok. –
Ál-Petőfi.
Bp. 1962, Magvető. 319-329. p.)