A vörös postakocsi

Krúdy-ősbemutató a Vígszínházban

Mottó A vörös postakocsihoz

Budapest, 1918, ősz.

A vörös postakocsi című regényből a nyáron színdarabot írtam, de amikor készen volt a dráma – megbántam, megijedtem, visszavettem, mert sokkal többet írtam bele a legbelsőbb életről, mint amit színpadon ki lehet fejezni. De nem dolgoztam hiába, mert valóban elmulattatott egy-egy régi kedves figura megjelenése... A Vörös postakocsi ifjúkori emlék, mint valami szerelem, ezért nem illik durva-kézzel hozzányúlni. Vajon van finom, megértő kéz a színpadon, amely e hervadó, törékeny virágot bántalom nélkül tartani tudja?

(Egy Krúdy-cikkből.)

Vajon egyáltalán színdarab ez a különös, regényes, látomásos, ironikus, zengzetesen szép szavakba foglalt négyfelvonásos, két részben – előadott játék? A szó megszokott értelmében a műfaj kodifikált szabályai szerint: nem az! És ez éppen legfőbb erénye, amiképpen fogyatékosságai is ebből fakadnak.

Mert bámulatra méltóak A vörös postakocsi színiirodalmunkban páratlanul álló tartalmi, formai és nyelvi értékei, mint ahogyan elgondolkoztatóak szerkezeti gyengeségei, feszültségingadozásai.

Krúdy a belső élet kifejezésére itt is, mint epikájában a többszintes építkezést alkalmazza. A jelenidejű realitás mellett az emlékezés síkján megelevenednek a felburjánzó asszociációk és az érzelmi felhevülés kiváltotta látomások. Ugyanakkor a főcselekményt egyenértékű szólamként, ellenpontozó hatással ironikus közjátékok, megjegyzések, utalások kísérik: ezáltal mintha az egész mű egyfajta áthangoló idézőjelbe kerülne. Álom és valóság, szókimondás és elfojtott indulatok, stílusegység és stíluskeveredés határán lebegve az egész színpadi mű sajátos, szüntelenül fluoreszkáló hatást kelt. Bármiként ítéljük is meg, annyi bizonyos: semmivel össze nem téveszthető egyéni hang szól hozzánk.

Valójában regényes szerelmi história ez, amelynek címében, főszereplőit illetően, és néhány epizódjában van csak köze a híres regényhez. Férfihősei, Alvinczi Eduárd és Rezeda Kázmér egy leányért, Esztelláért mérik össze erejüket, ha szó szerint nem is, de valójában életre-halálra. Alvinczi (alias Szemere Miklós) javakorabeli, sokat látott; tapasztalt; – életunt férfiú, akinek hatalmas vagyona lehetővé teszi, hogy pusztán kedvtelésének éljen. Titkon szereti védőszárnyai alatt nevelkedő unokahúgát, de érzelmeit önmagának is csak akkor meri bevallani, amikor az ellenfél, a nála fiatalabb, de az élet iskolájában már szintén minden jót-rosszat kitanult Rezeda Kázmér megjelenik a színen. Ez a hírlapíró, aki Krúdy egyik kedvelt és jellegzetes hasonmása volt, magával csábítja a tiszta és tapasztalatlan, ártatlan szerelemre gyúló Esztellát Pestre. De csak rövid ideig tud elvonultan, felhőtlen boldogságban együtt élni vele, nyughatatlan, kísértésékkel viaskodó természete fellázad: ki akarja próbálni a lányt, egy este elviszi Steinné találkahelyére. Esztella állhatatossága a kényszernek és a körülmények csábításának engedve megtörik, és itt mulatozás közben talál rá újra Alvinczi. A bűnbánó lányt visszaviszi kastélyába -, ide tér majd meg a színdarab végén hosszú külföldi utazása és vagyonának elvesztése után ő is, hogy a lány mellett, aki még egyszer és végleg elutasítja Rezedát, megnyugvást találjon.

A romantikus történetben, mint annyiszor. Krúdy ezúttal is saját nagy ellen felével, a csodált és gyűlölt eszményképpel vívott párharcát írta meg. A két típusban egy pusztulásra, lassú haldoklásra ítélt történelmi réteg, egy a sírverem szélén bokázó nemzet képviselőit látta. Azokét, akiknek még megadatott volna pozitív eszményekért harcolni, és azokét, akik ideául is csak elmúlt dicsőségek, ábrándozások, megvalósítatlan tervezgetések kísértet-alakjait választhatták. És meghajtja fejét a bálvány, Alvinczi előtt, aki ha semmi mást, de az egyetlen még tiszta embert, Esztellát és az igazán mély érzelmeket ki tudja menteni az elaljasult életből.

Szertartás ez a dráma: nemcsak azért, mert áldozat a tisztaság előtt, hanem, mert felidézi a kísértőket és a kísértéseket, hogy megvívjon velük. E szellemidézés kölcsönöz modern formát a játéknak. A csehovi és ibseni lélekábrázolás örökét átvéve a többnézőpontú, differenciált, a dolgok lényegét sokoldalúan megvilágító, a huszadik század emberének töprengő, mérlegelő, viaskodó látásmódját próbálja drámairodalmunkban elsőként megvalósítani. Az Anna-bál és a nyilvánosház álomképei, a monológokból összeszőtt ál-dialógusok, a stíluselemek szándékos vegyítése, a szöveg néhol rideg köznapisága és költői magaslatba emelkedő hirtelen váltásai által létrehozott kontraszt – mindez a tudatos többszólamúság jele, és az európai drámairodalom szürrealista irányzatának előhírnöke. De nálunk nem talált megértésre, és ezért nem teljesedhetett ki, sem ebben a színműben, sem másokban.

Örvendetes, hogy a dráma ebben a formájában is megállja helyét a Vígszínház színpadán. Ez jelentős részben Kapás Dezső érdeme, aki mint dramaturg és mint rendező egyaránt alkotó értékű munkát végzett. Más Krúdy-művekből vett részletekkel kiegészítette, megerősítette a drámát, hangszerelésében a polifónia – kivált a két középső képben – hiánytalanul érvényesült. Csak két beépített motívumot véltünk feleslegesnek: a báli jelenetben az öngyilkosokét, és az örömtanyán az Asszonyságok díjából idekerült Nataliáét. Ez utóbbi különösen bántó, hiszen e színdarabban Esztella képviseli azt, amit Natalia a regényben, a kettőzésre pedig semmi szükség. Ezért azonban bőven kárpótoltak a helyénvaló ironikus betoldások, és az olyan feszültséget növelő kiegészítések, mint az első felvonás pisztoly-jelenete.

Darvas Ivánnal (Alvinczi Eduárd) mintha maga Krúdy lépne színpadra. Bizonyosak lehetünk afelől, hogy híven megfogadta a szerzői utasításban olvasható tanácsot: „Ha a színész úr elolvassa A vörös postakocsi című regényt, még többet megtudhat Alvincziről”. Nos, a színész úr, amit csak megtudott a családfáját Hubáig visszavezető, anglomán, különc modern eszméket hirdető, de tétlen főúrról, azt mind tovább is tudta adni a közönségnek. Illesse őt ezért, és külön a költői szépségű Krúdy szöveg művészi dikcióval előadott tolmácsolásáért őszinte elismerés. Sajnos nem szólhatunk ilyen osztatlan lelkesedéssel Tahi Tóth Lászlóról, Rezeda Kázmér alakítójáról. Túl fiatal, túl romlatlan volt ehhez a szerephez, így nem tette elhihetővé a színdarab egyébként is legproblematikusabb fordulatát: Esztella elhurcolását a „kakasos házba”. Ám főképp az első felvonás lírai jeleneteinek stílusos, átélt megformálásával bontakozó színészi tehetségének javát nyújtotta. Halász Judit egy meglehetősen passzív szerepben (Esztella) illúziót keltő volt, el tudta hitetni még az íróilag mostohán megformált fordulatokat is. Az igen népes társulatban, mint ez ilyenkor lenni szokott, számos jó karakteralakítást láttunk, ám sokszor felszisszentünk egy-egy epizódszereplő bántóan stílustalan megszólalásakor. De emlékezzünk ezúttal csak a jók közül is a legjobbakra: Pártos Erzsire az utolsó képben, Pethes Sándorra és Bilicsi Tivadarra az Anna-bál pompás kettősében, Bulla Elmára a neki szokatlan szerepkörízléssel kidolgozott részleteiben; Schubert Éva és Nagy István kiváló portréjára.

 

Szilveszter és Unghonberki úr –
Pethes Sándor és Bilicsi Tivadar

 

Alvinczy Eduard (középen) Rezeda Kázmér és Esztella társaságában (Darvas Iván, Tahi Tóth László és Halász Judit)

(MTI fotó, Keleti Éva felv.)

 

Szinte Gábor díszletei közül a kastélyebédlő idézte legsikerültebben a Krúdy-hangulatot, előfüggönye rajzában kitűnő, színeiben kevésbé meggyőző volt, az Anna-báli jelenet képét pedig túl operettesnek éreztük. Kemenes Fanny valamennyi ruhája híven idézte a kort, kiemelte a karaktereket, kivált Alvinczi indiai, törökös és angol szabású ruházatának megkomponálásában jeleskedett. Hidas Frigyes muzsikájának egyes részletei feleslegesen melodramatikus hatást tettek. A zenélő órák hangulatát és a postakürtöt felidéző motívumok viszont jól sikerültek.

Krúdy mindig megosztotta az olvasókat, közönséget. Voltak és ma is vannak, akik bámulják, elragadtatással nyilatkoznak minden soráról, vannak, akik nehezen élvezhetőnek tartják. Ezúttal, A vörös postakocsi bemutatóját illetően sem lesz ez másként.

Barta András

 

(Film-Színház-Muzsika, 1968/47. /november 23./ 4-5. p.)