A
vörös postakocsi
Krúdy-ősbemutató
a Vígszínházban
Mottó A vörös postakocsihoz
Budapest, 1918, ősz.
A vörös postakocsi című regényből a
nyáron színdarabot írtam, de amikor készen volt a dráma – megbántam,
megijedtem, visszavettem, mert sokkal többet írtam bele a legbelsőbb életről,
mint amit színpadon ki lehet fejezni. De nem dolgoztam hiába, mert valóban
elmulattatott egy-egy régi kedves figura megjelenése...
A Vörös postakocsi ifjúkori emlék, mint valami szerelem, ezért nem illik
durva-kézzel hozzányúlni. Vajon van finom, megértő kéz a színpadon, amely e
hervadó, törékeny virágot bántalom nélkül tartani tudja?
(Egy Krúdy-cikkből.)
Vajon egyáltalán színdarab ez a különös, regényes,
látomásos, ironikus, zengzetesen szép szavakba foglalt négyfelvonásos,
két részben – előadott játék? A szó megszokott értelmében a műfaj kodifikált
szabályai szerint: nem az! És ez éppen legfőbb erénye, amiképpen
fogyatékosságai is ebből fakadnak.
Mert bámulatra méltóak A vörös
postakocsi színiirodalmunkban páratlanul álló
tartalmi, formai és nyelvi értékei, mint ahogyan elgondolkoztatóak szerkezeti
gyengeségei, feszültségingadozásai.
Krúdy a belső élet kifejezésére itt is, mint epikájában
a többszintes építkezést alkalmazza. A jelenidejű realitás
mellett az emlékezés síkján megelevenednek a felburjánzó asszociációk és az
érzelmi felhevülés kiváltotta látomások. Ugyanakkor a főcselekményt egyenértékű
szólamként, ellenpontozó hatással ironikus közjátékok, megjegyzések, utalások
kísérik: ezáltal mintha az egész mű egyfajta áthangoló idézőjelbe kerülne. Álom
és valóság, szókimondás és elfojtott indulatok, stílusegység és stíluskeveredés
határán lebegve az egész színpadi mű sajátos, szüntelenül fluoreszkáló hatást
kelt. Bármiként ítéljük is meg, annyi bizonyos: semmivel össze nem téveszthető
egyéni hang szól hozzánk.
Valójában regényes szerelmi história ez, amelynek
címében, főszereplőit illetően, és néhány epizódjában van csak köze a híres
regényhez. Férfihősei, Alvinczi Eduárd és Rezeda Kázmér egy leányért,
Esztelláért mérik össze erejüket, ha szó szerint nem is, de valójában
életre-halálra. Alvinczi (alias Szemere Miklós)
javakorabeli, sokat látott; tapasztalt; – életunt férfiú, akinek hatalmas
vagyona lehetővé teszi, hogy pusztán kedvtelésének éljen. Titkon szereti
védőszárnyai alatt nevelkedő unokahúgát, de érzelmeit önmagának is csak akkor
meri bevallani, amikor az ellenfél, a nála fiatalabb, de az élet iskolájában
már szintén minden jót-rosszat kitanult Rezeda Kázmér megjelenik a színen. Ez a
hírlapíró, aki Krúdy egyik kedvelt és jellegzetes hasonmása volt, magával
csábítja a tiszta és tapasztalatlan, ártatlan szerelemre gyúló Esztellát
Pestre. De csak rövid ideig tud elvonultan, felhőtlen boldogságban együtt élni
vele, nyughatatlan, kísértésékkel viaskodó természete fellázad: ki akarja
próbálni a lányt, egy este elviszi Steinné találkahelyére. Esztella
állhatatossága a kényszernek és a körülmények csábításának engedve megtörik, és
itt mulatozás közben talál rá újra Alvinczi. A bűnbánó lányt visszaviszi
kastélyába -, ide tér majd meg a színdarab végén hosszú külföldi utazása és
vagyonának elvesztése után ő is, hogy a lány mellett, aki még egyszer és végleg
elutasítja Rezedát, megnyugvást találjon.
A romantikus történetben, mint annyiszor. Krúdy ezúttal
is saját nagy ellen felével, a csodált és gyűlölt eszményképpel vívott
párharcát írta meg. A két típusban egy pusztulásra, lassú haldoklásra ítélt
történelmi réteg, egy a sírverem szélén bokázó nemzet képviselőit látta.
Azokét, akiknek még megadatott volna pozitív eszményekért harcolni, és azokét,
akik ideául is csak elmúlt dicsőségek, ábrándozások, megvalósítatlan
tervezgetések kísértet-alakjait választhatták. És meghajtja fejét a bálvány,
Alvinczi előtt, aki ha semmi mást, de az egyetlen még tiszta embert, Esztellát
és az igazán mély érzelmeket ki tudja menteni az elaljasult életből.
Szertartás ez a dráma: nemcsak azért, mert áldozat a
tisztaság előtt, hanem, mert felidézi a kísértőket és a kísértéseket, hogy
megvívjon velük. E szellemidézés kölcsönöz modern formát a játéknak. A csehovi
és ibseni lélekábrázolás örökét átvéve a többnézőpontú,
differenciált, a dolgok lényegét sokoldalúan megvilágító, a huszadik század
emberének töprengő, mérlegelő, viaskodó látásmódját próbálja drámairodalmunkban
elsőként megvalósítani. Az Anna-bál és a nyilvánosház álomképei, a monológokból
összeszőtt ál-dialógusok, a stíluselemek szándékos vegyítése, a szöveg néhol
rideg köznapisága és költői magaslatba emelkedő hirtelen váltásai által
létrehozott kontraszt – mindez a tudatos többszólamúság jele, és az európai
drámairodalom szürrealista irányzatának előhírnöke. De nálunk nem talált
megértésre, és ezért nem teljesedhetett ki, sem ebben a színműben, sem
másokban.
Örvendetes, hogy a dráma ebben a formájában is megállja
helyét a Vígszínház színpadán. Ez jelentős részben Kapás Dezső érdeme, aki mint dramaturg és
mint rendező egyaránt alkotó értékű munkát végzett. Más Krúdy-művekből vett
részletekkel kiegészítette, megerősítette a drámát, hangszerelésében a
polifónia – kivált a két középső képben – hiánytalanul érvényesült. Csak két
beépített motívumot véltünk feleslegesnek: a báli jelenetben az öngyilkosokét,
és az örömtanyán az Asszonyságok díjából idekerült Nataliáét.
Ez utóbbi különösen bántó, hiszen e színdarabban Esztella képviseli azt, amit Natalia a regényben, a kettőzésre pedig semmi szükség.
Ezért azonban bőven kárpótoltak a helyénvaló ironikus betoldások, és az olyan
feszültséget növelő kiegészítések, mint az első felvonás pisztoly-jelenete.
Darvas
Ivánnal (Alvinczi Eduárd) mintha maga Krúdy lépne színpadra.
Bizonyosak lehetünk afelől, hogy híven megfogadta a szerzői utasításban
olvasható tanácsot: „Ha a színész úr
elolvassa A vörös postakocsi című regényt, még többet
megtudhat Alvincziről”. Nos, a színész úr, amit csak megtudott a
családfáját Hubáig visszavezető, anglomán, különc modern eszméket hirdető, de
tétlen főúrról, azt mind tovább is tudta adni a közönségnek. Illesse őt ezért,
és külön a költői szépségű Krúdy szöveg művészi dikcióval előadott
tolmácsolásáért őszinte elismerés. Sajnos nem szólhatunk ilyen osztatlan
lelkesedéssel Tahi Tóth Lászlóról,
Rezeda Kázmér alakítójáról. Túl fiatal, túl romlatlan volt ehhez a szerephez,
így nem tette elhihetővé a színdarab egyébként is legproblematikusabb
fordulatát: Esztella elhurcolását a „kakasos házba”. Ám főképp az első felvonás
lírai jeleneteinek stílusos, átélt megformálásával bontakozó színészi
tehetségének javát nyújtotta. Halász
Judit egy meglehetősen passzív szerepben (Esztella) illúziót keltő volt, el
tudta hitetni még az íróilag mostohán megformált fordulatokat is. Az igen népes
társulatban, mint ez ilyenkor lenni szokott, számos jó karakteralakítást
láttunk, ám sokszor felszisszentünk egy-egy epizódszereplő bántóan stílustalan
megszólalásakor. De emlékezzünk ezúttal csak a jók közül is a legjobbakra: Pártos Erzsire az utolsó képben, Pethes Sándorra és Bilicsi Tivadarra az Anna-bál pompás kettősében, Bulla Elmára a neki szokatlan szerepkörízléssel kidolgozott
részleteiben; Schubert Éva és Nagy István kiváló portréjára.
Szilveszter és Unghonberki úr – |
|
Alvinczy Eduard (középen) Rezeda Kázmér és Esztella
társaságában (Darvas Iván, Tahi Tóth László és Halász Judit) (MTI fotó, Keleti Éva felv.) |
Szinte
Gábor díszletei közül a kastélyebédlő idézte legsikerültebben
a Krúdy-hangulatot, előfüggönye rajzában kitűnő, színeiben kevésbé meggyőző
volt, az Anna-báli jelenet képét pedig túl operettesnek éreztük. Kemenes Fanny valamennyi
ruhája híven idézte a kort, kiemelte a karaktereket, kivált Alvinczi indiai,
törökös és angol szabású ruházatának megkomponálásában jeleskedett. Hidas Frigyes muzsikájának egyes
részletei feleslegesen melodramatikus hatást tettek.
A zenélő órák hangulatát és a postakürtöt felidéző motívumok viszont jól
sikerültek.
Krúdy mindig megosztotta az olvasókat, közönséget.
Voltak és ma is vannak, akik bámulják, elragadtatással nyilatkoznak minden
soráról, vannak, akik nehezen élvezhetőnek tartják. Ezúttal, A
vörös postakocsi bemutatóját illetően sem lesz ez másként.
Barta
András
(Film-Színház-Muzsika,
1968/47. /november 23./ 4-5. p.)