Rádió

Krúdy-fantázia

„Alkonyodott, mint a fáradt szív” – ez a fenségesen szép mondat is fölhangzott a Rezeda Kázmér-novellákból összefűzött Krúdy-fantáziában, Török Tamás finommívű munkájában. De csak mellesleg. Pedig akár a műsor mottója vagy címe is lehetett volna. Hiszen az idős mestert idézte, a rezignáltat, a lemondót. Azt, aki élete borús alkonyán a gyomor örömeiben, a lovak futásában, a kártya járásában és a bölcs szemlélődésben találta legfőbb élvezetét; azt, aki már végleg belátta, hogy amúgysem hódíthatja meg mindazon nőket, akikre vágyakozik, s aki éppen ezért már nem restellte kudarcait sem. Mint földöntúli látomásra meredt tehát a kacér és könnyen csábuló Antóniára, szívének kegyetlenül kegyosztó hölgyére, aki a tőle kapott kulccsal megnyitott Borz utcai szobában az evezős bajnokkal szerelmeskedett, majd szemérmetlenül felajánlotta magát neki, a leselkedőnek is.

Korunk újra felfedezi és mindinkább magáénak tudja, vallja Krúdyt. Álomvilágát, sajátos gondolattársításait, regényes történetekbe menekülő utazásait, lemondó, fáradt legyintését. Török Tamás is ezeket a vonásokat fedezi fel elsősorban az írót megidéző rádió-fantáziájában. A sztereo technikát alkotóan fölhasználó játék Rezedát az Árnyékkal szembesítő ördögidéző és űző dialógusaiban, a régi pesti élet színeit, hangulatait és hangjait felidéző háttér montázsaiban az író elbeszéléseire emlékeztető barokkosan zsúfolt szerkesztésmód jelentkezik, a szövegben, a ritmusban pedig a Krúdy-novellák próza-költészete és zeneisége visszhangzik. Csak egyetlen szín hiányzott kissé a palettáról: az irónia, amely e történetek elmaradhatatlan felhangja. A nagyigényű vállalkozás azonban így is figyelemreméltóan egészíti ki Török Tamás rádiós munkásságát, amelyről korábban, rendezői sorozata kezdetekor már írtunk. Latinovits Zoltán Krúdy-érzékenységét a Szindbád-film után már nem kell taglalni: a szivárványos mondatok az ő tolmácsolásában egy sikeres bukásokkal és végzetes hőstettekkel teli, csupa-ellentmondás férfi élet belső drárámáját közvetítik. Partnerei közül ezúttal az Antóniát és az álmot megszólaltató Császár Angélát illeti a legfőbb és legszebb dicséret.

Barta András

(Film Színház Muzsika, 1974/35. /augusztus 31./ 21. p.)