KATONA BÉLA: KRÚDY GYULA PÁLYAKEZDÉSE

(Akadémiai, 1971. – Irodalomtörténeti Füzetek 75.)

Egészen a legutóbbi időkig is szinte minden Krúdyval kapcsolatos recenzió felemlegeti a Krúdy-filológia szegényességét. Pedig időközben jelentős kiadványok és tanulmányok születtek, amelyek lényegesen megkönnyítik huszadik századi prózairodalmunk e kiemelkedő alkotója életművének irodalomtörténeti megközelítését. Talán elegendő, ha itt a teljesség igénye nélkül csak az életmű-kiadásra, a Tóbiás Áron szerkesztett Krúdy világára, Diószegi András, Féja Géza, Szabó Ede, Sőtér István és Szauder József alapvető tanulmányaira hivatkozunk. Katona Béla értekezése most újabb fontos hozzájárulás ehhez a munkához, amely remélhetőleg végül is elvezet a teljes életművet feltáró monográfiához.

Katona, aki a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola tanára, közel két évtizede alapos, pontos és sokszor áldozatos munkával gyűjtötte és adta közre Krúdynak szülővárosával és a Nyírséggel kapcsolatos, főként ifjúkorára vonatkozó életrajzi és filológiai adatait. Majd fokozatosan kitágította érdeklődési körét az író diákkorában szülővárosán kívül publikált írásaira, az érettségi utáni a debreceni, nagyváradi szerkesztőségekben eltöltött hónapokra, végül az első, a század-fordulóig terjedő pesti évekre is. Ezeket a lépcsőfokokat végigjárva írta meg összefoglalásként Krúdy Gyula pályakezdése című tanulmányát, amely az Irodalomtörténeti Füzetekben közreadva megbízható eligazítást nyújt az író munkásságának kezdeti szakaszában.

A könyv értékei közül mindenekelőtt az életrajzi adatok és vonatkozások alapvető jelentőségére hívjuk fel a figyelmet. Főként azért, mert már Katona Béla előtt többen is, jobbára műkedvelő jelleggel vagy megfelelő ismeretek hiányában foglalkoztak Krúdy ifjúkorával, és számos téves közléssel eléggé összekuszálták a tényeket. Katona most kellő tapintattal, ahol pedig szükséges megfelelő eréllyel igazítja ki a tévedéseket. Megbízható adatokra és közlésekre támaszkodva vagy cáfolhatatlan logikai következtetésekkel korrigálja a sejtésekre, találgatásokra vagy félreértésekre alapozott „regényes” hipotéziseket, és vagy pontos adatokat állít a helyükbe vagy elismerést érdemlő szerénységgel megállapítja, hogy jelenlegi ismereteink mellett egy-egy homályos biográfiai vonatkozás nem tisztázható kellőképpen. (Például miként jöhetett létre rendszeres kapcsolat a diák Krúdy és az Orsova és Vidéke szerkesztősége között.) A még mindig tisztázatlan adatok azonban eltörpülnek Katona életrajzi kutatásainak alapvető nóvumai mellett.

így elmondhatjuk, hogy az oly sok legendával elködösített Krúdy-életrajznak legalább az első, a századfordulóig terjedő része a jelenlegi lehetőségekhez képest tisztán áll előttünk. Ám Katona könyvének mégsem a biográfiai anyag korrekt közlése a legértékesebb része. Hanem az, hogy az immár megbízható adatok alapján alapos és meggyőző képet ad az író gyermek- és ifjúkoráról, pályakezdő éveiről. A múlt század utolsó negyedének nyírségi világa, Nyíregyháza, a szülői ház, az iskola, a podolini majd a nyíregyházi gimnázium, a debreceni és váradi szerkesztőségek, végül a millenium idejének pesti íróvilága jellegzetes és pontos rajzolatban áll előttünk. A szerző értő filológusra valló érzékenységgel azokat a tényeket emeli ki a történelmi, társadalmi háttérből, amelyek meghatározó jelentőséggel bírtak az író ifjúkorában és pályakezdő munkáiban.

Főként a szülők, a nagyszülők, az ismertebb gimnáziumi tanárok, a két öreg cimbora (Dálnoki Gaál Gyula és Kálnay László), és a későbbiekben Koncz Ákos, Zoltai Lajos és Gáspár Imre portréi sikerültek. Katona azzal, hogy a Krúdy-család bonyolult viszonylatait és körülményeit a rendelkezésre álló kevés megbízható adat alapján kellően tisztázza, hogy megpróbál fényt deríteni az időnként homályba vesző iskolai évekre, a Kálnayval és Dálnoki Gaállal fenntartott rejtélyes kapcsolatra, a Gáspárhoz, Konczhoz és Zoltaihoz fűződő szálakra azt az elsődleges, és olvasmányi alapon nyugvó másodlagos élmény anyagot egyaránt feltárja, amely e korszak jobbára még zsenge írásait ihlette. Szorgos munkával azt is kiderítette, milyen könyveket forgathatott az ifjú írójelölt, de ami ennél sokkal fontosabb, objektív képet rajzol arról a nyírségi, podolini és pesti világról, amely majd az író érett műveiben nosztalgikus emlékképként újra és újra visszatér. Talán csak a nagyanya portréja sikerült halványabbra, holott meggyőződésünk szerint, ez a szeszélyes fantáziával rendelkező, tenyérjóslással és álomfejtéssel is foglalkozó, magas kort megért asszony, akinek házában a fiatal Krúdy gyakran megfordult, nagy hatással lehetett a diák írói ambícióira.

Bár nem hangsúlyozhatjuk eléggé Katona könyvének biográfiai jelentőségét, természetesen ennél is fontosabb az, hogy a pályakezdő írásokat megnyugtató alapossággal és minden lényeges momentumra kiterjedő figyelemmel elemzi. Nem követi el azt a hibát, hogy a zsengéket túlértékeli, de mindenre felfigyel, ami az érett művek szempontjából fontosnak tekintendő. És ez azért is nagy szó, mert mint ismeretes, Krúdy már tizenöt éves korától rendszeresen publikált, és – akárcsak később –, ekkor is igen nagy termékenységgel.

Az egyes kisebb korszakokon belül (diákévek, Debrecen és Várad, Pest) elsősorban a témaválasztás és a stílusjegyek vizsgálata foglalkoztatja Katonát. Elkerüli a közvetlen összefüggések erőltetett kimutatását: a témaválasztásban inkább a szerepjátszó, stilizáló hajlam, az olvasmányélmények és a közvetlen környezet általánosabb, áttételes hatását hangsúlyozza. Ugyancsak helyesen egy-egy, a későbbi egyéni stílusú írót sejtető novella- vagy regényrészletben nem fedezi fel minden áron a szárnyait bontogató nagy írót, hanem inkább arra mutat rá, hogy ezeknek az írásoknak az ismerete nélkül nem érthetjük meg az érett alkotó munkásságát. A zsurnalisztikai munka efemer termékeiben is elsősorban azokat az író érdeklődési körét feltáró jegyeket fedezi fel, amelyek bizonyos magyarázatul szolgálhatnak az 1910 után kibontakozó széles körű publicisztikai munkásságához. Katona helyes szemléletére igen jellemzőek a következő sorok: „Vizsgálódásunkban nem is mint kész műalkotásokkal foglalkozunk velük [ti. a zsengékkel – B. A.], hanem sokkal inkább az író fejlődésének sajátos történeti dokumentumaiként vesszük őket figyelembe. Ebből következik, hogy elsősorban a bennük rejlő motívumok és csírák a fontosak számunkra, és nem annyira a kidolgozás, az írói megoldás művészi színvonala.”

Ezt a vizsgálati módszert mutatis mutandis a későbbi, 1896 és 1900 között született, jelentősebb írások vonatkozásában is fenntartja, és kivált a Szeretlek!, valamint az Aranybánya című regények elemzésénél alkalmazza figyelemreméltóan. Különösen az utóbbi társadalomkritikai élessége csábíthatta volna túlzásokra, de Katona világosan látja, hogy ez a regény csupán megragadó és fontos kísérlet a városi-polgári irodalom irányzatának sajátos továbbfejlesztésére, de a művészi megvalósítás gyengéi perdöntőén tanúsítják, hogy a korrumpálódó dzsentri-Magyarország elítélése nem az az irányzat volt, amelyben Krúdy írói egyénisége kiteljesedhetett volna.

Katona kismonográfiájának mindemellett az is érdeme, hogy jó érzékkel emeli ki az ifjúkori írásokból azokat a stíluselemeket, amelyek – ha mégoly kezdetleges formában – a későbbi egyéni jellegzetességek csírái. így többek között a Szindbád előképeknek tekinthető novellahősökkel kapcsolatosan felhívja a figyelmet a líraiság jelentkezésére (105 – 107.). Vagy ugyancsak ezeknél az elbeszéléseknél rámutat a stílirónia felcsillanásaira. De ugyanakkor figyelmeztet, hogy szerepe még nem pontosan ugyanaz, mint az érett Krúdynál. „Ott [ti. 1911 után – B. A.] főként arra szolgál, hogy finomkodó, erősen színpadias, impresszionisztikus stílusát ellensúlyozza, itt viszont még inkább az a szerepe, hogy saját írói gyengeségeit leplezze.” Ez a helytálló és fontos észrevétel kivált akkor pontos, ha azt is hozzátesszük, hogy míg a zsengékben jobbára ösztönös a stílirónia alkalmazása, ez az eszköz a későbbiekben írásművészetének igen tudatos eszközévé fejlődik.

A tanulmány utalásaiból nyilvánvaló, hogy szerzője alaposan ismeri Krúdy egész életművét, hogy jóval több anyagot dolgozott fel, mint amit munkájában közvetlenül is felhasznált. Csak egy ponton tartjuk elnagyoltnak a következő fejlődési szakaszra, az úgynevezett Mikszáth-korszakra való rövid, ám igen fontos kitekintést. Katona – más Krúdy-kutatókhoz hasonlóan – úgy véli, hogy az író vég

legesen kialakult, érett műveit 1910-től, az első Szindbád novellák megjelenésétől kell számítanunk. Holott már az 1906 végétől írt, középkori zsoldostörténeteket feldolgozó elbeszélésekben (Középkori álom, A lyukas tallér, Jézuska csizmája stb.) és a Régi szélkakasok között (1909) című regényben szinte teljes vértezetében előttünk áll az az egyéni hangú író, aki a későbbiekben a magyar próza egyik legjelentősebb mesterévé válik. A megtévesztő talán csak az, hogy szubjektivitása, líraisága a különböző szerepek „kipróbálása” következtében itt még a későbbieknél sokkal áttételesebb formában nyilatkozik meg.

Ez azonban csak olyan megjegyzés, amely nem annyira a tanulmány szorosabban vett tárgyát, hanem inkább azt a hatósugarat érinti, amit Krúdy pályakezdéséhez értelemszerűen hozzá kell számítanunk. Annál is inkább, mert Katona Béla tanulmányával maga támasztja fel bennünk a továbbgondolás igényét. És ezzel együtt azt az igényünket is, hogy várjuk tőle e munka folytatását. Mindenekelőtt az 1900 után, jobbára Mikszáth hatására írt, a pusztuló dzsentri sorsát ábrázoló elbeszélések monográfikus feldolgozását. Mert csak ezeknek az írásoknak az elemzése mutathatná ki meggyőzően, miként alakult fokozatosan Krúdy egyéni stílusa azokban az években, amikor hosszú kerülőúton kereste egyéni kifejezési lehetőségeit, önálló hangját.

Barta András

 

(Irodalomtörténet, 1973/3. 774-777. p.)