Krúdy világa. Gyűjtötte és írta: Tóbiás Áron. Bp. 1964. Fővárosi Szabó Ervin Könyv­tár. 730 l.

 

Elgondolkoztató, hogy annak az írónak, aki közel száz kötetnyi regénnyel, novellával és több száz maradandó értékű hírlapi cikkel, kritikával gazdagította irodalmunkat, önálló kiadványban eddig mindössze egy füzetnyi irodalmat szenteltek: könyvtáraink kataló­gusában Perkátai—Kelemen László 1936-os keltezésű színvonalas, de már sok tekintetben túlhaladott disszertációján kívül hiába keres­nénk könyvet, amely Krúdy Gyula élet­művében eligazít.

A Szabó Ervin Könyvtár vállalkozó ked­vének, áldozatkészségének és egy igen lelkes szerkesztő szorgos kutatómunkájának köszön­hető, hogy az elmúlt esztendőben — az író születésének 85. és halálának 30. évforduló­járól egy évvel lekésve ugyan — megjelent egy emlékkönyv, amely némileg csökkentette a Krúdyval szemben fennálló adósságot.

Tóbiás Áron, a Krúdy világa szerkesztője gyűjtőmunkájáért minden elismerést meg­érdemel. Riporteri múltjához híven egy-egy érdekes adatért napokig kutatott sárgult újságokban és folyóiratokban, elveszettnek hitt levelezéseket böngészett át lankadatlan türe­lemmel, árgus nyomozókat megszégyenítő szimattal és logikával lelt rá már régen holt­nak hitt emberekre is, akik egy-egy jellemző adattal szolgálhattak az író életéről. Magne­tofonjával egy új életre kelt, modern Szinbádként utazta be az emlékezés ködébe süllyedt tájakat, hogy mikrofonja elé vonja és megszólaltassa egy kalandos író-élet hiteles és kevésbé hiteles tanúit.

A könyv, amely ily módon megszületett váltakozó értékű anyagával is lebilincselően érdekes, becses olvasmány, tág teret nyújt az érdeklődő olvasónak és a kutató irodalom-történésznek az életmű és a sajátos írósors felett való elmélkedéshez. Az emlékezések és dokumentumok hatalmas tömegéből nehéz ki­emelni bármelyiket is, mégis külön elismerés­sel szeretnénk szólni itt a család (Krúdy Mária, Krúdy Zsuzsa, Krúdy Ilona és Krúdy Gyula) színvonalas és adatokban értékes visszaemlékezéséről, valamint arról a fontos kortörténeti anyagnak is beillő levelezésről, ame­lyet az író és Tevan Andor kiadó folytattak.

Még jobban örülnénk a kötetnek, ha min­den vonatkozásban oly színvonalas lenne, mint amilyen lelkes és hozzáértő a gyűjtő­munka volt. A szerkesztésnek is vannak jelen­tős érdemei: az összegyűjtött hatalmas anyag nagyjából áttekinthető rendezése, az illuszt­rációk megfelelő kiválasztása és elosztása, a bibliográfiai adatok mellé sorolt kritikai sze­melvények közlésének ötlete. Éppen ezért meglepő, hogy mellőzte azoknak a kis fárad­sággal közölhető, fontos adatoknak a feltün­tetését, amelyek az egyes (nem a kötet részére írt) emlékezések és kritikai szemelvények meg­jelenési helyére utalnának. Hanyagságok és pontatlanságok találhatók a szerkesztő által az egyes fejezetek elé írt bevezetőkben is. Példának idézzük a 137. oldalon olvasható két mondatot: „Az író fénykora az 1910-es esztendő elején kezdődik a Szindbád-elbeszélések népszerűségétől s tart a forradalmakig, az emberi forradalmi helytállásokig. A csúcs: »A vörös postakocsi«, ... melyet 1913 víz­keresztjén kezdett el folytatásokban közölni A Hétben Kiss József...” Ezzel szemben: az első Szindbád elbeszélés 1911. január 17-én jelent meg (a Világ c. napilapban), az első Szindbád-kötet pedig ugyanez év végén, de ez sem hozott különösebb népszerűséget az írónak, csak utóbb A vörös postakocsi meg­jelenése után figyeltek fel novelláira is. Az említett regény folytatásait pedig pontosab­ban 1913. január 12-én kezdi el közölni A Hét. Ez lehet apróság, mint ahogy a Pesti levelek c. híres cikksorozatot sem szombatonként (mint ezt a 165. oldalon állítja a szerkesztő), hanem szinte kivétel nélkül mindig vasárnap közli a Magyarország c. napilap, több mint egy év­tizeden át. Ennél jelentősebb tévedése azon­ban az idézett résznek azon állítása, hogy az­ író fénykora az 1910-es esztendőtől a forra­dalmakig tart. Mint ismeretes Az élet álom c. kötetben összegyűjtött elbeszéléseit, amelyek kétségkívül az életmű másik, az előbbinél is kiemelkedőbb csúcsát jelzik 1926—28-ban írta, egyéb késői időszakban keletkezett fon­tos műveiről nem is szólva. Ezek a kisebb-nagyobb félreértések, hibák és gondatlansá­gok annál is bosszantóbbak, mert nagy részük éppoly könnyen elkerülhető lett volna, mint az a sok sajtóhiba, amelyik egyik-másik könyvoldalon szemet bántóan hemzseg.

Az életrajzi emlékezések az emlékezők memóriájától és elfogultságaitól függően ter­mészetesen bővelkednek a szándékolatlanul és szándékoltan téves adatokban. Elemzésük érdekes és hasznos munka lesz; ezt egy lehe­tőség szerint pontos életrajzi mutató függe­lékben való közlése igen nagymértékben meg­könnyítette volna. A kötethez fűzött névmu­tatót is igen hiányoljuk.

Örvendetes eseménye viszont a könyvnek,. hogy Kozocsa Sándor több évtizedes gyűjtő­munkájának . eredményét, a Krúdy kötetki­adásokra vonatkozó teljes bibliográfiát, vala­mint az íróról szóló irodalom részleges ismer­tetését is közreadja.

Krúdy művei, hírlapi megnyilatkozásai, életmódja mindig élénken foglalkoztatta a közvéleményt. Lelkesen magasztalták vagy dühödten támadták, néha értetlenül félre­dobták, majd megint egekig emelték. Embe­ri-írói magatartásának és életművének érté­kelése — mint ezt éppen ez emlékkönyv is oly hitelesen tanúsítja — többnyire a külön­böző előjelű szubjektív megnyilvánulások alapján született meg. Nagyon jellemző, hogy az első terjedelmesebb könyv, amelyet emlé­kének szenteltek, szintén a szubjektivitás jegyében jött létre. Ez az elfogult szemlélet ezúttal azonban igen rokonszenves, mert az író és műve iránti megbecsülésen alapul. Bizonyára eredményes is lesz: egy sokoldalú Krúdy-monográfia megalkotásánál forrás-értékű anyagként segítheti az irodalom­történetírást.

Barta András

 

(Irodalomtörténeti Közlemények, 1965/3. 392-393. p.)