BARTA ANDRÁS

KRÚDY GYULA

Az önmagával verekedő író

Ezerkilencszáztizenkilencben rövid emlékezést írt a Nyugatban Adyról. Ebben kifejti, hogy részben személyes tapasztalatai alapján is kételkedik a verekedő Adyról szóló, mind jobban szaporodó legendákban: „Ady Endre inkább csak írásaiban, az élete hullámvonalában volt forradalmár” – írja és hozzáfűzi, hogy személyes érintkezésben és józan állapotában megejtően kedves volt, ha verekedett, inkább csak mindig önmagával. Cikkének címét is ez a gondolat sugallta: „Az önmagával verekedő költőről.” Ezt a fordulatot tehát tőle magától kölcsönöztem.

Krúdyról talán még Adynál is több a legenda. Kivált a verekedő, lumpoló, nőfaló Krúdyról. És se szeri se száma azoknak a díszítő jelzőknek, amelyekkel életében vagy halála után, joggal vagy jogtalanul megtisztelték, vagy megrágalmazták.

Nem a jelzők, és különösen nem az életét, életművét felelevenítő és értékelő „szempontok” számát akarom szaporítani, amikor az önmagával verekedő Krúdytól emlékezem születése kilencvenedik évfordulóján, hanem azt az írót szeretném bemutatni, akivel az életmű-sorozat több mint tucatnyi kötetének sajtó alá rendezése, és szinte valamennyi hozzáférhető írásának elolvasása közben megismerkedtem. Mind mélyebbre hatolva gazdag írói világában, egyre erősebbé vált meggyőződésem, hogy legjobb művei, de sokszor még jelentéktelennek tűnő néhány oldalas elbeszélései, karcolatai és cikkei jobbára ádáz belső küzdelemben születtek. Nemcsak életműve, élettörténete is erről tanúskodik.

Franz Kafka írja naplójában: „Van egy bizonyos pont, ahonnan többé nincs visszaút; ezt a pontot kell az embernek elérnie.” Krúdynál egyénisége kibontakozását számos akadály nehezítette, a fordulópontig vezető út hosszú és küzdelmes volt: „...írói sikerem szinte elátkozottan, némán elkerült körülbelül harmincöt esztendős koromig. A Szindbád-novellák nagyszerű ellenségeket, váratlan olvasókat szereztek” – írja egy 1923-as keltezésű önéletrajzában. Tegyük hozzá: az írói siker és a művészi beérés egybeesett, és ez korántsem véletlen. Húsz esztendei irodalmi munkásság, több mint ezernyi elbeszélés, féltucatnyi regény és néhányszáz hírlapi cikk előzte meg. Nem valamennyi, de jó részük a keresés, az önmagával való viaskodás jegyében született.

Azon a ponton, ahonnan többé nem volt visszaút, akárcsak Asszonyságok díja című regényének hőse, Czifra János, Krúdy is önmagával találta szemben magát. Az Álomalakkal, Szindbáddal, Rezeda Kázmérral (vagy akármint is nevezte alteregóit); azokkal, akik vagy tisztábban látták, vagy tisztábban, teljesebben élték az ő életét, vágyait, álmait. Ami munkásságában igaz érték, valamilyen formában ebből a találkozásból, illetve szembesítésből ered.

„Én írónap készültem: semmi másnak.”

Ismeretes, hogy első elbeszélése tizennégy éves korában jelent meg a Szabolcsi Szabadsajtóban. A következő évben már az országos lapok is felfigyelték rá. Érettségi előtt Debrecenbe szökött segédszerkesztőnek, majd a vizsgák letétele után ide tért vissza, hogy néhány hónap múlva tovább álljon Váradra. Innen már 1896-ban a fővárosba vezet az út; pontosabban a Józsefvárosba, illetve a különböző redakciók előszobáiba. Nem sokáig kellett kilincselnie: első elbeszéléskötetéből 1897-ben mutatványt közöl a Magyarország c. lap, és ettől kezdve a legkülönbözőbb érdekeltségű és politikai nézeteket képviselő lapok tárcarovatai nyitva állnak előtte. Bámulatosan termékeny: ontja a cikkeket, elbeszéléseket, regényeket. Látszólag minden rendben van, az alig húsz esztendős fiatalember befutott író!

A siker azonban nem tévesztette meg. Meggyőződhetünk róla, ha elolvassuk könnyű kézzel írt, a miliő-rajztól és a helyenként érzékletes impresszionista hangulatfestéstől eltekintve jobbára zsenge, irodalmi utánérzésekből táplálkozó elbeszéléseit. A rendkívüli tehetség szárnybontogatását csak az érett korban írt művekből visszakövetkeztetve fedezhetjük fel bennük. A többnyire egyéniség híján levő írásokban azonban figyelemre érdemes belső küzdelem feszül. Kivált első kötetben is megjelent regényén, Az aranybányán (1901) jól lemérhető ez. Az utolsó előtti fejezet alcímében azt a különös kitételt olvashatjuk, hogy „a szerző megunta hőseit”. Kiábrándult dzsentri hőséből. Csobánc Péterből, aki rendkívüli lustasága révén képviselői mandátumhoz, tájékozatlansága és szerencséje segítségével honatyai sikerekhez, érdekházasság útján pedig vagyonhoz jutott. A szédületes karrier azonban nem elégíti ki: a pénz-hajszában aranybánya-spekulációba keveredik és ebbe belebukik. De csak átmenetileg: elfogadja szeretőjének tanácsát, kormánypártiból ellenzékivé vedlik át, hiszen „a magyar képviselők között mindennapi az ilyesmi”, – az üldözöttből mártír lesz, fáklyásmenetet rendeznek tiszteletére.

Annyi más illúzió után, már fiatal korában ezzel is le kellett számolnia: a dzsentri nem boldogulhatott a kapitalizmussal kötött érdekszövetségben. Romantikus hevületében minduntalan azt a csalhatatlan eszményt kereste, amely felé haladhatna, és amelyet olvasóinak elérendő célként megjelölhetne.

A családjától, ifjúkorától nyert szellemi örökség, amilyen gazdag és sokrétű, olyan terhes is volt egyszersmind. A hagyaték nagy részét fel kellett számolnia ahhoz, hogy megtarthassa, ami értékes volt belőle. Apai nagyapja harcos negyvennyolcas nézeteit éppúgy, mint apjának a kiegyezést támogató elveit a gyakorlati politikában és az irodalomban egyaránt idejét múltnak érezte. Az előbbi konzervativizmusa, az utóbbi nemzetietlensége taszította. Alsó gimnáziumi jezsuita és piarista neveltetése kevés nyomot hagyott rajta, inkább csak egy-egy hangulat erejéig jelentkezik írásaiban. Sokkal mélyebben hatott rá apai nagyanyja, a babonaságokkal, álomfejtéssel és más titokzatosságokkal is foglalatoskodó Radics Mária, – valamint Kálnay László és Dálnoki Gaál Gyula, a két vidám cimbora, aki a bohém élet rejtelmeibe vezette be őt. És a debreceni szerkesztő korában harcos szabadelvű Gáspár Imre, aki leveleivel és személyes tanácsaival első irodalmi mentora volt, valamint első pesti éveinek író barátai, főként Cholnoky Viktor, akiről 1911-ben így írt: „A magamfajta fabulázó író, aki abból a hazugságból él, ami éppen eszébe jut, rajongva és hódolattal mereszti szemét a csodálkozástól, midőn a pozitívumok, a tudományok mezején látja kapálgatni társát a fabulázásban, a kigondolásban.”

Ez az idézet is, mint megannyi erre a korszakra emlékező írása jelzi, hogy milyen nyughatatlanul kereste ifjú éveiben a kibontakozás útjait. Társak között társtalan volt, a szinte naponta felburjánzó új eszmék, áramlatok, politikai, társadalmi nézetek között nem találta a magának valót, azt, ami tökéletesen kielégítette volna. Az új, a kapitalista gondolkodás, erkölcs, fejlődés ellentéteit inkább érezte, mintsem világosan látta; annak a rétegnek, a dzsentrinek, amelyből szegről-végről származott, világosan felismerte dekadenciáját. Belső konfliktusának egyetlen megoldási lehetőségét – úgy vélte – ez utóbbi ábrázolásában találhatja meg.

„Mindnyájan Mikszáth iskolájába jártunk.”

A polgári-városi irodalom tematikája és stílusa felé tett kitérő után Mikszáth nyomába szegődött. Elsősorban az élmény-anyag rokonsága és az ezúton könnyebben elérhető siker vonzotta. A lezüllött, elszegényedett nyírségi dzsentri sorsát kegyetlenül reálisan és ugyanakkor némi elnéző iróniával festette. De sohasem kívülről. Éppen ebben a fokozott személyességben, szubjektivitásban vált el tudatosan is Mikszáthtól. Egy Bródy Sándorról szóló cikkében így ír: „Könnyű volt Mikszáthnak, a maga két-három vármegyére kiterjedő ismeretségi körével; mindig akadt a tollára való ember a szomszédságban, atyafiságban, komaságban, sohase kell vala magamagáról írnia. Láthatatlanul elrejtőzhetik ama csibukok füstje mögé, amelyet hősei pöfékelnek.”

Ha Mikszáthnak a kilencszázas években írt műveit illetően ez a nyilatkozat nem is méltányos, azt azonban világosan mutatja, miben határolta el magát Krúdy tanítómesterétől. A régi dicsősége romjain vegetáló hétszilvafás nemesekről szóló anekdotáinak javarésze tragikomikus hangütésű; az ellentétes elemek kiváltotta kontraszt-hatás az elmúlással vívott reménytelen küzdelmet jelzi. A sok kínálkozó példa közül emeljük ki itt a Családi legenda (1907) című elbeszélést, amelyben az író gyermekkorában nagyapjával Kerekibe utazik lakodalomra. Útközben az öregúr elmeséli a szép Alojza történetét, aki az utolsó Gaál lány lett volna, ha a halál még jókor fel nem ismeri tévedését és nem támasztja fel halottaiból. A Gaálok a családi legenda szerint ugyanis nem halhatnak ki, hacsak nagyon el nem szaporodnak. A feltámadott pedig férjhez ment újra, és tizennyolc gyermeke született. Az anekdota végeztével nagyapa és unokája megérkezik a Gaál leszármazottak egyikének lakodalmára. Kiderül, hogy halott van a háznál, de az asszonyt nem temetik el, mert erősen bíznak feltámadásában. Ám hiába húzzák ujjára a babonás gyűrűt is, „...Juliska nem ébredt fel. Úgy látszik, eléggé elszaporodtak már a Gaálok.”

Talán szükségtelen is hangsúlyoznunk az elbeszélés, és az ezekben az években írt hozzá hasonlóak jelképességét, drámaiságát, tragikomikumát. Krúdy nemcsak valójában laza családi kapcsolatai, hanem főként érzelmileg, a gyerekkorban táplált illúziók révén kötődött ehhez a réteghez: úgy érezte, a reformkorban és a szabadságharcban pozitív szerepet játszott köznemesség pusztulása az ország pusztulását jelenti.

Prousttól, akivel az emlékező attitűd és bizonyos felületi stílusjegyek alapján össze szokták vetni, élesen elválasztja, hogy ő nem érezte szépnek, maradandónak, eszményinek környezetét, a világot, amelyben élt. Éppen ellenkezőleg. De nem is állt teljesen szemben, nem is idegenedett el ettől a környezettől, mint Kafka a polgárságtól. Krúdy későbbi álmai, víziói nem reális talajból fakadt, szimbolikus, irracionális rémlátomások, hanem sokkal inkább tudatos vágyálmok.

A mind elviselhetetlenebbé váló jelen elől menekül egy idealizált múltba, amelyet tudatosan szépít meg: ezt nem csupán rendre közbeiktatott szubjektív megjegyzéseivel, hanem ironikus hangsúlyaival is jelzi. Kötöttségei megakadályozták abban, hogy Ady vagy Móricz útját járja; úgy érezte, a valóságban nem találhat követhető eszményt, álmodott hát magának. Jelenkorát azonban sohasem idealizálta, és a sokáig közkeletű tévedéssel szemben a századforduló éveit későbbi írásaiban megszépítő ábrándokról sem akarta soha elhitetni, hogy azok az akkori valóságot idézik fel.

Középkori álom

Schöpflin Aladár írja Krúdy-nekrológjában: „Soha semmihez nem tartozott, irodalmi irányhoz vagy iskolához, párthoz, társasághoz – még az emberek társaságához sem. Élte a saját maga alkotta életét, írt a saját maga alkotta módon, nem vegyült össze senkivel és semmivel, nem hiszem, hogy szerelemben vagy barátságban valaha egészen odaadta volna magát bárkinek is. A társadalmi morált nem ismerte el magára érvényesnek, de volt morálja, csinált magának egy testére szabott morált.” Fűzzük hozzá ezekhez az igen találó sorokhoz, hogy kivált mielőtt egyénisége véglegesen kialakult volna, a kötődésnek mindezen formáival megpróbálkozott. Ami az irodalmi iskolát illeti (ezt Schöpflin is említi) Mikszáthéval, ami pedig az irányt, főként anyagi okokból a katolikus körökkel (Magyar Szemle, Élet). Az írók társaságán kívül a tízes évek második felében mind gyakrabban látták Szemere Miklós környezetében, aki bizonyos vonatkozásban megtestesítette azt az eszményt, amelyről életmód tekintetében az író álmodott. A családfáját Hubáig visszavezető nemes mint képviselőházi tag konzervatív elveket vallott ugyan, de főleg sportkapcsolatai révén anglofil eszméket is hirdetett, és kártyán szerzett millióiból fényűző, független életet élt. Krúdyt főként az utóbbi vonzotta számos írásának későbbi hőséhez, – és persze az anyagi támogatás. Szemere révén ismerkedett meg az akkori pesti félvilág exkluzív köreivel, első nagy regénysikere, a Vörös postakocsi is ennek a kapcsolatnak köszönheti születését. Szerelmi élete, ha a legendáknak és saját elbeszéléseinek csak egy része igaz, akkor is roppant mozgalmas volt, de mély nyomott egyetlen nő sem hagyott benne. Őszintén vágyott a harmonikus családi életre, de egyik házassága sem sikerült. Talán elsősorban az ő hibájából: nem tudott elviselni semmiféle kötöttséget. 1899-ben nősült először, az irodalmi hajlamú Spiegler Arabellát vette nőül, akitől később három gyermeke született. De vajmi kevés időt töltött családi otthonában, jobbára szállodákban vagy találkahelyeken lakott. A Schöpflin említette saját testére szabott morál elsősorban a minden áron való teljes személyi függetlenséget jelentette.

A kötöttségektől szabadulni akaró mohó vágyat érezzük az először 1906 táján jelentkező zsoldos-elbeszélésekben is. Hat évvel későbbi Szindbád-regényének, a Francia kastélynak bevezetésében olvashatjuk a következő sorokat, amelyek nyilvánvalóvá teszik az áttételességükben és funkcióikban különböző, ez idő tájt írásaiban megjelenő hasonmásai rokonságát: „Szindbád, aki a régi, ábrándos és regényeskedő felvidéki városban gyakran elutazgatott régi házakhoz, régi barátokhoz és régi órákhoz, az álarcosbálon fekete selyem papi öltönyben jelent meg, mert ebben az öltözetben még jobban tetszett magának, mint a középkori zsoldosvezér pazar bivalybőreiben.” A fekete selyem papi öltözet itt Martinovics Ignácra utal, akiről két évvel ezelőtt első történelmi regényét írta. A köztársasági mozgalom vezérében olyan közösségi célokért harcoló hőst formált meg, aki „nemcsak a bánatot és keservet ismeri az élet viszontagságaiban, hanem megbecsüli az örömöket is”, és aki részben éppen túlzott individualizmusa következtében bukik el. A regényben szinte oldalról-oldalra kitapintható, mint küzd a szélsőséges romantikus jellemfestés, környezetábrázolás és cselekménybonyolítás a bonyolultabb, az igazságot sokoldalúan latolgató, mind személyesebbé váló írói attitűddel.

Martinovics közvetlen elődei a korábban írt elbeszélések zsoldos-katonái, akik nyíltan az egyéni célok, a pénz- és szerelemvágy kielégítését tekintik egyetlen életeszményüknek. Történeteik jobbára a középkori Szepességben játszódnak (ezt a környezetet Krúdy alsógimnazista kora óta jól ismeri), és noha többségük a zsoldosok vesztével ér véget, a hősök előbb még egyszer és utoljára kitombolják élvvágyukat. A Középkori álom című elbeszélés négy zsoldosa például éppen karácsony éjszakáján érkezik meg a vörösbarátok kolostorába, ahol a szerzetesek és apácák Belzebub statisztálása mellett orgiával és a rablott kincsek szétosztásával ünnepelnek. Az extázis csúcspontján aranyvértes, arany sisakos vitéz képében megjelenik Jézus és szétkergeti a parázna társaságot.

A későbbiekben az effajta romantikus történetek az alapmotívum megtartásával mind reálisabb színezetet kapnak és főként megoldásaikban világosabban utalnak az író egyéni problémáira és a jelenkorra. A legismertebb zsoldos-történet az 1912-ben egyfelvonásos formájában megírt, és opera változatában mindmáig sikeresen játszott Az arany meg az asszony. Hősében, Rotaridesz kapitányban a szerelemnél is erősebb a pénzvágy, ez okozza vesztét. Itt a pénz nem csupán az anyagi eszközt jelenti, hanem az élet viszontagságai feletti győzelem lehetőségét, a sikert. A ravasz kereskedő, aki túljár a hiszékeny és romantikus kapitány eszén, ez a gazdag lőcsei polgár Ady Disznófejű Nagyurának nem is olyan távoli rokona.

Szindbád utazásai

A középkori történetekkel és a mind személyesebbé, mind ironikusabbá, lemondóbbá váló nyírségi elbeszélésekkel Krúdy 1910 táján válaszúthoz érkezett: egyfelől Szindbád és többi hasonmásai várták, másfelől a személytelenebb anekdotázás csábította a könnyebb ellenállás irányába. Bár az írásaiban is tükröződő belső tusa után a súlyosabb megpróbáltatásokkal terhes lírai-szubjektív, önfeltáró művészi attitűdöt választotta, a későbbiekben is vissza-visszatért a régen elhagyott ösvényekre. Mint majd nyilvánvalóvá válik, azért, hogy megteremtse a két novella-típus sajátos szintézisét. Erre azonban csak mintegy évtized múlva kerül sor és ez akkor művészi fejlődésének újabb korszakát fogja jelezni.

Szauder József az életmű-sorozat elbeszélés köteteihez írt, Krúdy e műnembeli alkotásait széles ívben átfogó és mélyen elemző tanulmányaiban elsőnek mutatott rá a tárgyiasabb, zsánerkép-szerű és a lírai, önfeltáró novellák bonyolult, végül egymásba kapcsolódó fejlődésvonalára. Itt most nem térhetünk ki ennek részleteire; célkitűzésünkhöz mérten meg kell elégednünk annak megállapításával, hogy Krúdy a csaknem két évtizeden át keresett önálló írói világ és stílus kiérlelése után sem állt meg önelégülten az olyannyira áhított művészi és közönségsiker hatására. Igazi emberi és alkotói nagysága mutatkozik meg ebben. Persze, nem csupán a belső, szubjektív indítékok és a tudatos írói törekvések késztették erre; életének eseményei, a társadalmi, történelmi fejlemények is ebben az irányban hatottak.

Óvakodnunk kell attól, hogy Szindbádot és az írót azonosítsuk. Ezzel kapcsolatosan Krúdy is több ízben tiltakozott. Íme: „A legtöbb író gyakran veszi önmagát modellnek a regényeiben, ezért sokszor gyanúsítottak azzal, hogy például a Szindbád alakját magamról rajzoltam. Nem, kérem, én egyetlen regényemben sem írtam magamról, mert nem tartom elég érdekesnek személyemet az olvasók érdeklődésére.” Majd közli, hogy Szindbád voltaképp egy vidéki barátja, aki időnként megjelenik nála és különösen a nők körüli megfigyeléseit illetően szolgál sok érdekes történettel. Bár főleg az 1911-12-es Szindbád-elbeszélések nyilvánvalóan az író ifjúkori és későbbi személyes élményeit vegyítik fantáziaszülte motívumokkal, mégis ez a hozzá legközelebb álló hasonmás sem tekinthető egyszerű önarcképnek. Még kevésbé a többi: Rezeda, Nagybotos, Emléki, Idem. Valamennyiüknél az éber-álom állapotában emlékező magatartás, vagy ennek áttételes formája a fontos, és főként a velük történtekben jelképesen revelálódó vágyakozás ad világos magyarázatot szerepükre. Minél személyesebbek, minél szubjektívabvak ezek a hasonmások, annál gyakoribb, hogy a bennük felébredt vágy, miután szembekerül vélt tárgyával, végül is kielégítetlen marad. A csalódás az önarcképszerű Krúdy írások egyik vezérmotívuma.

A Szindbád-novellák főtípusa a szendergés-elalvás-álomképek-csalódott ébredés folyamatát szerkezetileg is tükrözi. Többnyire valamely apró esemény indítja el az emlékezést, mint például a Női arckép a kisvárosban (1911) című novellában a fiatalkori szerelmestől születésnapra érkezett gratuláló levél. Szindbád felidézi magában ifjúkora kisvárosát és az első vonattal el is utazik oda. A fotográfus kirakatában megszemléli a közben derék polgárokká szelídült ismeretlen ismerősök arcképét és végül rátalál az ifjúkori szerelem, Lenke képmására is. A hölgy „a tavaszi délelőttön kissé fáradtan, kissé hervatagon és valószínűleg jól bepúderezett arccal” nézett szembe Szindbáddal. Már itt előreveti árnyékát a későbbi csalódás, amelyet a személyes találkozáskor hősünk ugyan még megpróbál eloszlatni, de a vontatottan induló légyottnak a férj, a körorvos hazaérkezése véget vet. Szindbád estére elutazik a kisvárosból, de még később is gyakran gondol Lenkére: „És ugyanakkor mindig egy furcsa, erős parfőmnek az illatát érezte, amely az asszony nyakából áradt. Szindbád nem mindig szerette az erős parfömöket.”

A korai Szindbád-elbeszélések hősének aktivitása többnyire nem igen terjed túl az emlék felidézésén és amikor az ifjúkori élményre a jelen, a valóság rácáfol, a hajós egy ironikus, nosztalgikus gesztussal búcsút vesz. Mint aki azt mondja: lám, most sem sikerült. A Szindbád ifjúsága és utazásai ciklus darabjai ennek a magatartásnak számtalan variációját mutatják. Varázsukat a remény és a csalódás, az álom és a valóság, az aktív és passzív magatartás néha egyetlen mondaton belül is folytonosan vibráló váltakozása, feszültsége teremti meg, Különös módon Krúdy saját rezignációjának művészi megfogalmazásában talált rá írói aktivitásának élesztőjére.

Bár az 1913-as Vörös postakocsi hozza meg az első igazi regény-sikert, mégis ez bizonyos visszalépés a Szindbád-novellák javának belső küzdelmet tükröző írói magatartásához képest. Újra, noha a korábbinál sokkal személyesebben az anekdotázó elbeszélés kerül előtérbe, megszületik a sivár jelennel szembeállított múlt koncepciója, jóllehet az író ironikus kontraszt-hatásokkal állandóan fenntart itt is egyfajta lebegést, amely mintegy az olvasó gyanakvásának felkeltésére hivatott. Bródy Sándor írja erről a regényről: „A regényíró új munkájában már együtt van minden képessége, amely őt megkülönbözteti. És ha nem is teljesen és klasszikusan, már megérzik benne a hármas egy: a szenvedésre, a gyönyörűségre való képesség. És a hit. Egy kesernyés, csúfondáros, de mégiscsak igaz hit.”

Ez a hit azonban egyelőre jobbára csak negáció. Nincs fogódzója. Mintegy tíz évvel később a világháború első éveire emlékezve Krúdy így emlékszik magányára: „Én az álmaimban kerestem társaságot.” Ez a mondat nyilván nem csupán az Álmoskönyv kezdeteire utal, hanem egyszersmind az ekkor keletkezett írások írói alapállását is jelzi. Emellett a megtalált önálló hang őt magát is elbűvöli: mindaz, ami néhány évvel ezelőtt még újdonság volt nála, most – éppen a pozitív eszmények híján – sokszor üres dekorativitássá, modorossággá válik. Gondolok itt az Aranykézutcai szép napok egyes novelláira, a Palotai álmok, az Őszi utazások a vörös postakocsin részleteire.

„Új történelem könyvet kell írni.”

Rezignáltságából a világháború utolsó évének, a forradalomnak és a tanácsköztársaságnak eseményei rázták fel. 1914-ben a Magyarország hasábjain indította meg híres Pesti levelek című sorozatát, amellyel – kisebb kihagyásoktól eltekintve – tíz éven át hetenként kommentálta az aktuális társadalmi, politikai és művészeti eseményeket. Olyan időszakokban is, amikor szépprózája teljesen eltávolodik a jelentől, publicisztikai írásai nem hagynak kétséget afelől, hogy szeretett volna minél aktívabban részt venni a közéletben.

Politikai nézeteit itt nem kívánom elemezni: köztudott, hogy a háború helyeslésétől jutott el a kiábrándulásig, majd a forradalom igenléséig és a Tanácsköztársaság támogatásáig és innen zuhant vissza a húszas évek elején megint a teljes reményvesztettségbe. Csak arra hívom fel a figyelmet, hogy utolsó évtizedének magánya és sziget-komplexuma (erről a későbbiekben még lesz szó) a korábbi aktivitás fonákjaként, a közéleti-társadalmi elhivatottságba vetett hitből való kiábrándulás következménye.

Ebben a vívódásban, az erős érzelmi hullámzásnak ebben a viharában újul meg másodszor is, ezúttal immár végérvényesen írásművészete. Az önvizsgálat parancsoló kényszerré válik és a szimbolikus történetek hasonmásai immár nem csupán egy rosszul sikerült kaland feletti bánatukban utaznak el az események színhelyéről, hanem gyakran olyan útra lépnek, amelyről nincs többé visszatérés.

Ám a viviszekciós módszer nem egyeduralkodó, korábbi tendenciákkal párhuzamosan jelentkezik és kivált a húszas évek elejétől jól megfigyelhetően egyetlen célra irányul: Menekülni! Menekülni a magányból, a reménytelenségből, a céltalanságból. Ezt a legtisztábban alighanem az Asszonyságok díja, 1919-ben írt regénye fejezi ki. Czifra János az Álom képében önmagával találkozva, gátlásait felszabadítva megismerkedik a magárahagyott leányanya, Natália élettörténetével és az árva újszülött örökbefogadásának gesztusában mintegy jelképesen megváltja önmagát is. Az író a tisztább életben, az önmagunkkal való őszinte szembenézésben látja a konfliktusok megoldásának lehetőségét, így adja meg a választ könyvének előszavában felvetett kérdésére: „Hogyan éljünk, hogy hosszú életűek legyünk ezen a földön.”

A történelem kérdőjelei feleletlen maradtak; nem valósulhatott meg az a terve, amelyet az 1919. április 16-án írt cikkében így vázolt: „A népnek, a sokáig bolondított, jelszavakkal vágóhídra vagy követválasztásra vitt népnek kell legelőször felnyitni a szemét, megmutatni neki a történelmi hazugságokat... Az új emberi szellemben írott nemes és szép könyveket, hazugságmentes történelmet kell még ma íratni a népnek.” A valóságból újra visszamerül álmai világába, de a történtek, belső küzdelmei mély nyomot hagynak szemléletén, stílusán.

A Sziget

A forradalom idején költözött a Margitszigetre és élete utolsó szakaszáig ez maradt kedvenc tartózkodási helye. A szinte a város középpontjában elhelyezkedő, akkor azonban még valóban meglehetősen elhagyatott sziget jelképesen is kifejezi az író magány iránti vágyakozását és ugyanakkor, hogy az egyedüllétei csak a pezsgő élet közelében vagy éppen annak közepette tudta elviselni. Mondják, hogy zajos társaság kellős közepén szeretett a legjobban magába merülni, az egyedülléthez emberekre volt szüksége. Ugyanúgy, ahogy független életmódját is csak a családi kötelékek mellett élvezte igazán. A háború utolsó éveiben másodszor is megnősült: Váradi Zsuzsannát vette nőül. Ez a házasság, úgy tetszik, jobb az előzőnél, de ez sem készteti korábbi életmódjának lényeges megváltoztatására.

Ha nem ezeknek a nagyonis emberi ellentmondásoknak a figyelembevételével próbáljuk Krúdyt megérteni, hanem mint azt méltatói gyakran teszik, csak az ellentétpár egyik oldalát (például magányosságát) emeljük ki, akkor művészetében sem mérhetjük fel a sokszor párhuzamosan futó különböző belső áramlatokat. Pedig a szélsőségek teszik olyan izgalmasan nyugtalanítóvá és az érzelmileg, gondolatilag hullámzó, töprengő mai emberhez közelállóvá írásait. És az a szakadatlan küzdelem, amelyet önmagával vívott.

Forradalom utáni reményvesztettségét sokféle formában próbálta levezetni. Egyik ilyen kísérlete az Álmoskönyv, amely sokévi szorgos gyűjtőmunka eredményeként született: komolykodó játék, a passzív ellenállás sajátos gyümölcse. „Inkább a saját mulattatásomra, inkább hosszú telek csendes eljátszadozására, esti órák halk elfuvolázására szerkesztettem ez álmoskönyvet, mint azért, hogy bárki hitelt adjon a következő soroknak. Álom: játék, mint az élet... Néha komolyra fordul a játék. Az élet is, az álom is” – írja az előszóban. Hogy mennyire komolyra fordulhat néha a játék, azt éppen dezilluzionizmusának másik, szinte már apokaliptikus mélységű terméke, a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban címet viselő, torzóban ránk maradt regénye mutatja. Hőse a Szindbád-novellák hasonmásának és az Asszonyságok díja Álom alakjának misztikusabb és elvontabban jelképes rokona, azt fejezi ki, hogy a látókat a kegyetlen világ megnyomorítja, elveszi „szemük világát”, mert fél azoktól, akik kiismerhetik. De a látók világtalanul még jobban látják a körülöttük zajló életet, és ugyanakkor önmagukba fordulva, magukat is jobban megismerik.

A Vak Béla befejezetlen; Krúdy önmagába fordulva ismerhette fel, hogy ezen az úton nem tud tovább haladni. Eszményre, legalább konstruált eszményre volt szüksége ahhoz, hogy képzelete ki tudjon szabadulni a reménytelen valóságból. Ezért részben az N. N.-ben, másrészt a Napraforgóban megteremtett emlékező formát fejlesztette tovább a húszas évek első felében írt regényeiben (Hét bagoly, Aranyidő, Utolsó gavallér stb.).

Az élet álom

Alig múlt negyven éves, amikor már nagyon öregnek érezte magát és gyakran panaszkodott is erről. Nemcsak fizikai adottságaival súlyosan visszaélő, erejét kíméletlenül fecsérlő életmódja, hanem lassanként állandósuló anyagi gondjai, a kiadókkal folytatott reménytelen perlekedése, a mellőztetés miatt érzett elkeseredése is mindinkább felőrölte idegeit. Ő, aki ifjú korában olyan leleplezésekkel szeretett volna előállni, amelyek rádöbbenthetik az embereket a valóságra, most sokszor inkább úgy érezte, jótanácsokkal kell szolgálnia, miként lehet az élet apró élvezeteiben minél nagyobb örömöt találni.

Roppant egyszerű lenne a dolog, ha most azt mondhatnám: ötvenedik életévéhez közeledve elfáradt, elment a kedve a küzdelemtől és ezentúl csak azoknak a hedonista örömöknek az élvezetébe akarta olvasóit is beavatni, amelyekből ő, hacsak lehetett, jócskán kivette részét. Ez azonban csak az igazság egyik fele. Számos írását, főként a „gyomor-novellákat” és a Boldogult úrfikoromban című regényét illetően ilyen következtetésre is juthatunk. Más tények azonban élesen ellentmondanak ennek.

1925-ben Lázár Miklóshoz írt levelében ezt olvassuk: „Azt mondhatnám, kedves Miklós, ha mostani magányos életemben megengedhetném magamnak az igazmondás luxusát, hogy a negyvenhét éves ember jobban érdeklődik az újszerű dolgok iránt, mint ama világjáró hajós, aki új kalandok kedvéért utazza be a világot. Mohóbban akarja megtanulni az életet, mint az ifjú. Barátkozik ugyan a múlt idők kísértet-alakjaival, de voltaképpen unja őket, mint olyanokat, akiktől már semmi jót sem várhat. Inkább érdeklődik a furcsa újvilág iránt, bár bölcsen látja, hogy abból őt már kirekeszteni akarják.” Ezekből a sorokból is érezzük miként viaskodik önmagával és a világgal, hogy el ne hagyja magát, hogy mindjobban eluralkodó rezignációja fölé tudjon kerekedni, hogy lépést tartson az iramló élettel, mely mégis mind gyakrabban tűnik csupán röpke és megfejthetetlen álomnak.

Kétségek, letörések és elszánások között újul és tisztul meg mégegyszer művészetének szinte kiapadhatatlan forrása. A legnagyobb vállalkozás kétségkívül a Három király (1926-30) regényciklusa; ebben többi történelmi tárgyú írásához hasonlóan a múltban keres vigaszt és választ a jelen kérdéseire. Figyelemreméltó alapossággal kutatta fel a rendelkezésére álló filológiai forrásokat, és mint korábban is annyiszor, újra kísérletet tett a szerkezetileg is módszeresen felépített regény megalkotására. Ezúttal részben sikerrel. Munkáinak formai problémái gyakran foglalkoztatták: kritikusai, méltatói annyit emlegették ösztönösségét, impresszionisztikus kompozícióit, hogy ezúttal nem árt jobban hangsúlyoznunk tudatosságát. Ez is olyan vetülete alkotó művészetének, amelyen részletesebb elemzés során könnyűszerrel kimutatható lenne az ellentétek belső küzdelme.

A megoldatlan problémák kiváltotta indulatok a rezignáció eluralkodása idején is minduntalan kitörnek belőle. Gondolok itt a Tegnapoly ködlovagjai és A XIX. század vizithártyái portrésorozat egyes darabjainak szubjektív, ironikus hangütésére és a jelenkorra utaló reflexióira, a Valakit elvisz az ördög című regény a dzsentrit végleg elparentáló szatírájára éppúgy, mint Az élet álom kiemelkedő elbeszéléseinek drámai feszültségére: például A hírlapíró és a halál, valamint az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél egymásra felelő novellaremeklésére. De idézhetném a publicista Krúdyt is, aki 1931 januárjában újra tollat ragad a közéleti gondok orvoslásáért és így ír: „Én már túlsó partján vagyok a jónak és a rossznak. Magasról nézem a magyar glóbuszt. Személytelen vagyok. A tülekedésnek, csúszás-mászásnak, könyöklésnek, hempergésnek, osztozkodásnak nem résztvevője, sem elnéző cinkosa, csupán mélységesen aggódó szemlélője. Már nem is víziószerű képeket látok. A víziók eleven alakot öltenek ... Ilyenkor az öreg legénynek, a társtalan remetének is a szakadó gáton a helye ... Jussom van tehát arra, hogy a hazugságok országában kimondjam az igazságot.”

Tegyük egymás mellé az utolsó évek lemondó alaphangú írásait és ezt, valamint az ehhez hasonló nyilatkozatokat. És vegyük hozzá ehhez a már említett regényeken kívül a történelmi hazugságokra fényt derítő műveket: például az 1931-ben írt, eddig kötetben kiadatlan Tiszaeszlári Solymosi Esztert, vagy az 1943-ban A Magyar Sasfiók címen részben meghamisítva publikált Kossuth fiúkat; nyilvánvalóvá válik, hogy a késői periódus alkotásait is csak az egymás mellett futó ellentétes tendenciák megértésével és átfogó elemzésével értékelhetjük jelentőségükhöz mérten.

Amikor könyveinek bevezetőiben a társadalom leleplezését ígérte, ám ugyanakkor úgy vélte, még nem érkezett el a teljes őszinteség ideje, amikor azzal vádolta magát, hogy nem írt mást csak „színhazugságokat”, amikor attól félt, ha leírná, amit „élt és érzett és körülötte éreztek, talán toronyba zárnák”, a benne lakó kísértetekkel és kísértésekkel viaskodott. Ugyanazokkal, amelyek a mindennapi életben is gyötörték. Beszéltem sokakkal, akik személyesen is ismerték. Egyesek szelídnek, emberségesnek, rendkívül kulturáltnak, mások viszont könnyelműnek, verekedőnek, élvhajhásznak, önzőnek mondották. Ilyen ellentmondásos képet kapunk róla, ha elolvassuk Tóbiás Áron lenyűgözően érdekes, kitűnő összeállítását, a Krúdy világát is. Az emlékezések, tanulmányok, dokumentumok, és levelei, olyan embert állítanak elénk, aki erényeiben és hibáiban egyaránt, mélyen átélte egy történelmi réteg, egy nemzedék sorsfordulatait és alkotó művészetében részben ösztönösen, részben tudatosan kifejezte a maga és kora belső válságát.

Nemcsak életében és munkáiban sok az ellentmondás, hanem olvasói fogadtatásában is. Sokan, azt hiszem, egyre többen szeretik, számosan rajonganak érte. Mások elvetik, Fárasztónak tartják. Akiknek kedvenc írója, azok is mind másban jelölik meg erényeit, értékeit. Az elmúlt tizenöt esztendőben életműve jelentős részének kiadásával párhuzamosan, a munkáit értékelő tanulmányok és esszék hatására azonban nyilvánvalóvá vált, hogy húszadik századi prózairodalmunk e kimagasló alakja az idő múltával mind közelebb kerül hozzánk, műveiben mind tisztábban kristályosodnak ki a maradandó értékek.

Elolvasva amit írtam, úgy érzem, a fentiekben igencsak sokszor fordul elő az „ellentmondás” kifejezés. Nem bánom. Hiszen ezúttal elsősorban éppen azt szerettem volna elmondani, hogy Krúdyban, írásaiban leginkább az ellentmondásokat érzem igazaknak, vonzóaknak, izgalmasaknak.

(Látóhatár, 1968/11-12. /nov.-dec./ 1133-1142. p.)