Krúdy Gyula (Nyíregyháza, 1878. okt. 21.–1933. máj. 12., Bp.): író, hírlapíró, a 20. sz.-i magyar széppróza egyik kiemelkedő, egyéni stílusú alakja. Apja, a jómódú nyíregyházi ügyvéd, tősgyökeres felvidéki nemesi családból (Crudi) származott; anyja, Csákány Julianna szobaleány, szegény gazdálkodók gyermeke volt. Iskoláit Nyíregyházán, Szatmárnémetiben és Podolinban végezte. 1895-ben már a Debreceni Ellenőr c. napilap szerkesztőségének tagja. Még ez évben átszerződött Nagyváradra, majd a millenniumi kiállítás megnyitására a fővárosba utazott és többé nem is hagyta el huzamosabb időre. A Józsefváros, a Teréz-templom környéke, a Belváros, a Margitsziget és Óbuda voltak lakóhelyei, ezekben a városrészekben alakította ki sajátos életformáját, melynek fő támaszpontjai a bohémvilág találkozó- és mulatóhelyei voltak. Ebben a világban teremtődött meg az a sajátosan „krúdys” légkör, mely művészetének – a gyermekkorból hozott nyírségi és szepességi élményanyag mellett – egyik lényeges alkotóelemét, egyéni hangulatát adja. Kétszer nősült, de – többszöri elhatározása ellenére – sohasem tudott kiegyensúlyozott családi életet élni. Alkotómódszeréhez hozzátartozott egyfajta magányosság és függetlenség, amelyet mindenkivel szemben féltve őrzött. Egyik legnépszerűbb, szinte rajongásig szeretett alakja volt az első világháború utáni Budapest művészvilágának, igazán mély baráti kapcsolatot azonban úgyszólván senkivel sem alakított ki. Találóan nevezték magányos lovagnak: különös, tartózkodó magatartásával, hódító megjelenésével, gáláns kalandjaival, sohasem fitogtatott – de szükség esetén tettleg bizonyított – rendkívüli testi erejével egyaránt rászolgált erre. Rendkívüli nyomorúságos körülmények, nélkülözések közepette indult pályáján, és ugyanúgy fejezte be azt négy évtizedes igen termékeny munkásság és páratlan sikerek után. Hivatalos elismerésben azonban csak ritkán volt része, távol tartotta magát minden irodalmi csoportosulástól. Csak 1914-ben választották be a Petőfi Társaságba, halála előtt három évvel részesült Baumgarten-díjban. Életrajzát számtalan variációban írta meg regényeiben, elbeszéléseiben; életmódját tudatosan ő maga forrasztotta össze elválaszthatatlanul kedvenc regényalakjainak – Szindbádnak, Rezeda Kázmérnak, Nagybotos Violának és a többieknek életstílusával. Első novellája tizenötéves korában jelent meg nyomtatásban, tizenhétéves korában főmunkatársa egy vidéki hetilapnak és írásait rendszeresen közlik az országos napilapok és folyóiratok. Még nincs húsz éves, amikor első novelláskötete napvilágot lát Üres a fészek címen (1897). Ettől kezdve évente két-három, sőt pályája csúcsán hét-nyolc kötettel is jelentkezik, szinte naponta publikál a legkülönbözőbb sajtóorgánumokban és a legkülönbözőbb szépprózai műfajokban. Pályakezdete szokatlanul hosszú, mintegy húsz esztendőre terjed s közel ezerötszáz elbeszélést, valamint nyolc kisregényt és több száz ifjúsági írást foglal magába (az apróbb színes írásokat és cikkeket nem számítva). Ezen belül két, egymástól élesen elváló szakaszt különböztethetünk meg, amelyeket egy rendkívül jellegzetes közjáték köt össze. Az első a kezdeti próbálkozásoktól a századfordulóig tart. A korszak legértékesebb írásaiban (az Üres a fészek, 1897, Ifjúság, 1899 és A víg ember bús meséi, 1900 c. novelláskötetekben) főként Jókai, Mikszáth és Reviczky hatására hivatkozva a magyar romantika útját követi; a külföldi irodalomból pedig Dickenst, Maupassant-t, Zolát és főként Turgenyevet jelöli meg példaképeiként. Egyéni tehetsége azonban már ekkor jelentkezik, különösen a kisvárosi élet hangulatának felidézésében, valamint egy-egy zsánerfigura karakterisztikus rajzában. A század utolsó éveiben – feltehetőleg Bródy Sándor és Cholnoky Viktor közvetlen hatására – a polgári-városi irodalom kritikai realista irányzata felé tesz határozott lépéseket: e próbálkozás legjelentősebb, önvallomás értékű alkotása az 1901-ben megjelent Az aranybánya c. karrier-regénye, amelyben az elkorcsosult dzsentriréteg felett mond kemény ítéletet. Ez a K. munkásságában páratlanul éles társadalombíráló állásfoglalás azonban egyszersmind rádöbbenti őt arra is, hogy ezen az úton nem tud következetesen továbbhaladni. Nem képes gyökerestül kiszakadni abból a középnemesi rétegből, amelyből származik; az inkább befeléfordulásra hajlamos alkata sem teszi alkalmassá a nyílt, harci állásfoglalásra; és főként nem látja a társadalmi hanyatlásból kivezető utat sem. Ezért ez a próbálkozás csak közjáték marad pályafutásán. E kitérőben nem találja meg egyéni hangját és ezért újabb kísérletet téve – most már határozottabb írói célkitűzéssel és állásfoglalással – visszatér a mikszáthi iskolához. A nyírségi dzsentrikúriák azilum-életében olyan sajátos témavilágot fedez fel, amelyen belül korlátlan lehetőségeket talál részint a dzsentri teljes lezüllésének kritikus-ironikus ábrázolására, részint az elmúlt „régi szép idők” szinte mesterségesen fenntartott maradványainak lírai-nosztalgikus elbúcsúztatására (pl. :A szakállszárítón, 1906, a Pajkos Gaálék, 1906 és Az álmok hősei, 1906 c. elbeszéléskötetek, valamint az Andráscsik örököse, 1908. c. regénye). Az 1908–10-es esztendőben lassú erjedés indul meg K. alkotóművészetében, ami témaválasztásban, a stílusát átformáló írói attitűd áthelyeződésében egyaránt jelentkezik. A témakör először a középkori szepességi történetekkel (pl. A lyukas tallér, Jézuska csizmája és Bőrcsuha c. elbeszélések), majd a századvégi Pest hangulatának megidézésével (pl. a Régi szélkakasok között, 1909 c. kisregény) bővül és az 1910-i keletkezésű Martinovics-regénnyel (A magyar jakobinusok) a konkrét történelmi tárgyválasztás irányában is kiterjeszkedik. A „krúdys” stílusjegyek különösen az impresszionista jellegű hangulatfestés és jellemformálás tekintetében jelentkeznek. K. felismeri, hogy úgy tudja magát teljesen kifejezni, csak úgy tudja mindazt elmondani, amit a körülötte tenyésző dekandens világról gondol, ha ő maga is minél jobban elhelyezkedik saját írói világában, ha hőseit mindinkább a saját képmására formálja. Így jut el legjellegzetesebb alteregójának, Szindbádnak megteremtéséig: aki a képzelet szárnyán olyan tájakra vetődik és vezérli az olvasót, amelyekre irodalmunkban ő előtte és ő utána senki sem jutott el (A francia kastély, 1912; Szindbád ifjúsága, 1911; Szindbád utazásai, 1912). Az igazi közönségsikertés egyúttal a korábban írt művek utólagos felfedezését – azonban csak A vörös postakocsi c., 1914-ben kiadott regény hozta meg, amely mindmáig az író egyik legnépszerűbb műve. Ebben a regényben és az 1917-ben megjelent folytatásában (Őszi utazások a vörös postakocsin) a személyes vallomás formáját és a századforduló Pestjének témavilágát egyesítette. A világháború nyomasztó éveiben idealizáltan, aranykorként elevenítette fel kortársainak ifjúságát és ugyanakkor egy olyan bohémvilágba engedett betekintést, amelyet az olvasók többsége csak áhított, de sohasem közelíthetett meg. A következő években – kevés kivétellel (pl. a Palotai álmok c. regény és az Aranykézutcai szép napok c. elbeszélés-füzér ) – szinte csak variálta és ismételte a hosszú kutatás után felfedezett témákat és stílust, néha már a modorosság határát súrolva. A világháború éveiben egyre intenzívebben fordul a napi politika felé, rendkívül megnövekszik publicisztikai tevékenysége, amely az 1918–19-es esztendőkben éri el színvonalában is csúcspontját. A Tanácsköztársaság idején kiállt a nép ügye mellett: elvállalta – Móricz Zsigmonddal és Gárdonyi Gézával együtt – a Néplap szerkesztését. Számos cikkével és a Kápolnai földosztás c. kis könyvével aktívan támogatta a forradalmat. De ez a szereplés is csak közjáték lehetett pályafutásában; mint ahogy húsz évvel korábban, most is visszahúzódás követi a nyílt kiállást. Csalódását, teljes dezilluzionizmusát legélesebben Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban c. befejezetlenül maradt regénye mutatja. Az 1920-as évek során írásművészete egy sajátos, egyéni realizmus irányában fejlődik tovább. A századeleji Pest most tisztultabb, kevésbé idealizált formában jelenik meg műveiben (pl. a Hét bagoly, regény, 1922, a Velszi herceg, kisregény, 1925, a Rezeda Kálmán szép élete, posztumusz regény, 1933), történelmi tárgyú írásai a Három királlyal (1926–29–30) elérik csúcspontjukat, megmutatván az író valóságábrázoló képességének kifejlődését. A Valakit elvisz az ördög c., 1929-ben megjelent kisregényében már teljesen leszámol a dzsentrivel kapcsolatos illúzióival. A húszas évek derekától művészetében egy erős új hajtás is fejlődik: az álom és valóság határán mozgó ábrázolást egy közvetlenebb, világosabban realista színezetű hang váltja fel, amely a mindennapi események rendkívül részletező feltárásában nyilvánul meg (Boldogult úrfikoromban, regény, 1930; Az élet álom, elbeszélések, 1931). Ennek az új hatásnak teljes kivirágzását azonban halála megakadályozta. Művészete magányos jelenség 20. sz.-i irodalmunkban. A romantika kései jelentkezését és sajátos kiteljesedését éppúgy magában foglalja, mint ahogy a modem, impresszionisztikus és a realizmus egy sajátos formájáig eljutó társadalom- és lélekábrázolás is kifejezésre jut benne. Munkásságának romantikus és modern vonásai egyaránt a dekadens középosztály 19. század végi magára eszmélésének irodalmi jellegű kivetítődései, s csak a sajátos magyar társadalmi fejlődés által nyer létalapot a 20. sz. első harmadában. K. magányossága, egész írói attitűdje voltaképpen rendkívül tragikus; abból következik, hogy az író valójában nem képvisel határozott társadalmi osztályt vagy törekvést. A hanyatló dzsentri rétegéből kiemelkedett, de a rétegek kritikai ábrázolása már egymagában nem elégítette ki és nem is elégíthette ki. A magyar polgári fejlődés ellentmondásait jól látta, de ennek középnemesi szemléletéből való bírálatát már nem érezte jogosnak, a feltörekvő osztályokat viszont – egy-egy epizódtól eltekintve – még nem értette meg. Egymaga volt kénytelen olyan mesterséges világot teremteni, melynek aspektusából korát kritikailag ábrázolhatta, és amelyet eszményként kora elé állíthatott. Így született meg az az álomvilág, amelyet a századeleji Pest életéből és a múlt századi kúriák életmódjából vont ki, ill. olvasztott össze rendkívül intenzív teremtő erővel. S e saját maga alkotta világnak első számú hőse csak önmaga lehetett, írói alkatának lírai hajlama is erre indította. E forrásból táplálkozik zenei ihletésű, nyelvi teremtő erőben gazdag stílusa is. K. páratlanul termékeny alkotó volt; több mint hatvan regényt, közel háromezer elbeszélést, több száz ifjúsági elbeszélést, ezernél több cikket, karcolatot és négy színművet írt. Feltehetőleg még több írása lappang a különböző kisebb hazai és külföldi sajtóorgánumokban. Kortársai, rajongói sok érdekes írással járultak hozzá munkásságának méltatásához (Ady Endre, Schöpflin Aladár, Kosztolányi Dezső, Tersánszky J. Jenő, Lovik Károly, Móricz Zsigmond), de művészetének összefoglaló értékelésére eddig csak Perkátai (Kelemen) László vállalkozott 1938-ban írt színvonalas disszertációjával, amelyet azonban ma már csak erős kritikával használhatunk. Több értékes részlettanulmány megkísérelte K. marxista értékelését is; munkásságának bibliográfiai felmérését Kozocsa Sándor úttörő kezdeményezése alapján Katona Béla és Barta András folytatja. K. életében két alkalommal jelentek meg terjedelmesebb sorozatok műveiből: Összegyűjtött munkái (1–8. köt., 1914); Válogatott munkái (1–10. köt., 1925). Műveinek rendszeres és mindeddig legteljesebb újrakiadása 1957-ben indult meg a Szépirodalmi és a Magvető Könyvkiadó gondozásában. Azóta szinte valamennyi jelentősebb regénye új kiadásban került az olvasók kezébe; válogatott elbeszéléseinek időrendi és mindeddig legterjedelmesebb kiadása a Magvető Könyvkiadó gondozásában 1959-ben indult meg (A fehérlábú Gaálné, 1959; A szerelmi bűvészinas, 1960; Éji zene, 1961). Könyvei 7–10 ezres példányszámban fogynak el, és megjelentek az Olcsó és Vidám Könyvtár sorozatában, is; a Magyar Klasszikusok sorozatban 1957-ben, kötetben megjelent novelláinak színvonalas válogatása látott napvilágot. Publicisztikai írásai eddig csak kisebb válogatásokban kerültek kiadásra, közülük a legjelentősebb a Kozocsa Sándor szerkesztésében megjelent Írói arcképek (1957).

Ifjúsági írásainak mindeddig legszámottevőbb válogatása 1962-ben jelent meg. Színművei közül csak az 1913–i keletkezésű, Az arany meg az asszony c. egyfelvonásos tett szert népszerűségre. Kenessey Jenő egyfelvonásos operát írt szövegére, a mű állandóan szerepel az Operaház repertoárján. – Idegen nyelvekre fordított művei: A podolini kísértet 1941-ben szlovák nyelven jelent meg; rövidebb írásaiból 1 eszperantó, 2 francia, 1 idő, 4 német, 3 olasz, 2 portugál, 1 svéd és 1 szerb antológia, továbbá francia, német, olasz és román folyóiratok közöltek fordításokat. – Irod. Ady Endre: K. Gy. könyve: A vörös postakocsi (Nyugat, 1913); Bálint György: Festett király (Nyugat, 1931); Komlós Aladár: Az élet álom (Nyugat, 1932); Krúdy Péter: K. Gy. élettörténete (1938); Perkátai (Kelemen) László: K. Gy. (bölcsészettudományi értekezés. Szeged, 1938); Márai Sándor: Szindbád hazamegy (regény, 1940); Kárpáti Aurél: Palotai álmok (előszó, 1943); Rónay György: A regény és az élet (1947); Bóka László: Ady Endre éjszakái (1948); Mátrai László: K. realizmusa (1948); Szauder József: K. hősök (1949); Sőtér István: K. Gy. (előszó a Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban c. regényekhez, 1954); Szabó Ede: K. Gy. (előszó a Magyar Klasszikusok 1957. évi kiadásához); Katona Béla: K. Gy. (1957, különlenyomat a nyíregyházi Kossuth-gimnázium évkönyvéből); Barta András: K. Gy. pályakezdete (1959); Szauder József: Szindbád születése (1960). B. A.

 

 

A gyermek Krúdy

Krúdy Gyula fiával

Krúdy Gyula lányával és fiával

Az ifjú író

Krúdy óbudai lakóháza

és arcképe

Az öreg Krúdy

Krúdy Gyula karikatúrája
(Major Henrik rajza)

Mai Krúdy-kiadások

Műveinek első kiadásai és egy kéziratoldal

Mesekönyvének modern kiadása

 

(Magyar Irodalmi Lexikon. Főszerk. Benedek Marcell.
Bp. 1963, Akadémiai K. I. köt. 714-718. p.)