Krúdy Gyula (Nyíregyháza, 1878. okt. 21.–1933. máj.
12., Bp.): író, hírlapíró, a 20. sz.-i magyar széppróza egyik kiemelkedő,
egyéni stílusú alakja. Apja, a jómódú nyíregyházi ügyvéd, tősgyökeres felvidéki
nemesi családból (Crudi) származott; anyja, Csákány
Julianna szobaleány, szegény gazdálkodók gyermeke volt. Iskoláit Nyíregyházán,
Szatmárnémetiben és Podolinban végezte. 1895-ben már
a Debreceni Ellenőr c. napilap szerkesztőségének tagja. Még ez évben
átszerződött Nagyváradra, majd a millenniumi kiállítás megnyitására a fővárosba
utazott és többé nem is hagyta el huzamosabb időre. A Józsefváros, a
Teréz-templom környéke, a Belváros, a Margitsziget és Óbuda voltak lakóhelyei,
ezekben a városrészekben alakította ki sajátos életformáját, melynek fő
támaszpontjai a bohémvilág találkozó- és mulatóhelyei voltak. Ebben a világban
teremtődött meg az a sajátosan „krúdys” légkör, mely művészetének – a
gyermekkorból hozott nyírségi és szepességi élményanyag mellett – egyik
lényeges alkotóelemét, egyéni hangulatát adja. Kétszer nősült, de – többszöri
elhatározása ellenére – sohasem tudott kiegyensúlyozott családi életet élni.
Alkotómódszeréhez hozzátartozott egyfajta magányosság és függetlenség, amelyet
mindenkivel szemben féltve őrzött. Egyik legnépszerűbb, szinte rajongásig
szeretett alakja volt az első világháború utáni Budapest művészvilágának,
igazán mély baráti kapcsolatot azonban úgyszólván senkivel sem alakított ki.
Találóan nevezték magányos lovagnak: különös, tartózkodó magatartásával, hódító
megjelenésével, gáláns kalandjaival, sohasem fitogtatott – de szükség esetén
tettleg bizonyított – rendkívüli testi erejével egyaránt rászolgált erre.
Rendkívüli nyomorúságos körülmények, nélkülözések közepette indult pályáján, és
ugyanúgy fejezte be azt négy évtizedes igen termékeny munkásság és páratlan
sikerek után. Hivatalos elismerésben azonban csak ritkán volt része, távol
tartotta magát minden irodalmi csoportosulástól. Csak 1914-ben választották be
a Petőfi Társaságba, halála előtt három évvel részesült Baumgarten-díjban.
Életrajzát számtalan variációban írta meg regényeiben, elbeszéléseiben;
életmódját tudatosan ő maga forrasztotta össze elválaszthatatlanul kedvenc
regényalakjainak – Szindbádnak, Rezeda Kázmérnak, Nagybotos Violának és a többieknek
életstílusával. Első novellája tizenötéves korában
jelent meg nyomtatásban, tizenhétéves korában
főmunkatársa egy vidéki hetilapnak és írásait rendszeresen közlik az országos
napilapok és folyóiratok. Még nincs húsz éves, amikor első novelláskötete
napvilágot lát Üres a fészek címen (1897). Ettől kezdve évente
két-három, sőt pályája csúcsán hét-nyolc kötettel is jelentkezik, szinte
naponta publikál a legkülönbözőbb sajtóorgánumokban és a legkülönbözőbb
szépprózai műfajokban. Pályakezdete szokatlanul hosszú, mintegy húsz esztendőre
terjed s közel ezerötszáz elbeszélést, valamint nyolc kisregényt és több száz
ifjúsági írást foglal magába (az apróbb színes írásokat és cikkeket nem
számítva). Ezen belül két, egymástól élesen elváló szakaszt különböztethetünk
meg, amelyeket egy rendkívül jellegzetes közjáték köt össze. Az első a kezdeti
próbálkozásoktól a századfordulóig tart. A korszak legértékesebb írásaiban (az Üres
a fészek, 1897, Ifjúság, 1899 és A víg ember bús meséi, 1900
c. novelláskötetekben) főként Jókai, Mikszáth és Reviczky hatására hivatkozva a
magyar romantika útját követi; a külföldi irodalomból pedig Dickenst,
Maupassant-t, Zolát és főként Turgenyevet jelöli meg példaképeiként. Egyéni
tehetsége azonban már ekkor jelentkezik, különösen a kisvárosi élet
hangulatának felidézésében, valamint egy-egy zsánerfigura karakterisztikus
rajzában. A század utolsó éveiben – feltehetőleg Bródy Sándor és Cholnoky Viktor közvetlen hatására – a polgári-városi
irodalom kritikai realista irányzata felé tesz határozott lépéseket: e
próbálkozás legjelentősebb, önvallomás értékű alkotása az 1901-ben megjelent Az aranybánya c. karrier-regénye, amelyben az elkorcsosult
dzsentriréteg felett mond kemény ítéletet. Ez a K. munkásságában páratlanul
éles társadalombíráló állásfoglalás azonban egyszersmind rádöbbenti őt arra is,
hogy ezen az úton nem tud következetesen továbbhaladni. Nem képes gyökerestül
kiszakadni abból a középnemesi rétegből, amelyből származik; az inkább befeléfordulásra hajlamos alkata sem teszi alkalmassá a
nyílt, harci állásfoglalásra; és főként nem látja a társadalmi hanyatlásból
kivezető utat sem. Ezért ez a próbálkozás csak közjáték marad pályafutásán. E
kitérőben nem találja meg egyéni hangját és ezért újabb kísérletet téve – most
már határozottabb írói célkitűzéssel és állásfoglalással – visszatér a
mikszáthi iskolához. A nyírségi dzsentrikúriák azilum-életében olyan sajátos
témavilágot fedez fel, amelyen belül korlátlan lehetőségeket talál részint a
dzsentri teljes lezüllésének kritikus-ironikus ábrázolására, részint az elmúlt
„régi szép idők” szinte mesterségesen fenntartott maradványainak
lírai-nosztalgikus elbúcsúztatására (pl. :A szakállszárítón, 1906, a Pajkos Gaálék, 1906 és Az álmok hősei, 1906 c. elbeszéléskötetek, valamint az Andráscsik örököse, 1908. c. regénye). Az 1908–10-es esztendőben
lassú erjedés indul meg K. alkotóművészetében, ami témaválasztásban, a stílusát
átformáló írói attitűd áthelyeződésében egyaránt jelentkezik. A témakör először
a középkori szepességi történetekkel (pl. A lyukas tallér, Jézuska csizmája és Bőrcsuha c. elbeszélések), majd a századvégi Pest hangulatának
megidézésével (pl. a Régi szélkakasok között, 1909 c. kisregény) bővül és az 1910-i keletkezésű
Martinovics-regénnyel (A magyar jakobinusok) a konkrét történelmi tárgyválasztás irányában is kiterjeszkedik.
A „krúdys” stílusjegyek különösen az impresszionista jellegű hangulatfestés és
jellemformálás tekintetében jelentkeznek. K. felismeri, hogy úgy tudja magát
teljesen kifejezni, csak úgy tudja mindazt elmondani, amit a körülötte tenyésző
dekandens világról gondol, ha ő maga is minél jobban
elhelyezkedik saját írói világában, ha hőseit mindinkább a saját képmására
formálja. Így jut el legjellegzetesebb alteregójának, Szindbádnak
megteremtéséig: aki a képzelet szárnyán olyan tájakra vetődik és vezérli az
olvasót, amelyekre irodalmunkban ő előtte és ő utána senki sem jutott el (A francia kastély, 1912; Szindbád ifjúsága, 1911; Szindbád
utazásai, 1912). Az
igazi közönségsikert –
és egyúttal a korábban írt
művek utólagos felfedezését – azonban csak A vörös postakocsi c., 1914-ben
kiadott regény hozta meg, amely mindmáig az író egyik legnépszerűbb műve. Ebben
a regényben és az 1917-ben megjelent folytatásában (Őszi utazások a vörös postakocsin) a személyes vallomás formáját és a
századforduló Pestjének témavilágát egyesítette. A világháború nyomasztó
éveiben idealizáltan, aranykorként elevenítette fel kortársainak ifjúságát és
ugyanakkor egy olyan bohémvilágba engedett betekintést, amelyet az olvasók
többsége csak áhított, de sohasem közelíthetett meg. A következő években –
kevés kivétellel (pl. a Palotai álmok c. regény és az Aranykézutcai szép napok c. elbeszélés-füzér ) – szinte csak variálta
és ismételte a hosszú kutatás után felfedezett témákat és stílust, néha már a
modorosság határát súrolva. A világháború éveiben egyre intenzívebben fordul a
napi politika felé, rendkívül megnövekszik publicisztikai tevékenysége, amely
az 1918–19-es esztendőkben éri el színvonalában is csúcspontját. A
Tanácsköztársaság idején kiállt a nép ügye mellett: elvállalta – Móricz
Zsigmonddal és Gárdonyi Gézával együtt – a Néplap szerkesztését. Számos
cikkével és a Kápolnai
földosztás c. kis
könyvével aktívan támogatta a forradalmat. De ez a szereplés is csak közjáték
lehetett pályafutásában; mint ahogy húsz évvel korábban, most is visszahúzódás
követi a nyílt kiállást. Csalódását, teljes dezilluzionizmusát legélesebben Mit látott Vak Béla szerelemben és
bánatban c.
befejezetlenül maradt regénye mutatja. Az 1920-as évek során írásművészete egy
sajátos, egyéni realizmus irányában fejlődik tovább. A századeleji
Pest most tisztultabb, kevésbé idealizált formában jelenik meg műveiben (pl. a Hét bagoly, regény, 1922, a Velszi herceg, kisregény, 1925, a Rezeda Kálmán szép élete, posztumusz regény, 1933), történelmi tárgyú
írásai a Három
királlyal (1926–29–30) elérik csúcspontjukat,
megmutatván az író valóságábrázoló képességének kifejlődését. A Valakit elvisz az ördög c., 1929-ben megjelent kisregényében már teljesen
leszámol a dzsentrivel kapcsolatos illúzióival. A húszas évek derekától
művészetében egy erős új hajtás is fejlődik: az álom és valóság határán mozgó
ábrázolást egy közvetlenebb, világosabban realista színezetű hang váltja fel,
amely a mindennapi események rendkívül részletező feltárásában nyilvánul meg (Boldogult úrfikoromban, regény, 1930; Az élet álom, elbeszélések, 1931). Ennek az új hatásnak
teljes kivirágzását azonban halála megakadályozta. Művészete magányos jelenség
20. sz.-i irodalmunkban. A romantika kései jelentkezését és sajátos
kiteljesedését éppúgy magában foglalja, mint ahogy a modem, impresszionisztikus
és a realizmus egy sajátos formájáig eljutó társadalom- és lélekábrázolás is
kifejezésre jut benne. Munkásságának romantikus és modern vonásai egyaránt a
dekadens középosztály 19. század végi magára eszmélésének irodalmi jellegű
kivetítődései, s csak a sajátos magyar társadalmi fejlődés által nyer létalapot
a 20. sz. első harmadában. K. magányossága, egész írói attitűdje voltaképpen rendkívül
tragikus; abból következik, hogy az író valójában nem képvisel határozott
társadalmi osztályt vagy törekvést. A hanyatló dzsentri rétegéből kiemelkedett,
de a rétegek kritikai ábrázolása már egymagában nem elégítette ki és nem is
elégíthette ki. A magyar polgári fejlődés ellentmondásait jól látta, de ennek
középnemesi szemléletéből való bírálatát már nem érezte jogosnak, a feltörekvő
osztályokat viszont – egy-egy epizódtól eltekintve – még nem értette meg.
Egymaga volt kénytelen olyan mesterséges világot teremteni, melynek
aspektusából korát kritikailag ábrázolhatta, és amelyet eszményként kora elé
állíthatott. Így született meg az az álomvilág, amelyet a századeleji
Pest életéből és a múlt századi kúriák életmódjából vont ki, ill. olvasztott
össze rendkívül intenzív teremtő erővel. S e saját maga alkotta világnak első
számú hőse csak önmaga lehetett, írói alkatának lírai hajlama is erre
indította. E forrásból táplálkozik zenei ihletésű, nyelvi teremtő erőben gazdag
stílusa is. K. páratlanul termékeny alkotó volt; több mint hatvan regényt,
közel háromezer elbeszélést, több száz ifjúsági elbeszélést, ezernél több
cikket, karcolatot és négy színművet írt. Feltehetőleg még több írása lappang a
különböző kisebb hazai és külföldi sajtóorgánumokban. Kortársai, rajongói sok
érdekes írással járultak hozzá munkásságának méltatásához (Ady Endre, Schöpflin Aladár, Kosztolányi Dezső, Tersánszky J. Jenő, Lovik Károly, Móricz Zsigmond), de művészetének
összefoglaló értékelésére eddig csak Perkátai (Kelemen) László vállalkozott
1938-ban írt színvonalas disszertációjával, amelyet azonban ma már csak erős
kritikával használhatunk. Több értékes részlettanulmány megkísérelte K.
marxista értékelését is; munkásságának bibliográfiai felmérését Kozocsa Sándor úttörő kezdeményezése alapján Katona Béla és
Barta András folytatja. K. életében két alkalommal jelentek meg terjedelmesebb
sorozatok műveiből: Összegyűjtött
munkái (1–8.
köt., 1914); Válogatott
munkái (1–10.
köt., 1925). Műveinek rendszeres és mindeddig legteljesebb újrakiadása 1957-ben
indult meg a Szépirodalmi és a Magvető Könyvkiadó gondozásában. Azóta szinte
valamennyi jelentősebb regénye új kiadásban került az olvasók kezébe;
válogatott elbeszéléseinek időrendi és mindeddig legterjedelmesebb kiadása a
Magvető Könyvkiadó gondozásában 1959-ben indult meg (A fehérlábú Gaálné, 1959; A szerelmi bűvészinas, 1960; Éji
zene, 1961).
Könyvei 7–10 ezres példányszámban fogynak el, és megjelentek az Olcsó és Vidám
Könyvtár sorozatában, is; a Magyar Klasszikusok sorozatban 1957-ben, kötetben
megjelent novelláinak színvonalas válogatása látott napvilágot. Publicisztikai
írásai eddig csak kisebb válogatásokban kerültek kiadásra, közülük a
legjelentősebb a Kozocsa Sándor szerkesztésében
megjelent Írói
arcképek (1957).
Ifjúsági
írásainak mindeddig legszámottevőbb válogatása 1962-ben jelent meg. Színművei
közül csak az 1913–i keletkezésű, Az arany meg az asszony c.
egyfelvonásos tett szert népszerűségre. Kenessey Jenő
egyfelvonásos operát írt szövegére, a mű állandóan szerepel az Operaház repertoárján.
– Idegen nyelvekre fordított művei: A podolini
kísértet 1941-ben szlovák nyelven jelent meg; rövidebb írásaiból 1
eszperantó, 2 francia, 1 idő, 4 német, 3 olasz, 2 portugál, 1 svéd és 1 szerb
antológia, továbbá francia, német, olasz és román folyóiratok közöltek
fordításokat. – Irod. Ady Endre: K. Gy. könyve: A vörös postakocsi (Nyugat,
1913); Bálint György: Festett király
(Nyugat, 1931); Komlós
Aladár: Az élet álom (Nyugat, 1932); Krúdy Péter: K. Gy. élettörténete (1938); Perkátai (Kelemen) László: K.
Gy. (bölcsészettudományi értekezés. Szeged, 1938); Márai Sándor:
Szindbád hazamegy (regény, 1940); Kárpáti
Aurél: Palotai álmok (előszó, 1943); Rónay György: A regény és az
élet (1947); Bóka László: Ady Endre éjszakái (1948); Mátrai
László: K. realizmusa (1948); Szauder József: K. hősök (1949); Sőtér István: K. Gy. (előszó a
Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban c. regényekhez, 1954); Szabó Ede: K. Gy. (előszó a Magyar Klasszikusok 1957.
évi kiadásához); Katona Béla: K. Gy.
(1957, különlenyomat a nyíregyházi Kossuth-gimnázium évkönyvéből); Barta András: K. Gy. pályakezdete (1959); Szauder József: Szindbád
születése (1960). B. A.
|
|
|
|
A gyermek
Krúdy |
Krúdy
Gyula fiával |
Krúdy Gyula lányával és fiával |
Az
ifjú író |
|
|
|
|
Krúdy
óbudai lakóháza |
és arcképe |
Az öreg Krúdy |
Krúdy Gyula karikatúrája |
|
|
||
Mai
Krúdy-kiadások |
Műveinek
első kiadásai és egy kéziratoldal |
||
|
|||
Mesekönyvének modern kiadása |
(Magyar Irodalmi Lexikon. Főszerk.
Benedek Marcell.
Bp. 1963, Akadémiai K. I. köt. 714-718. p.)